Török játszma, tisztcserével

2016. 05. 28. 17:22

Miközben Európa próbál megoldásra jutni a törökökkel a menekültválság megoldása érdekében, Erdogan elnök eltakarította az útból az ügy egyik kulcsfiguráját, a nem mindenben kritikátlanul egyetértő miniszterelnökét. Ady András írása.

 

Erdogan elnök az isztambuli humanitárius csúcs megnyitóján. A vízummenteséghez köti a migránsválság kezelését

 

Törökországban május 23-24-én rendeztek Humanitárius Világ-csúcstalálkozó (World Humanitarian Summit), s egy ilyen esemény kevésbé protokolláris ott, ahol több mint kétmillió – zömmel szíriai, de nem csak – menekült zsúfolódott össze. Egy országban, amelyet úgy-ahogy köt egy, az EU huszonnyolc államával létrehozott egyezmény, amelytől még mindig reménnyel várja az Unió a menekültválság megoldását.

 

Terv, 72 feltétellel

Ha az európai humanitárius aggodalom oldaláról nézzük, bár Ankarának van tapasztalata abban, hogy mit kezd nagy embertömegekkel, ám az emberjogi, menekültjogi, kisebbségjogi híre rossz. Bár napirenden a jelek, hogy a dolog nem működik, jellemző egy művi nyugalom: az eredeti német-holland elképzelés szerint a törökök pénzt kapnak minden menekültért, aki tőlük illegálisan távozik, és Görögországon át próbál szerencsét a kontinensen. Ezeket az embereket a görög hatóságoknak kell visszajuttatniuk Törökországba, ahol minden ügyet felülvizsgálnak, a menekült státuszát tisztázzák, miközben a török fél „elenged” egy teljesen egyértelmű helyzetű menekültet. Egy újabb réteg a tehetetlenkedő „vizes” határvidék-adminisztráció, amely próbál működni, de hol az ember-, hol a pénzhiány, hol meg az állítja meg őket, hogy Líbia partjainál nem cirkálhattak, s ahol cirkálhattak, ott sem volt egyértelmű tűzparancsuk arra az esetre, ha egy-egy vakmerőbb embercsempésznek nem lett volna elég a „légy szíves”. A terv ott is nevetséges, hogy maximális együttműködést várnak el a történelmi összeférhetetlenségben szenvedő törököktől és görögöktől. De e kérdéskörben mindkét félre szüksége van az Uniónak, amely kihelyezte a problémaintézést, s utána rájött, a kihelyezés révén ugyanannyira revolverezhető, ahogy ő maga revolverez: tiszta, humánus és humanitárius a helyzet, ugye? Aztán kiderült, hogy a török miniszterelnök által összerakott uniós egyezkedések sokkal konkrétabbak, mint mondjuk egyszer, vagy 2018-ig legalább kétszer folyósítandó 3 milliárd euró menekültügyi-segély. Nem is azt értem konkrétumként, hogy az egyet-egyért menekültprogram sikerét Ankara ahhoz kötötte, látható-e Erdoğan számára, amint az ország közelebb araszol Uniós tagságához, nem. Itt egyelőre arról van szó, hogy teljesítik-e azt a 72 feltételt, amely több mint hetvenmillió török állampolgárnak biztosítana vízummentességet, a menekültügyben amúgy is huszonnyolc felé húzó Unióban, nem beszélve arról, hogy huszonhatnak ezekből nem nagyon létezik határvédelme. Ne legyen félreértés: ha ezek normális idők lennének, nem látnám a problémát, hisz Európa nem először találkozna ennyi törökkel, és nem háborús körülmények közepette, gondoljunk arra, miképp építették újjá az Unió mostani motorját, Németországot a török vendégmunkások, de persze ez még jóval a merkeli „vége a multikultinak” kiszólás előtt volt.

Merkel kancellárt Isztambulban a török államfő tapsolja. Tétlenséggel fenyegetőzik

 

