Presidente? Aló!? Letűnőben a chávezizmus

2015. 12. 19. 16:02

Az év egyik legnagyobb politikai meglepetése volt, hogy december 6-án Venezuelában kétharmados győzelmet szerzett a parlamenti választáson az ellenzék. Az eredmény hamarosan Maduro elnököt is megfoszthatja hatalmától. Az új helyzet lehetséges következményeit Ady András írása összegzi.

 

A győztes ellenzék ünneplő hívei Caracasban. Elképzelhetetlen volt a kétharmad

 

Amikor 1999-ben az új venezuelai rezsim kidolgozta a számára abszolút kedvező, a fennmaradását biztosító választási rendszert, azt egy cseppet sem a demokratikus elvekhez és gyakorlathoz alakította, és nem is akart belőle „békés” állapotot teremteni. Az új rezsim forradalmi fényének megfelelően dolgozta ki a választási mechanizmusokat, ezeket is forradalmira szabta, amitől az népszavazásos jelleget kapott, annak valódi néphatalmi komponensei nélkül. Hugo Chávez rezsimje manifeszt jelleggel a népet képviselte, elvárta hát, hogy a képviselt plebsz örökre tegye magáévá az egyre inkább egypártrendszer életét, vele együtt a chavizmusét. Ebből a képletből hiányzott annak még a perspektívája is, hogy egyszer hatalomátadásra, s még kevésbé, hogy békés hatalomátadásra sor kerülhet. A veszteség távlata végképp hiányzott mint lehetőség.

 

Bukás 17 év után

Maduro elnök kampánygyűlésen, kezében elődjét ábrázoló festmény. Karizma nélkül nem megy

 

Innen is az Egyesített Szocialista Párt döbbenete, amikor december 6-án kiderült, a parlamenti választásokon vesztettek az ősellenség, a Demokratikus Egység Asztala (MUD) koalíció ellenében. Nem sokkal az urnák zárása után úgy tűnt, az eredmények – a 167 tagú parlamentben (Nemzetgyűlés) 99 helyet szerzett a MUD – az ellenzéket többségre jogosítják fel, ha nem is abszolút többségre. Még akkor is elképzelhetetlen volt az, ami három nap múlva bekövetkezett: a lemaradt körzetek eredményei is beérkeztek, s kiderült, megvan az ellenzék számára problémamentesebb életet biztosító kétharmados többség (112 hely, a szocialisták 55-tel maradtak). Ehhez hozzá kell számítani, hogy ez nem az az ország, amelyből – a nemzetközi megfigyelők hiánya és erélyhiánya miatt – az eredmények gyorsan és megbízhatóan kikerülnek. Amennyiben az előzetes eredmények az ellenzéknek esélyt adtak a változásra és változtatásra, a véglegesek alapján beindíthatják a folyamatot, amely 17 év szocialista uralom után kicsavarja a hatalmat Nicólas Maduro és képletesen a chavezizmus kezéből. A gazdaság tragikus helyzete (zuhanó olajárak, galoppozó infláció), a kormányzat korrupciós és drogkereskedelmi botrányai, az ellenzéki Luis Diaz lelövése, amint a bebörtönzött Leopoldo Lopez felesége mellett áll egy tüntetésen, mind-mind felvezető történések. A politikai kiútnélküliség, amelyet megfélemlítéssel és minden szférára szemet vető kontrollal igyekezett biztosítani Hugo Chávez, majd Nicólas Maduro és Diosdado Cabello, a feketepiac uralma, az USA-ellenes üres pöffeszkedésből való kiábrándulás. És a lassan mindenhatóvá váló bűnözés, az emiatt állandósult lakossági életbiztonság-hiány ismert okok, amelyek előbb-utóbb elvezettek volna a rezsim bukásához. Újabb buktató egy tömegpszichológiai és szocio-politikai tényező: Nicólas Maduro nagy valószínűséggel maradt volna egy szürke, felkapaszkodott pártfunkcionárius, ha nem hitette volna el Hugo Chávez-zel, hogy ő az igazi utódja, műve továbbvivője. Amikor Chávez megnyerte a 2012-es választásokat, már tudta, meg vannak számlálva a napjai, s ugyan bátran küzd betegsége ellen, ha azt akarja, hogy a 21. század venezuelai szocializmusa túlélje őt: alkalmas politikai örökös után kell néznie. Amikor Maduro átvette a hatalmat, nem számolt azzal, hogy mindenki érezte, ő csak Chavez mandátumát folytatja, nem övé a választási győzelem, nem övé az amúgy is morzsolódó bizalom, ő csak egy halovány másolat.

