Polgárháborús sejtkárosodás
2015. 01. 27. 10:37A polgárháború a társadalmi szöveteket, vagy a sejteket rombolja. Megsemmisíti a hétköznapokat. Gyorsan vissza nem fordítható. Közben büszkék vagyunk rá, milyen könnyen, fájdalommentesen tanultunk meg máris együtt élni vele. S már észre sem vesszük, hogy közben magunk is folyamatosan károsodunk. Tamás Pál írása Kijevből.
K. a tavasszal fejezte be az egyetemet Donyeckben. Az utolsó hónapok amúgy valamilyen ködben úsztak, mire megkapta a diplomát, épp elkezdődött a Kijev-ellenes felkelés a városban. K. azt korábban is látta, hogy bomlik az ukrán állam. A Krímet akkora már elcsatolták, de a „politika” nem érdekelte. El is kellett magát tartania, valamilyen rendet is igyekezett megőrizni a pasik között, s egy kicsit a diplomával is foglalkozni kellett. Kinek van kedve ilyenkor nemzeti politikai programok között válogatni? K. oroszul beszélt, mint a környéken mindenki, de Oroszországban még nem járt, a Kárpátokban „itthon” kijevi diákokkal többször. Rajtuk keresztül kicsit ismerte már Kijevet is.
A nyárra elfogytak a munkák. Szociológusokat helyi piackutatók, politikai elemzők addig alkalmaztak, K. is kereshetett valamit. Azt hitte, a diplomával ugyanez megy majd, csak több pénzzel tovább. De a vállalkozások eltűntek. S nem maradtak családi források sem. Először egy helyi gyermekotthonban lesz nevelő. A háború elől a gyermekeket egy vidéki oroszországi otthonba evakuálják. A fiatal nő velük tart. Aztán egy idő után ez már nem tetszik, tovább megy Moszkvába. Egy fiú mamája befogadja, egy ideig ott lakhatna, közben pénzt is kereshet. A város roppantul tetszik. Az első igazi metropolis, amit életében lát. Hamarosan összekülönbözik moszkvai befogadóival. „Nem voltak gonoszak, de meglepő ostobaságokat kértek vagy ajánlottak” – magyarázza. Otthagy csapot-papot, megy vissza Donyeckbe. A város nehezen lakható, negyedek romokban, este fosztogatnak, a világítás nélkül maradt esti utcákon még az addig ismertnek hitt helyeken sincs biztonságban. De járnak még Kijev felé vonatok, hárman összeszednek egy kis pénzt, s kivesznek – most a front túloldalán – Kijevben egy leromlott lakótelepi lakást. Diplomájuk senkit sem érdekel. K.-nak szerencséje van, mosolygós, jó modorú lány, felveszik egy belvárosi ruhaboltba. Bátyja egy raktárban emelgethet dobozokat. Kijevben senkinek sem magyarázzák, honnan jöttek. A lakáspiacon jobb, ha hallgatsz arról, hogy Keletről, a bányavidékről érkeztél. Tudják, hogy megszorultál, s rögtön ki akarnak használni. Rosszabb esetben ellenségnek, idegennek tekintenek, gyakran olvasod a hirdetésekben, hogy „DL-ek” [donyeckiek-luganszkiak] ne is jelentkezzenek. A politika most sem érdekli, K. nem hiszi, hogy az elmúlt hónapokban többször is váltott volna „ezek” és „azok” között. Ő nem volt ott, és nincs itt. Leginkább kivándorolna, ha lenne hova. Valahogy – még lent Donyeckben – a középiskolában megismerkedett baptistákkal. Ezeket azon a vidéken nem szeretik, de megtűrik. K. egy barátnőjével most üldözött baptistaként szeretne innen kikerülni. Már be is adtak valamilyen menekültpapírokat. Talán bejön Kanada.
