Kézi vezérlés Moszkvából
2015. 12. 02. 13:25Dr. Rainer János történésszel folytatott beszélgetése második részében Szilágyi Aladár – többek között – a kommunisták által elkövetett választási csalásokról, illetve a szovjetek diktálta magyar vezércserékről kérdezte a történészt.
Milyen pártok kerültek be a kormánykoalícióba az 1945. novemberi választások után?
Az a négy párt, amelyek erről előre megegyeztek: a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt. Ez a négy párt arra hivatkozva, hogy a háború következményeinek a megoldása és az újjáépítés össznemzeti feladat, előre deklarálták, hogy a kormányban mind részt vesznek. Különben együtt a választók több mint 98 százalékának a támogatását bírták, ezen belül volt egy elsöprő eredményt elért tömörülés, a Kisgazdapárt. Egymaga a szavazatok 57 százalékát szerezte meg – egy olyan választáson, ahol minden nagykorú állampolgárnak helyben lakástól, műveltségtől, vagyontól függetlenül joga volt szavazni, és a részvétel 95 százalék körül alakult, ami elképesztően nagy arány. Tehát példátlan politikai aktivitás bontakozott ki a háború után, mindenki fontosnak érezte, hogy ebben a helyzetben állást foglaljon. Az eredmény egyértelmű volt, a Kisgazdapárt egymaga alakíthatott volna kormányt, de az előzetes megállapodások miatt ez nem így történt. Mellesleg ezt a kisgazdák sem szívesen vállalták volna egyedül, ahogy azt hiszem, egyetlen politikai erő sem.
Hiszen kizárólag reájuk hárult volna az elkerülhetetlen kudarcok ódiuma…
Igen, akkor mindent tőlük vártak volna. Mindenki tudta, hogy a helyzet katasztrofális. Azt viszont senki sem, hogy mit akarnak valójában az oroszok, egyedül nem szívesen húztak volna ujjat velük. Magának a Kisgazdapártnak is megnyugtató volt, hogy bent van a koalícióban a Kommunista Párt is, remélték, velük könnyebb szót érteni, ők talán meg tudnak magyarázni néhány dolgot a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak, meg saját kapcsolataik útján Moszkvának. Ez kezdetben, 1945-46-ban működőképesnek is látszott. Az első két évben a Magyar Kommunista Párt nem képviselt különösebben radikális nézeteket, alig volt valamivel radikálisabb, mint a szociáldemokraták, és bizonyos dolgokban kevésbé, mint a Parasztpárt. A Parasztpárt például a megvalósultnál is radikálisabb földreformot akart, a gazdagparaszti birtokokat is fel akarta osztani, nem csak az úgynevezett úri nagy- és középbirtokokat, egy afféle kvázi-egyenlősítő kisparcellás rendszert akart. Ezt a kommunisták óvatosságból – hogy a falu tekintélyesebb rétegeivel ne húzzanak ujjat – leállították. Nem erőltették az államosításokat sem egy ideig, és belementek abba, hogy a köztársaságról szóló törvény 1946 elején törvénybe iktassa a szabadságjogokat, létrejöjjön egy kvázi köztársasági alkotmány, a reprezentatív figurák kisgazdák legyenek, az államfő, a miniszterelnök. Egy dologból nem engedtek: bizonyos kulcspozíciókat kommunistáknak kellett betölteniük, ilyen volt a belügyminiszter.
Már akkor Rajk László töltötte be ezt a tisztséget?
Nem, az ideiglenes kormányban Erdei Ferenc, de ő a kommunisták embere volt. A választás után Rajkot szerették volna a kommunisták a miniszteri székbe ültetni, de a kisgazdáknak még volt annyi erejük, hogy ezt megakadályozzák. Rajktól féltek, őt afféle kérlelhetetlen kommunista jezsuitának tekintették, aki majd vaskézzel szétcsap közöttük. Így lett Nagy Imre a kompromisszumos figura, aki, bár kommunista, de olyan „becsületes magyar kinézete van”, láthatóan sokkal szelídebb ember. Ez így is volt, de Nagy nem sokáig húzta: alig telt el öt hónap, a kisgazdák ereje elfogyott, már nem tudtak ellenállni, Rajk (képünkön) lett a belügyminiszter.|
Ez a mechanizmus hogyan működött, még jóval a 47-es választások előtt a kommunisták feltartóztathatatlanul nyomultak előre?
