„Az a jó, ha te magad válsz trenddé”

PÓCS PÉTER grafikus, plakáttervező műveiből Nagyváradon nyílt júliusban kiállítás a Bihar Megyei Könyvtárban. Az Albániában tartózkodó művész nem tudott eljönni a vernisszázsra, viszont sikerült skype-kapcsolatba lépnünk vele. Szilágyi Aladár interjúja.

Soklaki ember vagy, ösztöndíjasként éltél Olaszországban, majd érett művészként Dániában, legutóbb Albániába, Tiranába kerültél. Mit érdemes tudnunk e három életteredről?

Fél évig voltam ösztöndíjas Olaszországban, négy évet éltem Dániában, de sok időt töltöttem Mexikóban is. E színterek rendkívüli lehetőségek voltak, van olyan köztük, ami nekem köszönhető, van, ami a feleségemnek, aki a diplomáciában dolgozik. Ami nekem köszönhető, az az olaszországi ösztöndíj, a Római Akadémián 1990-ben. Nagyon szerettem az egyetemes művészet gyűjtőerejével találkozni, annak egyik legizgalmasabb helyén élni. Dánia azért volt izgalmas, mert találkozhattam a skandináv kultúrával, a skandináv designnal, egy olyanfajta minimalista, funkcionalitásra törekvő művészettel, amely követendő, érdekes. Maga a táj, a vidék is izgalmas egy magyarországi embernek, olyan ország, amelyik szigetekből áll, víz veszi körbe-körbe, az emberek együtt élnek a természettel, s a természet fontos az életükben, annak a védelme, szeretete, a benne való élés. Mexikót az ott nyert plakátdíjaim tették izgalmassá. Folyamatosan visszahívtak, előadásokat tarthattam, taníthattam, mesterkurzusokat, workshopokat vezethettem. Mexikó szinte valamennyi városát végigjártam, így volt alkalmam megismerni az országot. Mexikó és Dánia a két véglet. Az egyik a latin kultúra, az élet szeretete és igenlése, kitárulkozó, nyitott, emberszerető, meleg közeg, nemcsak a hőmérséklet, hanem az emberi viszonyok miatt is. Dánia mindennek az ellenkezője. Mind a kettő nagyon szerethető. Dániában élveztem azt a fajta következetességet, amire az ember mindig számíthatott. Ha azt mondom, hogy bérelek egy lakást, akkor biztos lehetek abban, hogy nagy meglepetés nem fog érni a lakhatóságot illetően. Biztos, hogy az adott térben a lehető legjobban be van rendezve, fel van szerelve, működőképes. Mexikóban már nem ugyanez a helyzet, viszont végtelen szeretettel, bár nem annyira jó szaktudással viszonyulnak a dolgokhoz, a „még ráérünk”, a „majd meglátjuk” mentalitás a jellemző. Ilyen értelemben Albánia hasonlít Mexikóhoz. Az albán emberek végtelenül nyitottak. Tiranába a feleségem révén kerültem, aki diplomata. Igaz, hogy skandinavisztikus, de lehetőség Skandinávia felé nem adódott, a többi közül ez tűnt a legnehezebbnek, mégis a legizgalmasabbnak. E vonatkozásban nem csalatkoztunk, az ország valóban csodálatos, a tenger és a hegyek, amiket be fogunk járni. Ami nehéz ügy, az a kultúra. Egy olyan országban, amely hosszú időkig elvágta magát a külvilágtól, ahol a kulturális emlékek két-három országhoz köthetők, ott nehéz helyzet alakult ki. A rendszerváltást követően a vadkapitalizmust éli az ország. Az emberi kapcsolatok jól működnek, kedvelem az albán embereket.

Méltatóid többször megfogalmazták, hogy művészetedre nagy hatással volt a lengyel plakátkultúra és a japán színes grafika.

