Szavatolt békétlenségek

2015. 12. 02. 18:38

A közelmúlt államközi, illetve államokon belüli konfliktusainak kezelése, jegelése nem kevés fejfájást okoz a válságok rendezésében érdekelt (?) nagyhatalmaknak. S ugyan széles a kínálat a politikai, katonai megoldásokból, a fellépések hatásfoka többnyire alacsony. Régi és új vitás ügyek ADY ANDRÁS elemzésében.

 

Kövek és emberek a török-szír határövezetben. A béketeremtés rögös útjai

 

Nosztalgiával gondolhatunk azokra az évekre, amikor a klasszikus hidegháborús szembenállás megszűntével, a hatalmasok mindegyike el volt foglalva belső problémáival, megszűnt a kölcsönös nukleáris fenyegetés békefenntartó tényezője. Biztosnak tűnt: nem fenyeget már annak a réme, hogy hadseregek harcoljanak, s az sem, hogy országok csapjanak össze, amolyan világháborús képletben. Boldog évek voltak, amikor minden jel szerint azok a nemzetközi szervek, amelyek a béke kialakításáért és fenntartásáért feleltek, nyugodtan és zavartalanul tehették a dolgukat, sőt, úgy nézett ki, munka nélkül maradhatnak.

 

Normalizálható abnormalitás?

Csak egy villámpárhuzam: ekkor a NATO is „munkanélküliként” a puszta túlélésért küzdött, ez volt számára a „prioritások újrakeresésének” kínos időszaka. Aztán a képet befeketítették azok a konfliktusok, népirtások, fegyveres politizálások, amelyek révén kiderült, hogy a békefenntartásra csak növekszik az igény. Sőt, már nem békefenntartásról kellett beszélni, hanem béke-újraépítésről, ami azt jelentette, hogy egy adott országban, ahol eladdig elég volt a békefenntartás, a belharcos helyzet odáig romlott, hogy még romjaiban sem maradt béke (úgymint normális élet, fungáló állami intézményrendszerrel), amit fenn lehet tartani. Újat kell teremteni és azt megvédeni. Itt keletkezett a felismerés, hogy a látszólagos konfliktusmentesség csupán átmenet volt. Az államok közötti összetűzések belsővé váltak, államon belüli konfliktussá alakultak. Igazából azok mindig is ott voltak, csupán a nemzetközi béke-biztosító szervek sokszor nem foglalkoztak a problémákkal, amíg azok számukban, mélységükben és időtállásukban nem lettek krízissé. Úgy 2006-ra kiderült, hogy a hidegháború utáni országok fele visszazuhant már egyfajta forradalmi, vagy polgárháborús állapotba, így az érzékenységi határérték már rég meghaladott. Ugyanakkor az az elképzelés, hogy a politikai, etnikai instabilitás továbbra is a legnagyobb konfliktusgeneráló tényező, nem avult el. Bár ez még nem az iszlamofóbia időszaka, csak a tradicionális antiszemitizmus és alap-xenofóbiáé. Európa középső, és keleti részeit illetően mindinkább előtérbe került egy új konfliktus-menedzselő struktúra. A fagyott, vagy fagyasztott konfliktusoknál abból indulunk ki, hogy ha minden fegyveres ódium okozója egyik vagy másik rezsim, politikai konstelláció, akkor arra is számítunk, hogy az adott helyzet vissza is fordítható: az abnormalitás normalizálható. Ha így, akkor hasznosnak bizonyulhat, de mindenképpen időnyerőnek, ha „fagyasztódik” a konfliktus, s legjobb esetben egy „nem béke, de nem is háború” helyzet alakul ki, amely a diplomáciai szakácskönyv szerint elvezethet a fegyver letevéséhez, a rezsimfáradáshoz, esetleg cseréhez, majd az országok közti, vagy országokon belüli stabilitáshoz. Hogy a konfliktusfagyasztásnak van egy jelentős esetlegességi faktora, amely az elképzelés hibájára is rámutat, az csak később – használat közben – derült ki: ez a probléma-karanténozási igyekezet a problémamegoldás helyett. A fagyasztásos kísérletek majd mindegyike csődöt mondott, vagy csődre ítélten várja olvadását és generalizálódását.

