Ukrajna: forradalom a zsákutcában

Nem csitul az elsősorban az államfőt a célkeresztben tartó tüntetéssorozat az Európai Unióval kötendő partnerségi megállapodás elmaradása miatt Ukrajnában. Az uniós és orosz hatások között vergődő ország helyzetét Ady András írása elemzi.

Az Európai Unió még 2004-ben rájött arra, hogy amennyiben bővülni akar, és ezt bizonyos értelemben csak egyre keletebbre próbálhatja, nem alkalmazhatja az északi, a nyugati részekhez közelebbi középrészek, vagy akár a dél-európai államok esetében bevetett technikát. Ezek eredeti fejlettségi szintje lehetővé tette a többé-kevésbé gyors, és hatékony bevonulást a nagy EU-napernyő alá. A többi szemrevételezettel: Közép-Kelet-Európával nem ez volt a helyzet, ide kellett egy felzárkóztató elképzelés, ami évek múltán gyümölcsözik... ha és esetleg.
Az alap megvolt: 2008 nyarán már létezett a déli régiókkal való együttműködést menedzselő Mediterrán Unió, amelynek többletként a tengeren túli szomszédokkal való könnyített kereskedelmi kapcsolatokat és így a politikaiakat is ápolnia kellett. Már ebben az évben megjelenik az ötlet, de csak a prágai csúcson ölt hivatalos formát a Keleti Partnerség (KP). Nem kis feladat az Uniónak. Az elképzelés szerint egyszerre hat volt szovjet tagállammal (Ukrajna, Moldova, Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia és tán a fehéroroszok) kellene szorosabbra vonni a gazdasági és politikai kötelékeket. Az EU óvatosan került minden megfogalmazást, amely az oroszok számára „annektálásként” olvasható, legalább is a „nem tagság, de azért egyfajta integráció” ideája ezt rejti. Szükség is volt a kódolásra, ugyanis a Csipke-jelcini álomból felébredt oroszok egyre idegesebbek lettek attól, hogy a NATO úgy keresi a hidegháború utáni langyos harcban a saját értelmét, hogy mind közelebb kúszik a Kreml falaihoz. És jön vele, előtte-utána az EU is, az oroszok számára azóta sem tisztázottan, hogy ki kicsodát hoz, tol, vagy húz, így a majdani

Eltolódott hangsúlyok Egyelőre szó sem volt arról, hogy a KP többdimenziós voltát emlegessék, hisz ez már azt jelentené, hogy az orosz ex-szatellitek regionális közreműködésbe lépnek egymással és persze az EU-val, és olyasmiben fejlődnek uniós szintre, mint: demokrácia, állami megingathatatlanság; tényleges átvétele és sajátként használata az Unió gazdasági normáinak; a Brüsszellel való politikai együttlépés; energiabiztonság, ami például Ukrajna esetében is úgy érthető, mint az orosz gáztól való függetlenedés. Így még csak a kétdimenziós kapcsolatok előkészítésénél tartanak, Vilniusban pedig az EU és a közben visszatáncolt főszereplő Ukrajna kellett volna aláírjon társulási és kereskedelmi megállapodást. Ugyanez az eljárás vonatkozott Moldovára és Grúziára, csak hát Moldovát az igencsak EU-orientált kormánya képviseli, siettetve attól is, hogy bármikor szakítópróbának lehetnek kitéve a kommunista (pro-orosz) majdnem-politikai többség által, Grúziát pedig hozta a legújabb elnöke, az ügyesen lavírozó Giorgi Margvelasvili. Vilnius elől Ukrajna kihátrált, így a kedvencről kénytelen-kelletlen eltolódott hangsúlyok felfedték azt is, hogy a Keleti

Partnerség mint gazdasági-politikai ötlet tényleg pazar, csak mintha haldokolna.

