Török dilemmák a szír határon

2016. 02. 29. 22:11

A felemás sikerű szíriai tűzszünet idején aktuális kérdés, hogy Törökország elhatározza-e magát egy komolyabb katonai beavatkozásra a térségben. A meglehetősen bonyolult helyzet szereplőinek esélyeit Ady András elemzése boncolgatja.

 

Törökország addig húzódozott egy szíriai beavatkozástól, amíg Ain Al-Arab (Kobani) miatt méltatlankodó forrponthoz jutottak a NATO partnerek és az európaiak is, így aztán lenyelve a mérgét afölött, hogy így a saját kurdjaihoz kapcsolt kurdokon kell segítenie... hagyta a kurdokat győzni. Aztán megjelentek az ősellenség oroszok, s választáson kellett helyrehozni azt, amit sokan az erdoğani végnek véltek, s Ankara egyre inkább beleállt abba, amiből – legalább látszólag – minél tovább ki akart maradni.

 

Szíria felől érkező menekültek egy török határátkelőhelyen

 

Hová álljanak a kurdok?

Közben decemberben a szaúdiak is mozgásba jöttek, létrehozva egy fegyveres koalíciót a protokalifátus ellen harcképesebb államokból. Ankara nem rejthette tovább igazi szándékait: nem az ISIS ellenes harc az első, hanem Aszad menesztése, és ennél csak a honi kurd ügy erőszakos felgöngyölítése nagyobb prioritás. Különben hogy állítaná meg a délkeletről délnyugat felé terjedő, országon belüli önállósodási hullámot, vagy állítaná meg a két komponenses észak-szíriai kurd Rojava kialakulása megszilárdulásának. A szíriai kurd önvédelmi szervezet (PYD) jó eséllyel pályázhat a harmadik – az Eufráteszen túli – régióra is, amely meghozná a de facto önálló régió-teljességet. Az feledni való részletkérdéssé vált, hogy épp a török oldal volt, amely felrúgta a két évig fungáló békeegyezményt a Kurd Munkáspárttal (PKK), s azóta hadiállapotban áll a kurd többségű városokkal, régiókkal. Detálium az is, hogy a NATO és Amerika védelme alól az ágyúzott PYD egységeket áthajszolhatja az oroszok fegyveres-politikai védernyője alá. A legutóbbi ankarai merénylet után, amelyben a robbanás a Parlamenthez, a kormányzati épületekhez, s a vezérkari főhadiszálláshoz közel történt, már alig érdekes, hogy a novemberi orosz katonai gép lelövése mögött vezérkari utasítás, vagy csak kiskatonai harctéri láz rejlik. Ankara szerint a robbantás elkövetője szíriai volt, és persze a PKK embere. Megvallom, amíg erről meggyőző bizonyítékok nem születnek, én senkinek sem hiszek, mert ebben a helyzetben (is) mindenki hazudik, egyesek már régebbről teszik ezt, mások újként is profik. Ankara érdeke hogy a PKK legyen a hibás, különben itt egy újabb jele a cseppet se ortodox sorrendű prioritáslistának, s belső nyomásra tényleg első helyen kellene kezelje az ISIS ellenes harcot. Amerika nem akarja, hogy a tettes a YPG-PKK legyen, hisz akkor tovább nehezedik az eddig leghatékonyabb ISIS-ellenes alakulatok, a kurdok melletti kiállása. Ankara máris frigidebb Washington iránt a szíriai és iraki kurdok fegyveres és kiképzős megsegítése miatt, a teljes ellenérzést az tartja vissza, hogy az Eufrátesz átlépését Amerika is ellenzi. Moszkva sem örülne, hogy a kurdok álljanak a merénylet mögött, mert a törökök nyomása, és az amerikai tehetetlenkedése miatt a kurdok épp Moszkvát keresik. Putyinnak tetszik ez a rebellis had, amely azon kívül, hogy a saját területét megtisztította, nem nagyon ment neki Aszadnak, ugyanakkor lefoglalja az oroszoknak itt is kellemetlen, illetve a kaukázusi hazatéréssel otthon még kellemetlenebbé válható ISIS-erőket.

 

Török harckocsi a szír-török határ közelében

 