A rezsimhűség kötelez

Ez most egy újabb problémahárító igyekezet, amely könnyen okozhat gondokat a szélsőségességekre kapható, politikailag és döntésekben is széttartó környezetben. De ne legyek a priori komor: maradok egy jelenségnél, amely kihatással lesz bármelyik problémavetületre. Lássunk pár elemet a 72-es csomagból, amely, ha a török felet kérdezzük, kilencvenkilenc százalékban teljesített és a többit nagylelkűen át lehetne lépni. Ha viszont a közben óvatosabbá lett Európai Bizottságot nézzük, akkor halasztó erélyű hiányokkal terhes. Mindezek hatással vannak és lesznek a menekültproblémára. Rendnek kell lennie a korrupcióellenes harcban, ám az egy kézbe összpontosuló hatalom semmiképp se kapacitálja Erdoğant arra, hogy tisztázza a családját is ért korrupciós vádakat, amelyekről legalább a Gezi-forrongások ideje óta hallani. Ezek kivizsgálásába eddig a független törvénykezés háromnegyedének beletört a bicskája, maga a jogérvényesítő rendszer egyre inkább lecserélődik valami távirányításos torzzá, ami az európai fórumoknak aligha tetszik. Ehhez kapcsolódik egy másik probléma: a személyes adatok védelme. Ha Erdoğannak sikerül alkotmány-referendumig srófolnia a hangulatot (és erre jó esélye van), hogy ha másképp nem, hát így jusson prezidenciális hatalomkörhöz, úgy beláthatatlan a sorsa mindazoknak, akik még megpróbálhatnak e jogok mellett síkra szállni: ismert az elnök paranoiája mindazzal szemben, ami gondolkodó akadémia, tanárság, fiatal intelligencia, írni merészelő újságírók stb. Továbbra is kevés a fék, ami az erőszakszerveket visszafogná a túlkapásoktól, s most ne a török-kurd polgárháború katonai komponensére gondoljunk, ne is az évekig vegzált és közben nagyjából megtért-tört tisztikarra, amely annak ellenére, hogy az ország egyik legnyugatiasabb rétege, már Erdoğan-felé hajlik, kerülve a börtön hűvösét. Gondoljunk arra a rendőrségre, amelyre nem várt mértékben nehezedik a PKK-elleni harc, amely a városok, falvak védvonala, s a korrupciós köd-sűrűsödés és az adminisztráció kontra jogi szakréteg harc miatt rájött, mennyire hullékony minden feje, ha nem eléggé rezsimhű. Itt tartva: azt is piti ügynek tekinti a török oldal, hogy lógva maradt az Europollal való professzionális együttműködés, igaz: az Europol is szakmai féltékenységgel őrzi minden infó-szerzeményét. Ha majd beüt a vízum-kánaán, miként fognak a török hatóságok együttműködni a „kontinensen” lévőkkel olyas bűnügyekben, amelyek nagyrészt az EU-t érintik? Lehet, úgy, ahogy azt a párizsi merényletek előtti időszakban megtették a gyanús elemek nyugat-európai mozgásának figyelésével és a figyelmeztetéssel, de lehet, sehogyan sem. A legfontosabb az antiterrorista-törvénykezés és magának a „terrorizmus” fogalmának a tisztázásigénye. Jelenleg lehet proto-terrorista mindenki, aki nem megfelelően gondolkodik, ír, beszél, s lehet valós terrorista, aki muszájból harcol, miközben szeretné, ha vele nem harcolnának, terrorista a valós cselekmény-elkövető is, de mindez szándékosan összemosott, alapul vehető alaptalan leszámolásokhoz.

A lemondott Davutoglu miniszterelnök az integető Erdogan mellett. Nem kellett a különvéleménye

 

Davutoglu mesterfogása

És a biometrikus útlevelek bevezetése? Törököktől elvárt, de az EU-ban sem teljesen működő. Ez az EU szkepszis alapja, de van egy másik komponens is: Erdoğannak baja van a menekültügyi egyezménnyel. Nem a menekültekkel, nem is azzal, hogy pénzzé tegyen, akit csak lehet: neki az a baja, hogy ez az egyezmény Ahmet Davutoğlu gyermeke. Március 18., amikor az EU és Davutoğlu miniszterelnök aláírták az egyezményt, csak a jéghegy csúcsa: a víz alatti rész 2013 végéig nyúlik, amikor az EU-ban tudatosult, hogy Ankara kiharcolja, alattvalói szabadon mozoghassanak a schengeni zónában. Akkor Davutoğlu külügyminiszter volt, Erdoğan pedig miniszterelnök, a mostani menekültügyet és a vízummentességet Davutoğlu kapcsolta össze és adta el Európának úgy, hogy szinte észre se vevődött. Az ex-miniszterelnök nem zseni, de jó fej, s az AKP vezéreinek nem volt szükségük ilyes figurára. Az mégis mesterfogás, hogy a menekültügyet nem egy, de egyenesen két különböző követeléssel csatolta, a vízumliberalizálás mellett ott van Törökország gyorsított EU-s tagfelvétele. Mi több, Davutoğlu, akiről inkább azt lehetett hallani, hogy kezében volt a szíriai ügyvitel, s a Nyugat kedvvel méltatta, az erdoğanisták meg kritizálva elmarasztalták, hozta előre a vízumügyet egy októberi döntéstől a májusira. Lehet, ezzel nyírta ki a kritériumok teljesíthetőségét, jó öt hónapot elvéve a megvalósításhoz kellő időből, de lehet, ezzel adta meg Európának a szükséges lökést ahhoz, hogy komolyan gondolják a vízumkérdést, és a csatlakozást is. Jó lenne, ha az október mégis maradna, ez idő alatt a nagy nyári politikusi pihenő ellenére is lépni lehetne a kritériumok ügyében. Davutoğlu menesztése mögött az előrehozott teljesítési időszak is lehetett, sokan sejtik: az elnök szeretett volna jó EU-lapjárást biztosítani magának az év vége felé, amikor kierőszakolja a teljesen demokráciamázas (ergo eukonform) referendumát demagóg-nacionalista egyeduralma felé.

De a saját vízióval és útitervvel rendelkező Davutoğlu nincs már, s minden jel arra mutat, az új miniszterelnök – Binali Ildirim – és Erdoğan között kevés nézeteltérés lesz: a binali vízió és az útiterv az erdoğani. Mire ezt az írást olvassák: az AKP új pártvezért állított, azaz valójában miniszterelnököt, új kabinet alakul, ebbe az államelnök beleegyezik és megvan a miniszterelnök. Egyelőre úgy néz ki, Binaliban semmi sincs I. Bajazid ilderimségéből (ilderim, ildirim, azaz villám), igaz is: Erdoğannak csendes-aktív-aktivistára van szüksége, mert ő maga lesz az istennyila.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!