Moldova egyenesen elbűvölte az EB-t, azt mondták, ők állnak a leginkább készen a bilaterális társulásra, és feledték, hogy továbbra is orosz hatásgyanú alatt lesznek (ez a kommunista konglomerátummal nagy erőt képvisel) amely mind Kisinyovot, mind Tiraszpolt meghatározza. Ejtették azt az oroszos kérdéskört is, hogy a lélekben egyországos két főváros mikor fizeti már ki végre tetemes Gazprom-tartozásait. Hogy minden tökéletes legyen, Iurie Leancã moldáv elnök, ahogy letette az aláíró tollat, kérést intézett Moszkvához, hogy az ne állítsa le a párbeszédet Kisinyovval. Örményország nemrég esett ki a játékból, inkább az orosz-kazah-belorusz vámuniót választja, mint az EU-piacot. Azerbajdzsán épp Vilnius árnyékában mondott nemet mind Brüsszelnek, mind Moszkvának, mondván inkább ők állítanak össze olyan feltételeket, amelyek megfelelnek az Uniónak (nem fordítva!) és ezt nem orosz nyomásra tették. Grúzia a jelek szerint megvalósítja azt, amire Ukrajna fogadkozott, éspedig kellő tapintattal lavírozik Brüsszel és Moszkva között. Kellett is ehhez egy új miniszterelnök és egy jól protezsált elnök, akik maguk mögé dobják a Szaakasvili–Medvegyev–Szaakasvili háborút és tényleg üzletelni akarnak Brüsszellel, de Moszkvával is, hisz az EU piacos társulás de jure nem jelent csak lehetőséget. De facto? Az más, ha majd tényleg bekövetkezik. Ezért az EU részéről érkező ukrán elmarasztalás képmutatás: az Unió nem bolond és nem akar tagországokat toborozni az oroszos-keleten, hisz kérdéses, mennyire tudna problémamentesen tartani egy ilyes képletet, márpedig nála a kulcsszó a „piano pianissimo”. Brüsszel mindössze minden eshetőségre készen közel akar tartani egy pár potenciális piacot, ahogy e piacokból is viszontérdekelt egy pár. Mindez nem kellene azt jelentse, hogy mondjuk Ukrajna nem üzletelhetne egyszerre Brüsszellel és Moszkvával, persze álmodva ehhez egy tényleg posztromanovi, posztsztálini, posztgorbacsovi, és posztputyini Oroszországot. Hiszem, hogy diszkréten hazavágná Ukrajnát, ha mondjuk az EU piac standardjaihoz gyorsítottan kellene felzárkóznia. Olyan állapotban van a gazdasága (a nemzet+gazdaság értelemben), hogy erre egyszerűen gyenge a háttér, és elértünk a fő kérdéshez: ajánl az Unió, de megszorításokkal segítséget, s egy halom segély (köztük IMF is) már lefutott, eltűnt, újabb kellene, ám megszorítások nélkül, mert azt már nem bírnák ki. Ukrajna kiugrik, és az EU-nak nincsen B terve erre.

Második forradalom? Az orosz oldalra kacsintó EU komolytalan volt, Kijev meg hiába várt egy működő Marshall-tervet (keveset is tett érte), de Oroszországnak sem volt ilyesmiben része a Szovjetunió felbomlása után, pedig kellett volna. Szintén meggyőződésem, hogy amennyiben Ukrajna azonnal bekerülne az orosz-kazah-belorusz vámunióba, azt is megszenvedné. Emlékezzünk, nemrég mit művelt éppen Moldovával és Grúziával az orosz fő-minőségellenőrség és atyaisten-fogyasztóvédelem. Ez figyelmeztetés volt Kijevnek, ahogy az egyes ukrán termékekre augusztus óta kivetett orosz embargó is hatásos. A régióban erős Oroszországhoz tartozni még mindig kifizetődőbb anyagilag, mint a régióban gyenge, oda épp bekérezkedő és ráadásul még megszorításos IMF népjóléti-hivataláról elhíresült Európai Unió. Tél van, és az országon továbbra is áthaladnak azok a gázvezetékek, amelyekkel nem csak Ukrajnán, de Európán is ütni lehet, és Oroszország – ahogy történelme során annyiszor – ismét úgy ér rá az égvilágon mindenre, hogy higgadtságának a külső olvasata fenyegető. Moszkva is mindent kért, de ajánlani most ajánl: olcsóbb gázt és segélyt. Innen Kijev döntése arra is, hogy keresik az utat, miként lehetne egyszerre orosznak és uniósnak lenniük (helyenként diszkréten korruptnak, mégis angyalin), persze addig, ameddig dönteni tudnak a következő KP fórumon, avagy ameddig Moszkva dönt helyettük. Ami igazán aggasztó az EU-ra nézve, az keleti karizmájának, az européer demokráciának és stabilitásnak a szexepilvesztése. A kommunista múlttól, az elnyomástól, korrupciótól, semmis sajtószabadságtól való megszabadulás vezérelte a Narancsos Forradalmat, azt, hogy egy országnyi gondolkodni merő erő azt mondta, kockáztat és Nyugat felé fordul.

A kormány visszatáncolását elítélők ezrei tüntettek az Unió mellett, és sok lap vezércikke szerint ez lenne a második Narancsos Forradalom, de sejteni azt az undorhatáros apátiát, amelyet a sokat ígérő, keveset betartó kormányok kiváltottak.

(Volt tüntetés, ahonnan hazatessékelték az épp arra sétáló, tömegfürdőzni kívánó ellenzéki politikust). Tény: a Narancsos Forradalom és a Narancsosodó Forrongások közös ellensége Viktor Janukovics és tény: főleg Kijevben még maradhat a lázadás, az utcai harc, a politikai, tán forradalmian kormányváltó-alakító, csak most kezdődött. A kormány puccsot kiabál – forradalmat nem mer, mert az a sikeres menesztését jelentené –, az ellenzék bizalmatlansági indítványa megbukott. Aggódva vagyok kíváncsi arra, hogy Kárpátalja Munkácsa, Ungvárja, Husztja, Rahója, Beregszásza hogyan reagál. Lehet, hogy az oroszok mellett lobbizó ipari kelet, ahonnan a kormánypárt meríti erejét, és a pro-EU nyugat között megosztott ország kissé katonai táborhoz fog hasonlítani, amelyet fiatal civilek ostromolnak. Mindenesetre Janukovics elnöknek halványul az EU-s aurája, amelynek be kellene ragyognia a 2015-ös elnökválasztást, viszont fényesen ragyog a fogoly Timosenko és a bokszoló Klicsko fejéke.