A kommunisták – nem tudom, milyen alapon – 1945-ben sokkal jobb eredményt vártak. Kivált Rákosi Mátyás volt túláradóan optimista. Azt várták, ők nyerik meg a választásokat, vagy legalább is nagyon közel végeznek a kisgazdákhoz. És hiába mondták nekik még az oroszok is, hogy ez túlzás, ebből bajok lesznek. Ehhez képest a valós eredményeket vereségként élték meg.
Hány százalékot értek el?
Tizenhetet. 57/17 – ez valóban elég megalázó arány, ennél sokkal jobbra számítottak, legalább 30 százalékra. Nekiláttak parlamenten kívüli eszközökkel a választási eredményt korrigálni. Tömegnyomás, tüntetések, sztrájkszervezés, titkos pártközi megegyezések a parlament háta mögött, és állandóan segítségkéréssel bombázták Moszkvát, szerették volna a hatalmat még biztosabban a saját kezükben tudni. Az első időben ezeket a kísérleteket Moszkva inkább visszafogta. Ott úgy látták, ha már így alakultak az eredmények, akkor a kommunisták elégedjenek meg azzal, hogy felülreprezentáltak a kormányban, a belügyminisztérium révén kulcspozícióba kerültek, hiszen az az egyetlen fegyveres erő, a hatalmi eszköz, a rendőrség, illetve ők bírják a gazdasági kulcstárcát is. Ez először a földművelésügyi minisztérium volt a földreform miatt, de aztán a külkereskedelem is a kezükre került. Elégedjenek meg ennyivel. A hidegháború kibontakozásával a magyarországi kommunista kezdeményezések mindinkább találkoztak Moszkva szándékaival. 1947-ben a kommunisták a belügyminisztérium eszközeivel aláaknázták és szétrobbantották a Kisgazdapártot, koholt összeesküvési ügyekkel. Ez már teljes moszkvai támogatást élvezett. El is indul a szovjetizáció, aminek az első jelei már 46-47 fordulóján látszanak, és innen egy hosszú út vezet 49-50-ig, amikor a jogalkotás tetőzi be a folyamatot: a kommunista alkotmány, a tanácsrendszer megszervezése. Közben több lépcsőben 1946 végétől 1949-ig államosításokra került sor, bevezették a tervgazdaságot. Tehát ez egy hosszú folyamat, különböző lépcsőfokokkal, aminek a végén egy szovjet típusú, egypárti politikai rendszer és egy centralizált parancsgazdaság képe alakult ki.
Vorosilov marsall (középen) Tildy Zoltán kisgazda köztársasági elnök (jobbra) társaságában cigányzenét hallgat. Moszkvából rendelték a nótát
Javaslom, álljunk meg egy fontos, 1947-ben lezajlott eseménynél, az úgynevezett „kékcédulás választások” idején. Mi is volt ez?