Ötvös szakon végeztem, aminek sokat köszönhetek. Hiszen az ötvösségben anyagokat kombinálunk, az üveg, a zománc, a fém, a fa, a csont, a bőr mind az ötvösművészetnek a szerves része. Annak idején mi így tanultuk a klasszikus ötvösművészetet. Innen jött az anyag szeretete és a több dimenzióban való gondolkodás. A másik befolyásoló tényező: a művészeti gimnáziumot követően, miután nem vettek fel az egyetemre, a plakáttal kezdtem el foglalkozni, aminek meghatározója a lengyel plakátművészet volt. Rengeteget jártam Lengyelországban, ami a gondolkodásomat is determinálta. Annak fontos összetevője, ami az ember habitusából fakad, a direkt közlési vágy, az emberek provokálása, a gondolatoknak a kikényszerítése – ez volt az egyik alap. S ehhez stilárisan, az ember személyiségéből fakadóan – hogy a japánok is benne legyenek a dologban –, egyfajta letisztult, linómetszetszerű, emblematikus gondolkodás is hozzájárult. Ami a lengyelektől jött, egy erős képi világ, irrealista, szürrealista valami. Ezek között kellett választanom. Amikor plakátokat kezdtem tervezni, olyan jelszerű gondolatsorral indítottam, ami manapság már divatos és hatékony. A „divat” szót nem nagyon kedvelem, mert nem szeretem, hogy a fiatalok trendekről beszélnek, trendeket követnek, holott az a jó, ha te magad válsz trenddé, akkor viszont már nem leszel „trendi”, mert ha sokáig magadat hordod, te nem leszel már divatos. Tehát kialakult bennem ez a vizuális, erős, képi, szürreális, bizonyos értelemben naturalista gondolkodás. Miután elkezdtem ezt az egészet művelni, szépen lemaradt a jelrendszer, a fametszetre redukált valami, egy másfajta képi kifejezésformát próbáltam kitalálni. Aztán jött a háromdimenziós dolog, ami akkor számomra a legadekvátabb lett. A technikát különben a lányaimtól loptam el, ezt a só-liszt gyurma dolgot az óvodából hozták haza: nézd, papa, mit csináltunk, és észrevettem, mennyire izgalmas. Rájöttem a magam örömére, hogy a gyurmát lehet – mint egy kenyeret – duzzadó, élő, mozgó, a saját maga karakterisztikáját megcsináló valamiként is használni.

Annyira jellegzetesek ezek a Pócs-művek, hogy ha eltitkolnád a nevedet, akkor is pillanatok alatt rá lehetne jönni, hogy ez a te „bűnöd”.

Hiába akartam volna ebből valamiféle naturalizmus felé utat törni, nem lehetett, mert ez az anyag olyan, hogy egyszerűen nem áll meg. A kenyérnek is olyan formájúnak kell lennie, hogy kosárba tehessék, mielőtt a lapátra helyezik és bevetik a kemencébe. Előbb a gyurma kérge szilárdul meg, és kezd befelé szikkadni és megérni. Ezért is volt nehéz a só-liszt gyurmával bánni, mert sok idő kellett ahhoz természetes körülmények között, hogy kívül legalább a kérge megszáradjon. Ezt az ember igyekezett gyorsítani, hogy utána lehessen festeni. Ettől még mindig képlékeny maradt, volt úgy, hogy hónapokra rá belül még lágy volt, sérülékeny, törékeny, akármit nem lehetett belőle megcsinálni. Dolgozni akkor lehetett vele, amikor megtaláltam a képlékeny só-liszt-víz jó arányát. De akkor is maradt benne egy groteszk valami: az anyag elmászott…

Jó néhány munkádon fontos szerepe van a rajznak is.

