Világpolitika: régi és új színek a palettán

Nem mondhatnánk, hogy unalmas éve lett volna 2013 planétánknak, s annak ellenére, hogy a megszorításoktól levegő után kapkodó demokráciák, a reménnyel kecsegtető és fura vadhajtásokkal újrasarjadt közel-keleti tavaszok részéről józan ésszel el lehetett volna várni némi nyugalmat, elemezni való gazdagon akadt. Ady András összefoglalója a nemzetközi folyamatokról.

Madártávlatot használva is szembetűnő, hogy ami felett a tavaly elsuhantunk, 2014-ben ismét elsuhanhatunk: újra fegyveres franciák jelentek meg az egykori gyarmat Maliban; Észak-Korea kosárlabda-szerelmes új diktátorának kihulltak a politikai tejfogai, Venezuela diktátort váltott, de régi szellemével együtt tovább vergődik a bolivári-csavezi-madurói világ maradi-poszmodern jövőképében. Az egyiptomi elnököt egy vitatott népakarati puccs váltotta, Oroszország tökéletes globálpolitikai empátiával és látszólagos Amerika-mentő önzetlenséggel óvta Washingtont, hogy az iraki és afgán kivonulási trenddel ellentétben új háborúba bonyolódjon Szíriábaan, illetve újra stratégiai partnerként s nem megoldandó problémaként tekintsen Iránra. A Teheránnal való nukleáris egyezkedések miatt Amerikától (és a John Kerry-féle izraeli-palesztin békétől) félkomolyan eltávolodott a megbízható közel-keleti Izrael, hiszen máris egy másik, Washingtontól távolodó hatalommal – Szaúd-Arábiával – komázik egy potenciális Irán-ellenes koalíció érdekében. Amerika megmutatta, hogy komolyan veszi a belpolitikai kihívásokat, de nem úgy, ahogy múlt év elején Obama elnök szerette volna (immigrációs jogi státus rendezése, fegyverhasználat visszaszorítása, az Obamacare beüzemelése), hanem egy több hetes kényszerű kormányzati leállásban, illetve továbbra is csak nagy vonalakban rendezett adósságplafon-ügyben. 2013-ban elhalkultak a viták, amelyek arról szóltak, mekkora létjogosultsága van az USA világpandúr szerepének, amely lassan kiterjed a kínai érdekvizekig, érdekszárazföldig, hisz bekövetkezett a „Snowden-sokk”. Jelenleg él valahol Rosszíjában egy amerikai úriember, aki időről-időre segít az emberi jogokat „szentül betartó” Putyin adminisztrációnak, hogy odamoralizáljon a nagyvilág orra alá.
Az Európai Unió és Németország neve még jobban összemosódott, s meglepően épp a régi-új német kancellárasszonytól és a hosszas alkudozás után kialakuló (nagy)koalíciós államvezetésétől várják már el azt a pro-szociális európerséget, amely a megszorításos valutaalapos és európai központi bankos szigort feloldja. Az Uniónak 2013-ban diszkréten kilátszott a feneke, hisz bemutatta, mily kevéssé tudja ellenőrizni a demokrácia és társulás létráján elméletben felkapaszkodó döntnök-erdoganos „alattvalóit”, de „sans culotte” maradt a görögök lelkesedésében is, ami a megmentésüket illeti. (Bár Athén ebben az évben nem kér már mentőcsomagot, ezért állítják, a megszorítások is enyhülnek). Vagy felfeslettek az olasz-varratok, hisz az ottani recessziót berlusconizmussal felülfertőzött kormányalakítási politikai közjátékok mögé rejtették.

Franciák, oroszok, kínaiak Az EU-király új ruhája végleg pőreséggé vált, a konglomerátum reakcióképtelen maradt a keleti társulási programtól vonakodó Ukrajna kapcsán, viszont elnyerte az Oroszország és Európa között továbbra is lavírozó Moldova és Grúzia „föltétlen” igenjét a gazdasági szférához kapcsolódást illetően. Nem óhajtottan a saját belső problémái mellé sorolhatta az eddig limeszen létező orosz-gondot is, keleti partnerségi stratégiája egészen közel rántotta Brüsszelhez Moszkvát. Így azt lehet mondani, hogy 2013 sikerév volt Oroszország számára, ami a tradicionális EU és NATO berkekben való kissé kényszeres helyezkedést, valamint az eddig az amerikai hangvétel által meghatározott közel-keleti párbeszédeket illeti.

Párizs a mögöttünk hagyott évet arra használta fel, hogy ismét otthonosan mozogjon az egykor gyarmat-hátterét jelentő Afrikában, saját érdekeit képviselve azon a kontinensen, amely iránt nem csak az egykori gyarmatosítók, de a lehetőségek, piacok után néző „parvenü” kínaiak is érdeklődést mutatnak.