Emlékműként funkcionáló harckocsin üldögélő kisfiú Tiraszpolban. Látszólagos nyugalmak

 

A konfliktus-fagyasztás hátulütői

A fagyott konfliktus egyik gyakorlati velejárója a békefenntartó szervek felülről vezérelt krízis-menedzselése, s a nyilatkozatok szintjén ez egy jól átgondolt rendszer. Ott bukhat, ahol a békefenntartóknak túl szűkös a mandátumuk (a konfliktus szemlélői egészen addig, amíg nem lőnek rájuk), vagy ha e kontingenseket valamilyen eredeti küldetésükön túli politikai-katonai céllal küldik be az adott konfliktuszónába. Ez utóbbi lenne az oroszos módszer, tán ezért is rögzült a köztudatban, hogy a fagyott konfliktus-eszköz inkább Moszkva raktárában található. Ezt támasztja alá az is, hogy a Szovjetunió széthullta óta a Balkán és Kelet-Európa vidékén, valamint a volt szovjet tagállamokban a legtöbb konfliktus árnyoldalán és hátterében Moszkva áll. A fagyasztás másik hátulütője, hogy bár a fegyverzaj elhal, és elméletileg van idő a politikai és etnikai rendezésre, a nemzetközi elismerés egy új államképződmény esetén nem garantálható, s nem is feltétlenül következik be.

Ezt jelzik az alábbi példák is, amelyek (a teljesség igényének teljes mellőzésével) az euro-orosz vagy intra-orosz szférákból származnak.

A CCCP széthulltával centrifugális mozgásba lendültek a területek, amelyeket addig Moszkva tartott össze, s politikai-etnikai nyomáskülönbségek mentén államhatárok módosultak. A transznisztriai háború (1990-1992) nyomán leszakadt Moldovából egy keleti rész, s belső és külső orosz nyomásra létrejött a Transznisztriai Köztársaság, amelyet, bár hallgatnak a fegyverek, nem ismer el senki Moszkva kivételével. Tele van orosz békefenntartókkal, akik biztosítják, hogy megmaradjon potenciális ugródeszkának nyugat felé, ugyanakkor fegyverlerakatnak és üzemanyagdepónak. Használhatósága hasonlít a felfegyverzett Kalinyingrád-enklávéhoz. Sorsának rendezése függ az EU-Moldova, EU-Moszkva, EU (USA)-Ukrajna-Moszkva, továbbá Moldova-Transznisztria viszonyok rendezésétől. Egy másik vidék, Nagorno-Karabah problémájának a mélye egy Azerbajdzsánhoz tartozó, de etnikailag örmény kérdéskör. 1991-94 között itt szabályos háború dúlt a Hegyi Karabah uralásáért, a fegyvernyugvás utáni köztársaságot az örmények és az azeriek is sajátnak tekintik, Karabah meg még északabbra tekint, egy ezúttal ténylegesen azeri terület felé. A nemzetközi elismerés hiánya itt is valós, az orosz érdekek elismerése és a békefenntartás Moszkva részéről történő igény szintén. A kérdés rendezése csakis az első világháborús örmény genocídium egyöntetű nemzetközi és török elismerése, a legújabb orosz-török mikrokonfliktusok rendezése, az örmény-orosz, illetve az örmény-amerikai érdekszférák tisztázása, illetve az azeri-orosz viszony örményekre nézve nem hátrányos rendezése után lehetséges.

Grúz kormánykatonák Dél-Oszétiában. Nem érdemes Nyugat felé orientálódni?