A kékcédula azt jelentette, hogy azoknak, akik nem tartózkodnak a körzetükben a szavazás napján, lehetővé tették, hogy egy úgynevezett névjegyzék-kivonattal máshol is szavazhassanak. A névjegyzék-kivonat azt tanúsította, hogy az illető magyar állampolgár, itt és itt lakik, nem tartózkodik a lakhelyén, tehát máshol adja le a szavazatát. Akkor tiszta listás választás volt, tehát a választókörzeteknek ilyen értelemben adminisztratív jelentősége volt, bizonyos számú szavazat ért egy mandátumot. A névjegyzék-kivonat kék papírból készült, ezért az illető egy kék cédulát kapott, amit bemutatott ott, ahol éppen szavazni akart. A kommunista pártvezetés találta ki, annak érdekében, hogy „rásegítsenek” az eredményre, hogy az aktivistahálózatuknak kinyomtatnak pár százezer kék cédulát, azt kiosztják úgy, hogy egy ember kap ötöt-tízet, teherautóra szállnak, ide-oda utaznak, és több helyen szavazgatnak. Azt feltételezik a kutatók – mert a jegyzőkönyvekben a pontos forgatókönyv, nem maradt fent –, hogy körülbelül öt-hatszázezer pluszszavazatot akartak így nyerni. Ennek egy részét testvériesen felajánlották a szociáldemokratáknak, akik így tudomást szereztek a manipulációról. A szocdemek nem mondtak rögtön nemet, de nem is egyeztek bele. Majd, amikor a szavazás során tapasztalták a szavazatszedő bizottságok – minden pártnak jelen volt a képviselője – hogy feltűnően sok a „kiránduló”, a „rokonlátogató” összevissza az országban, akkor szépen jelentették a párközpontba, és lebuktatták a kommunistákat. A tényleges visszaélések száma a tervezett mennyiségnek a felét sem érte el, valószínűleg 120-200 ezer kék cédulát használtak föl, ami érdemben a választás eredményét nem befolyásolta. De a botrány, hogy csalnak – ráadásul épp a kommunisták, akikről mindenki azt gondolta, hogy amúgy is minden az ő kezükben van, vagy lesz –, nagyon kínos volt. A mai választáskutatók egyetértenek abban, hogy a választások előkészítése során sokkal nagyobb visszaélések történtek. Ugyanis a névjegyzékekből – különböző becslések szerint – 6-800 ezer szavazópolgár maradt ki, a helyi összeíró-bizottságok önkényes és megfellebbezhetetlen döntései alapján. Mint „reakciós”, mint „internált” – gyorsan internálták őket egy-két napra –, vagy egyszerűen valakinek, valamiért „nem tetszett a pofája”. Nagyon sok embert kihagytak, így lehetett volna kékcédulázással az űrt betölteni, ne tűnjön fel túlságosan, hogy jelentősen visszaesett a szavazók száma, de hát ez az akció félresikerült. Jó zaftos, visszhangos botrány kerekedett, ami akkor még túlcsapott Magyarország határain is. Noha az erőviszonyokon ténylegesen nem sokat változtatott, de ez az esemény örökre úgy marad meg a történelmi emlékezetben, hogy a kékcédulás választás – egy elcsalt választás volt.
Végeredményben a kommunista párt már ekkor a legerősebb lett, nem?
Igen, de ezzel együtt elég „vékonyan”, mert csak 22 százalékra tornázták fel a szavazataik számát. Ezzel ők voltak a legerősebb párt, de csak relatíve, hiszen messze lemaradtak a kisgazdák 45-ben elért 57 százalékától, és a koalíció, amely addig 95 százalékot birtokolt, most 60 százalékot tudott összehozni. A maradék 40 százalékot az a négy párt vitte el, amely nem voltak tagjai a koalíciónak: a Demokrata Néppárt, akik kereszténydemokraták voltak, a Magyar Függetlenségi Párt, ez is egy kereszténydemokrata tömörülés volt, a Független Magyar Demokrata Párt és a Keresztény Női Tábor. Ezeknek már az elnevezéséből is látszik, hogy általában polgári – azt nem mondanám, hogy jobboldali –, de keresztény színezetű pártok voltak. Annyira nem voltak jobboldaliak, hogy a legnagyobb ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt vezetője, Barankovics István egyenesen a „krisztusi szocializmus” hívének vallotta magát. Egyáltalán nem ellenezte – például – az állam gazdasági szerepvállalását, szó sem volt liberalizmusról, amellett, hogy helyeselte bankok, nagyvállalatok állami tulajdonba vételét, nem utasította el a tervgazdaságot sem. De valláserkölcsi alapon állt, jó kapcsolatokat akart fenntartani a Nyugattal is, meg a Szovjetunióval is, a korra jellemző, némiképpen eklektikus, a kor baloldali fellendülésének egy sajátságosan magyar és keresztény változata volt.