Ide tartozik a franciák katonai, de nem katasztrofális jelenléte Maliban és a Közép-afrikai Köztársaságban, valamint növekvő vétójoguk az iráni ügyvitel kapcsán. Az idillt csak az rontja, hogy az Élysée-palota egyelőre csak mintegy ötszáz szíriai menekült befogadását látná jónak, ez a szám pedig még a menekültek befogadásában fukar Európa szintjén is szégyen-alacsony. Ami 2014-et illeti, valószínűsíthető, hogy a mostanában, legalább Afrikát illetően majd minden ENSZ BT határozatban szereplő, katonai-adminisztratív vonalon közvetítő franciák továbbra sem engedik elveszni kialakuló globálpolitikai élan vitale-jukat.
Az oroszok szintén bolondok lennének nem kihasználni az előnyöket, főleg, hogy a szíriai, iráni ügyvitelből sem de facto, sem de jure nem lehet már kihagyni őket. Míg az előbbi két „témakörnek” megvan a saját előrevivő nehézkedési ereje, Moszkva növelt hangsúllyal vehet részt az EU Keleti Partnerségi terjeszkedésének fékezésében, főleg ami a pro-Európa Moldovát és Grúziát illeti. Már csak azért is, mivel Ukrajnával és Fehéroroszországgal egyetemben ezek az országok bármennyire is reálisnak látják uniós jövőjüket, az orosz vámunió reáliája továbbra is kiegyensúlyozó kettős könyvvitelre kötelezi őket. Míg a téli olimpia csillogása Szocsiban februárban minderről kissé el fogja terelni a figyelmet, az örök tél birodalmában az orosz sarkköri olaj- és gázgazdasági érdekek védelmére ebben az évben már jóval többet fog költeni a Kreml, igaz, ez kevesebb csillogással járó folyamat.
Az év másik figyelemfelkeltője Kína marad, amelynél a 2013-as nyitást, a vezetőgárda-cserét követő belpolitikai purista és vezető káderek körében végrehajtott purifikáló fellépést, az Észak-Koreával szembeni kipörgés-gátlást, a piacgazdasági folyamatok felé való nyitást, a kevesebb állami beavatkozás előrevetítését a magánszektorra, valamint a népességpolitikai engedékenységet követheti egy, a párt által indított önmegerősítési, hatalomszilárdítási trend, ellensúlyozandó a „nyugatiasodást”. Ennek külső jele a légvédelmi azonosító zóna (ADIZ) létesítése, amellyel, ha komolyan veszi Peking, éppen azt fogja elérni, amit a hivatalos verzió szerint feloldani akart: a kelet-kínai tengeri és Tiaojü-szigeti feszültségeit, azaz a Japánnal és Tajvannal direkte, míg Amerikával közvetve egy újabb feszültségkeltő gócot létesít.

Helyzetváltó választások Amerika még nem harcol közvetlenül az Aszád-rezsimmel, a Közel-Keletről „nyugdíjba” szeretne vonulni a Csendes-Óceán térségébe, ám valójában rengeteg dolga lesz még itt 2014-ben, és mindehhez jóval kevesebb a külpolitikai karizmája, mint szeretné, pont a megtépázott imázs miatt. Egykori feltétlen vazallusától, Egyiptomtól is sok függ, főleg, hogy a feltétel nélküli jelző közben kopik, s hogy Kairó a Muszlim Testvériség-mentesített, ráncfelvarrt alkotmányáról fog népszavazni, (tavasszal parlamenti választásokat, nyár elején pedig elnökieket tartanak) az eddigi ütemterv szerint. Az USA-külpolitika másik pillére továbbra is a szintén választási év elé néző Afganisztán marad, itt már csak egy évük van, hogy annyira rendezzék a nyugati koalíció ügyeit, hogy év végén majd mindenki békével hazamenjen. Ám ehhez rendezni kellene a pakisztáni hátteret is, amely 2014-ben éppúgy nem ad okot mosolyra, mint eddig.

Iszlámábád továbbra is elutasítja a pontatlan drónháborút, közben Amerikát hibáztatja gazdasági mélyrepüléséért, vagy a felekezeti széthullásáért, amelynek zavarosában a tálibok zavartalanul halászhatnak.

Blaszfémiának tűnik, de Amerika és a P5+1-ek (az ENSZ BT öt állandó tagja és Németország) éppen a fájós közel-kelet Akhillesz-sarkát gyógyítgatják Iránnal, s az, hogy Teheránból beszámítható tárgyalópartnert formázhattak-e, hamarosan kiderül. Irak elméletileg elintézett ügy az amerikai kivonulás után, ám a gyakorlat rácáfol erre, a pro-iráni kormány, amely mellesleg az USA-ból is várja a hadifelszerelés-támogatást, továbbra sem képes kezelni a szunnita-síita ellentéteket. Az oly kapkodva leírt al-Kaida ezt kihasználja, s az ország, amely, ha nem is a 2007-es felekezeti harc mélypontján, de 2008-as szintjén van, továbbra is pazar aratóvidék a Ramadit és Falludzsát is bekószáló halál számára.
Végül pár figyelemre méltó voksolás: áprilisban magyar parlamentet és afgán elnököt, majd iraki parlamentet választanak, de április-júniusban képbe kerülhet Dél-Afrika nemzetgyűlése is. Május végén zajlanak a recesszió és megszorításhullámokra várhatóan populizmussal és nacionalizmussal is reagáló európai parlamenti választások, augusztus az új török elnökség hónapja (ha a mostani krízis miatt nem lesznek előrehozottak), Brazília októberben visszavárja, vagy meneszti Dilma Rouseffet, és végül november az amerikai kongresszusi félidős választásé, avagy, ha úgy vesszük, a következő amerikai elnöké.