Ezt maga Maduro is érezhette, innen a pletyka, miszerint sejtve a levegőben lógó népszerűségvesztést, az ellenzék ingatag sikere esetén szándékában állt egy újabb, még a jövő év elején bekövetkező referendumot rendezni, amelytől trónja erősödését várta. Csak szervezés, börtönkapacitás, államellenes összeesküvés-elméletek kérdése lett volna az egész, valamint a legfelsőbb bíróság irányítása, de a végső eredmények, valamint a nép elállása/átállása után ez a terv sem bukkant többé elő.

Érdekes volt az is, hogy a választások előtt beindult egy folyamat, miszerint a legfelsőbb bíróság nem egészen kézben tartott tagjait még mandátumuk kifutása előtt (2016 vége előtt) le kellett volna cserélni, kit szépszerével, kit lemondatással. A terv egy mindenre fogható törvényesítő társaság volt, amellyel semmit sem tudott volna tenni egy kevésbé szervilis parlament, ám a folyamat a választások előtt csikorogva leállt, viszont most a hatalomra került ellenzék egyik elképzelése az, hogy a testület változtatásával, az alkotmány módosításával megkezdhető Maduro elnök menesztése.

Hugo Chávez, az elnök, mint médiasztár. Véget ér a műsor?

 

Televíziós kormányzás

A másik bukási lehetőség egy imidzs-kérdésre vezethető vissza: Hugo Chávez egyik hatalommegőrző fegyvere az Aló Presidente televíziós talk-show volt, amely egyszerre volt sugárzott kormányzás, zenés politizálás, már-már evangelizációs folytatásos műsor, de mindenképpen tartalmazott olyas célzást, hogy aki a beszélgetős, betelefonálásos műsort ismeri/elismeri, az példás állampolgár, aki meg nem, az megbízhatatlan. Az Aló Presidente hetente megmutatta a népnek az ép és egészséges elnököt, bemutatta a megvalósításokat, újra és újra sulykolta az állampolgári politikai obligókat, és vonzotta a venezuelai médiafigyelmet (ez együtt járt a mind kevésbé független rádió és tévéadók lassú felszámolásával) a megfelelő oldalra.

Chávez pompásan szórakoztatta a népet és közben indoktrinált, nem egyszer megtörtént, hogy közvetlen ígéretet tett a betelefonálóknak (rendszerint teljesítve is az ígéreteit) ügyeiknek intézésére. Bár Maduro is igyekezett tartani a hatalomfenntartás televíziós formáját, szinte már az első színrelépéssel bebizonyosodott, hogy nem képes a politikai médiasztár, a fotogén demiurgosz szerepkörét hozni. Egyszerűen nem tudja megkedveltetni magát, annál inkább a sötét jövőképek festésére helyezi a hangsúlyt, és a megszeretésből is csak a félelem rész marad működőképes. Már elődje használta a Venezuelára törő amerikaiak, az ideológia-idegenek rontó hatásának a képét, de ezeket minden alkalommal azonnal oldotta, és minden alkalommal azt az érzést keltette a nézőkben, hogy ő és mozgalma megóvja őket mindezen veszélyektől. Maduro csak a fenyegető képek és összeesküvés elméletek tömkelegét alkalmazza, nem oldotta a feszültséget, a kenyér-korbács taktikából kihagyta a kenyeret, csak a korbács ígéretét hagyta meg. S teszi mindezt látható erőfeszítéssel, karizma nélkül. Az eredeti nép- és pátriavédő, szocializmus showszervező elvkeret kezdett szétbomlani, az üzenetek, ha voltak, elvesztették átütő erejüket.