Egy Henryk Tomaszewski nevű híres plakáttervező, akit szellemi mesteremnek tekintek, azt mondja: az a jó plakát, amelyik az aktualitását elveszíti, a tartalma már nem érvényes, de vizuális értékei megmaradnak. Például egy híres plakátjára, a Henry Moore-plakátra gondolok. Ha a kiállítás dátuma, címe el is vész, nem számít, a Henry Moore továbbra is „plakátosan megfogalmazva” Tomaszewski-műként él az emlékezetemben. A másik dolog: az a jó plakáttervező, aki a képzőművészeti technikák mindegyikében otthonosan mozog. Otthonosan kell mozogni a rajz, a festészet, a fotó, a tipográfia, a szobrászi érzékenység terén. Nem az én tisztem meghúzni a vonalat, hogy Pócs Péter mennyire jó rajzoló. Nota bene: szerintem nem vagyok annyira jó grafikus, mint amilyen jó grafikusokat én szeretek. A jó művész tudja, mi az, amiről nem szabad beszélnie, hogy ne árulja el magát. A rossz művész előhozakodik azzal is, amit nem tud.

Már szó esett különböző összefüggésekben az alkotói tudatosságról. De hogy állsz a véletlen kínálta lehetőségekkel?

Az engemet szerető, irigylő, engemet analizáló kollégáim számtalanszor mondták: nagyon jók ezek a plakátok, Péter, de mi lenne, ha a háttér egy kicsit „nyugodtabb” lenne? Erre én nemet mondtam. Azért, mert szándékomban volt valamiféle jelben való gondolkodást áthozni a grafikus jellegű dolgaimba is. Többnyire egy erős motívum van a plakátjaimon, ami nem egy grafika, amin el lehet kalandozni. Adatik egy fő grafikai vagy plasztikai motívum, ami szándékaim szerint szembeötlő, megrázó kell legyen, ugyanakkor biztosítanom kell az egésznek egy másodjelentést is, hogy a kép ne váljon unalmassá. Hogy még el is csalinkázhasson rajta a szem. Nos, emiatt fontosak ezek a faktúrák, karcolások vagy hátterek. Jól vetted észre: sokszor borzoltam, kapartam meg a hátteret. Foglalkoztam vele, a repedésekkel, mint a munka fontos részével.

Plakátjaidat többrétegű üzenet kíséri. Ugyanakkor fel lehet fedezni bennük a jó értelemben vett bumfordiságot, az iróniának, az öngúnynak az elemeit is, és egyfajta líraiság is jelen van. Ezt hogyan éred el?

Ami a líraiságot vagy a jó értelemben vett bumfordiságot, szarkazmust illeti, úgy gondolom, azok mindegyike azért jött elő, mert jellemző rám, és az adott helyzet éppen azt kívánta. Humoros témájú plakátokkal nyertem már a kategóriában nagydíjat a gabrovói plakátbiennálén, Bulgáriában. Pedig nem a gabrovóiaknak, hanem T. Nagy Tamás sajtkereskedőnek készült a plakátsorozat. Tömörségre törekszem. Az ember próbálja nemcsak megjelenésében, hanem tartalmilag is lecsontozni az adott kérdést. Próbáljam meg elmondani három mondatban, miről szól a dolog. Ha ez sikerül, próbáljam meg egy mondatban, egyetlen szóba tömöríteni. Ahogy gyakran idézték tőlem: „a plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”.

Valaki azt írta veled kapcsolatosan, persze, sok kérdőjellel, hogy „a plakát halálra van ítélve”. Miért fogalmazódhatott meg ez?

A plakát nincs halára ítélve, bár nagyra becsült kollégáim közül is sokan állítják ezt. Nem tudom, hogy miért. Tény, hogy Magyarországon a plakát műfaja háttérbe lett szorítva, a plakáttervezők nincsenek foglalkoztatva. A plakátosok által is megkülönböztetett műfajaként ezek a gigantposzterek jelentek meg.

Az elektronika, az elektromos művészet nem öli meg a plakátot?