Menni vagy nem menni

Egyre inkább terjedtek a hírek, hogy amennyiben az oroszok tovább provokálják őket, a törökök bemennek Szíriába, ha nem másért, csak hogy rendet tegyenek a szíriai, határvidéki türkmén lakosság ügyében, amelyet célzottan támadtak, illetve támadnak az oroszok. Ha egy réges régi határkiigazítás miatt döntenének, úgy vissza kell menni legalább 1920-ig, amikor a Misak-ı Millî (Nemzeti Egyezmény) szerint Aleppó még Törökország része. Onnan csak bonyolódik a határügy: Szíria pár évvel ezelőtt még olyan területeket jelzett sajátként a zónában, amelyek rég a törökökéi. Szóval egy bemenetel mögött elméletileg az Aszad ellenes védőzóna kialakítása, az oroszellenes védelem, az Ankara ellenes felkelők elszigetelése, s a türkmén lakosság védelme áll. Utóbbi kapcsán az igazság az, hogy a türkméneknek csak egyharmada Ankara-párti, a másik harmad Aszaddal tart, míg a fennmaradók ki akarják várni, ki győz a végén. Ennyit arról, hogy minden türkmént meg kell menteni akár Aszadtól, akár az oroszoktól, akár a kurdoktól. Ankarában az is érvként hangozhat el, ez az utolsó lehetőség, hogy Törökország katonailag is részt vegyen a szíriai ügyvitelben, és nemzetközi státusában némi súlyra tegyen szert. Úgy adhatják el a beavatkozást, mint egy humánusan szükséges lépést, amely az Aleppóból menekülő szíriaiakat „felfogná”, egy Szíria területén létesített biztonsági zónában. Mondjuk ki őszintébben: Ankara pénzt kap az EU-tól azért, amiért büszkén nem akart pénzt, mondván, majd megoldjuk egyedül. Most már, hogy 2,5-2,7 millióra duzzadt a menekültek száma, csak az a bánata, hogy az EU pénze nem elég és az ígéreteit sem tartja be, vagy nem elég gyorsan (vízumliberalizáció, könnyített, gyorsított felvétel), s megnevelésként mindjárt átdobja a menekültkérdést Görögország felé. Mert eddig másként volt? Az EU-ból most bukott ki a viszont-méltatlankodás, hogy a török választások utánig vártak az októberben esedékes helyzetértékeléssel, ami a török csatlakozási feltételek teljesítésének ritmusát, jobbára az elmarasztalást tartalmazza. Szerette volna az Unió, ha Erdoğan hozzáerősödik a székéhez, hisz Erdoğanhoz köti mindenféle szerződés, amely a menekülthullám megállítására vonatkozik? Ezen miért csodálkoznánk? A mostani PR-szöveg szerint az Észak-Szíriában, a török határ közelében létesítendő 10 km mély zóna mindenképp humanitárius-menekültóvó célt szolgálna, és nem okot adni a hadseregnek ott lenni, a kurd erőket visszatartani a Rojava egyesítésétől, illetve az orosz jelenlét és török határ közé beékelni egy civilekkel teli senkiföldjét. Majd egy éve is volt egy beavatkozási hullám, akkor a sokak által lesajnált, államstabilitásra törő hadsereg állította meg a szándékot. A hadsereg, amely minden hibája, hatalommániája ellenére is a legjobb biztosítéka a török szekularizmusnak, s amelyet a kormányzó párt, az AKP az utóbbi években oly eréllyel építget le, illetve építget át valami neo-oszmán vadhajtássá. Tehát a sereg, akkor a szíriai helyzet instabilitására hivatkozva visszatartotta a nekirohanást. Kérdés, az ankarai merényletnek (amely épp a sereg tekintélyét rombolta) nem lesz-e olyan hullámhatása, amely elsodorja ezeket az azóta is érvényes érveket. Egy beavatkozás esetében Ankarának kemény légi fedezetre lesz szüksége a talpasai védelmében, ám erősen kérdéses, hogy az orosz légierő mennyire hajlandó a törököt röpködni hagyni, vagy mi történik, ha Amerika kér Moszkvától engedélyt a törökök számára (a lehetőségekhez mérten jó az amerikai és orosz légierő együttműködése). Avagy nemleges orosz válasz esetén maga az US Air Force szállít, ment, lő a törökök helyett? Ankarának tán elég lenne a határvidékre kicipelt és egyesek szerint 25 mérföldet könnyedén belövő ütegekre bízni a tűztámogatást, de az nem gondolható komolyan, hogy a tüzérségi-, vagy rakétatűz tényleg mindenre megoldás. És mi történik, ha Ankara egyszerre találja szembe magát Aszad embereivel, az ISIS egységekkel, a nem baráti ellenállókkal és a kurd harcosokkal. Könnyen megkaphatja mindeniket egyszerre. Kizárandó a többfrontos harcot, valakivel, valakikkel csak kiegyezik, de kivel és főleg hogyan fogadtatja el a közvéleménnyel a döntését?

Kurd katonanők Rojava tartományban

 

Arcvesztés nélkül nem megy

Amennyiben Ankara mégiscsak fejest ugrik a szíriai katlanba, a bevonulás előtt nem fogja meghatározni az arcvesztés nélküli kivonulási lehetőségeket. A legtöbb konfliktus fennmaradási és fenntartási mechanizmusa mögött ott van az arcvesztés kerülése, a gyengeség-imidzs nélküli visszakozási lehetőség csődje. Végy egy volt, nagyhatalmi árnyékkal rendelkező hatalmat, vezesd harcba és ne legyen arcvesztés nélküli visszalépési esélye: emlékeznek a Krímre, és a mai napig feszült Kijev-Donyeck-Luhanszk triászra? Egyelőre az amerikai és orosz oldal tűzszünetek fenntartásával próbálkozik, és nézzük ennek a reálisan egyetlen jó oldalát. Hátha a szünet segélyeket juttat az éhező városokba. És ne az legyen a gyanú, hogy itt az esély arra, hogy a szír hadsereg beássa magát és megszilárdítsa eredményeit, pihenjen, amennyiben a lázadó erők is betartják a tűzszünetet. Vagy a legújabb tűzszünet meghirdetése óta hat szíriai várost is bombázó Moszkva tudatosítja Ankarával: ha a határt nem zárják le, s az Aszad ellenes ellenzéket tovább támogatják, a lezárást megoldják az oroszok maguk (tán kurd segédlettel?), további menekülteket préselve át a határon.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!