Chaves és Maduro hatalmuk csúcsán. Eltapsolt lehetőségek

 

Számíthatnak a szomszédokra?

Ide kötődik, hogy mi történhet most, az ellenzék győzelme után, tudva, hogy utóbbiaknak vannak megfontoltjai és radikálisai is? Ha a moderált ellenzék magához tudja ragadni a gyeplőt, tán még arra is sor kerülhet, hogy az ország nem robban fel, az elnök pedig kesztyűs kézzel lesz kezelt, ha megváltoztatja nemzetgyilkos gazdaságpolitikáját. A radikálisok nagy valószínűséggel a végletekig vitt maximalizmussal viszonyulnak mindenhez, amire a chavizmus gyanúja vetül, s amíg eszükbe jutna az ország megnyitása, a belharccal csődbe vinnék azt. Ne feledjük, a táborok mindegyike egyformán közeli most az országos politikai-gazdasági implózióhoz, ha már az explózió remélhetőleg elmaradt, és bárki hozza a kellő döntéseket – olajár-szubvenciók leállítása, mesterségesen leszorított árak feloldása, valutabeáramlás legalizálása, állami támogatások és költekezések visszanyesése, hogy csak párat említsek, már a hatalomgyakorlás elején népszerűtlen lesz. Segíthetnek egy túlélhető és prosperitás felé vivő venezuelai restartban a szomszédok? De még mennyire! Nem csak esély ez, de a saját érdekük is, hiszen mind a vezető latin-amerikai politikai klubnak az UNASUR-nak, mind a vezető kereskedelmi társulásnak a MERCOSUR-nak elege lett ebből az elszabadult hajóágyúból. Brazília például felhagyhatna a félelmével, hogy ő lehet a következő Venezuela vagy Argentína, amennyiben gazdaságilag az Amerika ellenes, fél-kapitalista fél-szoci banánköztársasággá tornázná magát. Bár ez a Rousseff-árnyak és Petrobras-ügyek ellenére is önsorsrontó gondolkodás, de nehéz lerázni az olyan visszajelzéseket, mint egy szeptember végi Standard & Poor adat, miszerint Pakisztán inkább kapható arra, hogy visszafizesse az adóságait, mint ők, s ezt követte most egy hasonló hangú Moody's-jelentés. Ugyanakkor abbamaradhatna a Venezuela és Kolumbia közti feszültségkreálás, amennyiben a két ország közötti kétezer kilométeres határvidék porózusságát nem belpolitikai nacionalista tőkecsinálásra használják, és nem Venezuelában élő kolumbiaiak kitoloncolására, hanem a valós csempészhálózatok és bűnszövetkezetek felszámolására. E kérdéskörben Caracas bizton számíthat Uruguay és Ecuador kormányára is, ahogy láthattuk azt a quitói találkozón is, amely enyhülést hozott a két ország határvidék-lezárási disputáiban.

Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, itt az ideje a moderált ellenzék támogatásának, hogy a Kuba felé nyitást modellként használja. Ez a nyereség arra is jó, hogy azt, amit az US diplomácia Amerika hátsó udvaraként emleget, ne a csődbe menő szocialista felhangok alapján összeállított gazdasági szankciók és utazási tilalmak alapján neveljék, hanem végre úgy tekintsenek a kérdésre, hogy ami gondjuk van, az nem a venezuelai néppel adódik, hanem a venezuelai vezetéssel. S lehet, hogy már velük sem sokáig.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!