Mi a magyarázata annak, hogy – mindezek ellenére – nem telt el két év, és kialakult az egypártrendszer?
Ehhez elengedhetetlen volt a Szovjetunió szándéka és ösztönzése.
Ez nagyjából minden „szocialistának menendő” országban hasonló forgatókönyv szerint zajlott le?
Magyarország volt a kivétel, mert más, későbbi szovjet szatellit-országokban korábban sem bajlódtak ennyit a többpártrendszerrel. Ez a forgatókönyv leginkább Csehszlovákiára és Magyarországra volt érvényes, azzal a különbséggel, hogy Csehszlovákiában az ottani kommunista párt – főleg a cseh területeken – tényleg a legerősebb párt volt, s ehhez nem kellett semmiféle csalás a háború utáni helyzetben. Feltehetően azt történt, ahogy a hidegháború kialakult, és kiéleződött, a szovjet vezetés ezeknek az országoknak a belpolitikai különbözőségében is kockázati tényezőt látott. Tehát nem elég, hogy barátsági szerződéseket kötnek velük, s gazdaságilag magukhoz láncolják őket, mert ez már mind megtörtént 1947-re. Úgy gondolták, az a biztos, ha a szovjet modell szerint szervezik át az egész térséget. Nem kellenek már a látszat-ellenzéki pártok sem. Ehhez szükség volt a helyi kommunista pártok túlbuzgóságára is, akik úgy gondolták, az a legjobb, ahogy a Szovjetunióban csinálják. El lehet játszadozni a többpártrendszerrel, ez némelyiküknek tetszett is, és egész jól alakították ezt a szerepüket, de azért az a biztos, ha úgy csinálják, ahogy a szovjet elvtársak. Mindez akkor már találkozott a szovjet vezetés szempontjaival. A 40-es évek végére, ott, ahol maradtak is ilyen pártok, azok nem voltak többek fügefalevélnél, látszatpártoknál. Minden hatalom a kommunista pártok kezébe került, egy hosszabb folyamat eredményeként. Valószínűleg nem volt előre eltervezett forgatókönyv, de az események logikája és a nemzetközi élet fejleményei, az a tény, hogy a háború győztesei szembekerültek egymással, megteremtette egy új összecsapás veszélyét, ebbe az irányba hatott.
A párizsi békekötés alkalmával az nem lett megszabva, hogy a győzteseknek honnan, mikor kell kivonulniuk?
Elvileg akkor kellett volna kivonulniuk a megszálló csapatoknak, amikor az illető országgal megkötötték a békét, vagy ha az ország, amelynek a területén idegen csapatok állomásoztak, győztes országnak számított. Ilyen volt, mondjuk, Csehszlovákia, onnan ki is vonultak a szovjet csapatok, annak rendje és módja szerint. Magyarországgal is megkötötték a békét 1947 februárjában Párizsban, de Ausztriával és ami még fontosabb, Németországgal nem született békeszerződés tulajdonképpen soha, mert a következő nagy rendezés a Szovjetunió végével esett egybe, de azt már nem békeszerződésnek hívták, hanem egyezménynek Németország újraegyesítéséről. Nos, mivel nem volt német béke, Ausztria pedig nem egyesülhetett Németországgal, de nehéz lett volna „eladni” a háborúból kimaradó vagy győztes országként, tehát Ausztria helyzete is rendezetlen maradt még tíz éven keresztül. Ott maradtak a megszállók, „az összeköttetés biztosítására” pedig Lengyelországban, amelyik győztesnek számított és Magyarországon – és ezen az alapon Romániában is – bennmaradtak a szovjet csapatok a német-osztrák megszállási rendszer utánpótlási vonalainak biztosítására...