 

Oszét, abház, ukrán dilemmák

Az 1991-92-es dél-oszét, és az 1992-93-as abház háborút 2008-ban egy grúz-dél-oszét-orosz háború követte. A konfliktusfagyasztás eredménye egy Abházia és Dél-Oszétia nélküli Grúzia, amelyben a meggondolatlanul Moszkvának eső, a Nyugat-barát hangulat által felbíztatott kormányzást felváltotta egy olyan, amely már nem kéri számon Moszkván, ha Dél-Oszétián egyre mélyebben átszabja (beljebb tolja) a grúz határt, vagy ha kereskedelmileg szankciózza az egyre inkább papírízű európai irányulását. Míg Grúzia lavíroz az európai és orosz érdek- és gazdasági szférák között, addig az orosz ellenzéki média arra figyelmeztet, Dél-Oszétia és Abházia is akarja a Moszkvához tartozást, a politikai, gazdasági és katonai „perszonáluniót”. Dél-Oszétiát csak Oroszország, Nicaragua, Venezuela és a naurui nagyhatalom ismeri el. A krízis oldásához kellene a grúz-orosz határtologatások rendezése, s Grúzia döntése a keletre vagy nyugatra tartás mellett. A két szakadár állam már nem csatlakozna vissza magától, de a helyzet legalább félig rendezettségére utal a néminemű nemzetközi elismertség.

Ha mindezek időben távolibbnak tűnnek, jelenünk része a poszt-szovjet konfliktusok legélesebbje, a kelet- és dél-kelet ukrán részek kiszakadási kísérlete. Az egykori Novorossziját most is így emlegeti az orosz média (történelmi következetességgel Novo-Novorosszija kellene legyen), s azt a területet jelöli, amely a Donyeck és Luhanszk régiókból az orosz fennhatóság alá akar tartozni, s amellyel még most is együtt emlegetik a harkivi vagy a déli Mariupol/Odessza régiót. Itt annak a diplomáciai tehetetlenségnek lehettünk tanúi, amivel Ukrajna elvesztette a Krímet, és közel került ahhoz, hogy Luhanszkot és Donyecket illetően föderatív állam legyen, legrosszabb esetben elveszítse ezeket a területeket is. A diplomáciai rendezés hajszálnyi reménye, hogy Moszkva rájön arra, ha a terhet jelentő Krím után becsatolja e két régiót is, olyan gazdasági-politikai rizikó-zónákat kebelez be, amelyek megroppanthatják. Így inkább a föderális rendezést támogatja, ami nem nullázza le próbálkozásait Kijev politikai-gazdasági távoltartását Európától, és nem is készteti háborúra Európával és Amerikával.

Hollande és Putyin parolája Párizsban. Esély a közvetítésre

 

A francia kapcsolat

Viszont a kríziscsúcson lévő orosz-török ellentétek miatt ma már álmunkban sem karanténozható az, ami az iraki, szíriai, török vonalon történik. Nem lehet eszmékbe szigetelődni a menekülthullámtól, amely nacionalizmust, szélsőségességet, neo-xenofóbiát szórt az európai politikába, jelentősen hatva a belső európai államviszonyokra, de az Európa-Oroszország viszonyokra is. Elcsendesültek a hangok, amelyek eddig berepülési tiltózónát és menekültvédő területet akartak kierőltetni az amerikai, török hadvezetéstől, illetve az Aszad-féle rendszerből. Most minimális az esélye annak, hogy a felek ilyesmit komolyan gondoljanak. A konfliktusfagyasztás már lehetetlen, a békefenntartás és békeépítés esélye minimális, az eredményes krízismenedzsment távoli. Az amerikai ISIS-ellenes koalíció követi az obamai sebészi beavatkozás doktrínát, Európa vonakodik talpasokat küldeni. Törökországnak fél-ellensége a kalifátus, de teljes értékű gyűlöltje a kurd kisebbség, míg Oroszország minimális csapatokkal és ukrajnásan törekszik a befolyásövezet biztosításra. Moszkva már az Aszad utáni időkre készül (miközben manifeszt módon egyelőre támogatja), az egyetlen, aki hidat verne az amerikaiak légiesen valós és az oroszok elméleti ISIS-ellenes koalíciója közé, az a francia fél. Párizs viszont új játékos e terepen, mely cseppet sem hasonlít a Száhel-övezethez, vagy Malihoz. A remélt francia közvetítés az oroszok és amerikaiak közt, kettejük ISIS-ellenes eggyé kovácsolása először csődöt mondott, de Hollande elnök nem adja fel a produktív ingázás lehetőségét Moszkva és Washington között. Abba kapaszkodhat, hogy még építhet a párizsi tragédia Moszkva- és Washington-puhító hatására.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!