Háttérbe szorítja. Nyilván azt a fajta funkciót manapság elvárni, mint amit negyven-ötven éve vagy azt megelőzően betöltött, nem lehet. De a plakát az utca ruhája, ezt máig is vallom. A plakátot nem tudták fölváltani, a plakátot próbálják kiváltani. Nem arról van szó, hogy helyette kitaláltak valami mást. Kitaláltak olyasmiket, amik baromi jól működnek, de a plakátot, ezt az egy képbe való, sűrített, emblematikus valamit, ami az emberek fejét megkopogtatja, pofon üti vagy seggbe billenti őket, ezt is lehet elektronikus formában csinálni, csakhogy az ugyanúgy „plakát” marad. Ha felteszem a hálóra, nyilván plakátként hatnak, esetleg akár képeslap nagyságúak is lehetnek. Ilyen értelemben a technika eldemokratizálja a plakátot. Részt vettem több nemzetközi zsűriben, nagyon nehéz sokszor a zsűri dolga, a két méterszer három méteres plakát mellett ott van egy általam nem plakátnak felfogott ötvenszer hetvenes valami is. Mondom a kollégáknak, tegyük egymás mellé, egy méretben, tegyük a képernyőre, és amit kérdeztél, maga a látvány cáfolja meg. Nem váltja ki a plakátot, nem véletlen, hogy ez a műfaj rengeteg országban él, újabb országban indítottak az idén biennálét. A műfaj népszerű. Még mindig, a tömegkommunikáció számtalan eszköze ellenére, tud valami olyasmit, hogy akár kitehetem a szobámba, magammal vihetem mint képet, művészeti alkotást. Populáris, megfizethető. Sugallja, hordozza azt a valamit, ami érdekel. Ami az én korosztályomnak, végzettségemnek, lelkületemnek, tudásomnak, kultúrámnak megfelelő.

Úgy fogalmaztál valahol: „amikor dolgozom, akkor gatok-getek, amikor nem dolgozom, akkor getek-gatok”. Nos, mit „gatol-getel” mostanában?

Nézd, az életnek vannak olyan szakaszai, amikor az ember már túl van a hatvanon, a saját életére, az életben fontos dolgokra rálátással bír. Erre a magaslatra már én is elérkeztem ebben az értelemben. Nem biztos, hogy ezt meg kell osztani mindenkivel, de van világképem és önképem is. És amikor az ember életében úgy adódik, hogy a munkakörülményei nehézkessé válnak, arra, amit igazán szeretett, és művelt is, kevesebb a lehetősége, akkor az a világ már más lesz. Plakátot szeretnék – mondja a megrendelő; mennyit tud fizetni? – kérdem. Ötvenezret – válaszolja, meg se kérdezi, hogy miről van szó. Még most is sokszor ingyen dolgozom. Az embernek van egy gyermeke, aki két és fél éves, az ember rájön: az egész életben semmi más nem fontos annyira, mint ő. És akkor beugranak az emlékképek, én meg az apám… Õ sajnos hamar meghalt. Mennyire fontosak voltak azok a kis csavargásaink a Mecsekben, az erdélyi emberrel, aki ott próbálta magának pótolni a szülőföldje környezetét. Állandóan kirándultunk, füstölt szalonna, egy bicska, egy kulacs víz; mesélt arról, hogy a török hogyan rabolta el a magyar lányt, aztán átmentünk Abaligetre fürödni. Nagyon elfáradtam, de boldog voltam, lógtam az apámon, mint az Istenen. És most az én fiam ugyanúgy csüng rajtam. Ha nincs más lehetőségem, és ilyen jó, de nehéz viszonyok közt élünk, tudom, mi a teendőm. Én most elsősorban Lukáccsal foglalkozom. Nincs lehetőségem összevetni a döntésemet, hogy jó vagy rossz. Csak akkor volna, ha mondjuk, most felkérnének hirtelen, hogy a váradi színháznak kéne három jó plakátot tervezni, vagy ezt az évadot nekem kéne végigtervezni, ahhoz valamilyen energiaelvonásra lenne szükség a fiamtól… Ilyen felkérés nem fenyeget, ezért olvasok, fényképezek, nyitva tartom a szememet, ápolom az adódó emberi relációkat, próbálom megérteni a világot. És mivel elég nagy táborom van, próbálok kommunikálni, véleményeket mondani. Megyek Szófiába a nemzetközi plakátbiennáléra zsűrielnöknek. Nem erőltetek semmit, ha adnak, elfogadom…