A Rákosi korról is többször szó esett már, arról, hogy mi minden történt, a politikum, gazdaság, a társadalom, a kultúra terén. Az, hogy Sztálin halála után Rákosit egy ideig félretették, és Nagy Imre került kormányra, de hamarosan Nagy Imrét tették félre, és ugyancsak Rákosi váltotta őt, majd 56 nyarán Rákosit Gerő – ezek az intézkedések mind Moszkvából eredtek?
Igen, mindez abszolút Moszkvából eredt. Ha a háború után voltak is áttételek, elkövetkezett egy olyan időszak – paradox módon Sztálin halála után –, amikor egy csomó országot, köztük Magyarországot is, tényleg kézi vezérléssel irányítottak Moszkvából. 1953 és 1956 között háromszor lecserélték Magyarország vezetőit, mind a háromszor moszkvai tárgyalásokon, a Kreml termeiben zajlott ez. 1953-ban, amikor megmondták Rákosinak, hogy át kell adnia a miniszterelnöki tisztséget Nagy Imrének, ez a Szovjet Kommunista Párt teljes elnöksége jelenlétében zajlott, egy kremli dolgozószobában. Amikor Nagy Imrét (fotó) leváltották, akkor ők jöttek Budapestre, de ennek is volt egy moszkvai előzménye 55 januárjában. 1956. november 3-án pedig ugyancsak az SZKP elnökségének a jelenlétében nevezték ki miniszterelnöknek Kádár Jánost, akit azért hozattak Moszkvába, hogy ez az aktus „konszolidált” körülmények között folyjon le. Amikor Kádár november negyedike után néhány nappal elfoglalta a helyét a parlamentben, mint az ország miniszterelnöke, akkor az előszobájában egy orosz titkárság és egy különítmény állomásozott, akik kvázi láttamozták és jóváhagyták minden intézkedését. Itt tartózkodott az SZKP elnökségének két, néha három tagja is, akik állandóan konzultáltak, megkapták minden kormányrendelet fogalmazványát, abba belejavítottak. A Kádár-féle új kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt első fontos dokumentuma, az 1956. decemberi KB-határozat tervezetét be kellett mutatni nekik. Hosszadalmas egyeztetési folyamat zajlott, vették a plajbászt, és azt mondták: igen, ellenforradalom volt. A határozat első tervezetében az állt, hogy ez „jószándékúan” indult, de aztán október 28-án vagy 30-án átalakult ellenforradalommá. Mindig visszább és visszább dátumozták az SZKP ittlévő, „ügyeletes” politikusai, Malenkov vezetésével, míg végül azt mondták, az a biztos, ha megállapítjuk, már október 23-án „ellenforradalom” volt az, ami történt. Ennek a kézi vezérléses periódusnak nem volt párja a korábbi időszakban sem. Sztálin sose csinált ilyet. Előfordult, hogy nagyon is beleszólt bizonyos dolgokba. Itt, Romániában a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttekor, 1952-ben, ami egy román alkotmányozási folyamat volt, Sztálin személyesen interveniált ebben az ügyben. Mégis, az ilyesmi inkább kivételszámba ment. Nem volt annyira durván nyílt, mint amikor Moszkvába hívják az egész társaságot, és azt mondják: maga most megy, és maga lesz a főnök!… Sztálin utódai viszont ezzel kezdték, és ez így ment jónéhány évig. Erre később sem volt példa. Hruscsov hatalma teljében már nem csinált ilyeneket. És az utóda, Brezsnyev – hogy Gorbacsovot ne is említsem –sem gyakorolta ezt. Igen érdekes időszak volt ez az 53-56, amikor valóban mintha marionettfigurákat rángattak volna dróton. Ott ültek szemben velük, és személyesen élhették át: „téged most kiemelünk a színpad közepéről, eltolunk oda, hátra, a színfalak mögé, te meg idejössz előre!” – Valóban különleges, kivételes időszak volt…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