Aki tudja, most elhagyja a Donyecki-medencét. A bányákat elöntötte sokfele a víz és a metán, és hiányzik a pénz és az akarat, hogy nekilássanak rendet rakni. A városi infrastruktúra jelentős része, hidak, utak, vasútvonalak is elpusztultak. Az ukrán kormánycsapatok tüzérséggel lőtték a városokat. A férfiak sokfele maradtak harcolni, de a családot elküldték beljebb, Oroszországba. Az értelmiség, sok egyetemi oktató, akiket évek óta ismertem, s akik között nem emlékszem különösképpen ukrán érzelműekre, s akik egyébként mind oroszajkúak voltak, mégis, inkább ukrán egyetemekre megy. Szinte mindegyik ismerős szerzett valahol magának ezen az oldalon valamilyen állást. Most is félnek az ukrán nemzetiektől, de az állam pillanatnyilag demonstratívan segíteni akar, s zömük utoljára iskolai kiránduláson járt Oroszországban. Nem ismernek ott senkit, nincsenek kollegáik, kapcsolataik. Az orosz államnak negyedszázada most jutottak a határon kívüliek először eszébe. Olyan emberi-szakmai háló, amely nálunk mégiscsak évtizedek óta ismeretes a kisebbségiek meg- és karbantartására, ott egyáltalán nem létezik, nem létezett. Oroszország a helyi oroszajkúak [oroszok] számára akkor is sok szempontból üres kulturális absztrakció, ha esténként ahol lehet, s ameddig lehet, az emberek nézik az orosz[országi] televíziót. De ennek most egyébként vége. A nagy orosz csatornákat az ukrán oldalon lekapcsolták. Persze, létezik számtalan kis kulturális, vagy szórakoztató csatorna, amelyet a szolgáltatók most igyekeznek felrakni, mert a tiltások nem általánosak, konkrét csatornákra vonatkoznak. Így azután folytatódik a macska-egér játék a bátrabb szolgáltatók és a tiltó-engedélyező kormányhivatal között. A múlt héten épp az orosz „Történelem” csatornát vetették ki a kábelcsomagokból. Az egyedüli engedélyezett moszkvai politikai televízió a Dozsgy, magyarul az Eső. Egyébként Moszkvában valóban ez az egyetlen ellenzéki kábelcsatorna. Nem tiltják be, bár a hatóságok ott folyamatosan szurkálják. A csatorna egyébként nem különösképpen ukránbarát. De ez is elegendő a kijevi hatóságoknak, s akkor ez náluk kivételként megmaradhat. Persze, ez is csak egyes kábelcsomagokban létezhet. Ráadásul a Dozsgy minőségi újságírást kínál, de a fiatal nagyvárosiak nyelvén, esztétikájával. S az ukrán nézőknek a sokszor valóban avantgárd látvány egyszerűen idegen. Próbálok rákérdezni, ezért a „moszkvai maradékért” igazán senki sem lelkesedik.
Egyébként folyamatosan az átvándorlásról, annak kockázatáról, vagy elutasításáról beszélgetünk. Az egyik vitaülésen mutatnak valakit. Krími tatár, és valahol ott tanított is a félszigeten. Biztosan ő is már itt van, áttelepült, vélekednek a kijevi kollegák. Véletlenül egymás mellé keveredünk. Rákérdezek. Elneveti magát. Szó sincs róla. A krími tatárokat még 44-ben deportálták keletre a szovjet hatóságok. Az életben maradottak a 60-as évek óta szivárogtak vissza kisebb-nagyobb csoportokban a Krímbe. Asztaltársam Kazahsztánban nőtt fel. – Nem azért tértem haza, hogy most megint elmenjek. A történelmi haza, vagyis nekünk a Krím, nem politikai kategória – magyarázza. – Persze, én is megkaptam az orosz papírokat. De megmaradt és érvényes az ukrán útlevelem is. Vízum még nem kell, ha ritkábban is, mint korábban, de járnak a vonatok. Felszálltam, idejöttem. Tagja maradtam az ukrán tudományos társaságom elnökségének. Maradok otthon, de innen sem szeretnek kiiratkozni.
Persze, tömegek számára a döntés másmilyen, és sokkal nehezebb. Az ukrán oldalon maradtak (egyelőre?) milliós, zömmel oroszajkú városok, Harkov, Odessza – Kijevvel együtt az orosz értelmiség történelmi központjai. Az ukrán oldalt választók, mondják, tudják, hogy itt, ezekben a kisvilágokban az „orosz” kulturális párt kitart, de elsáncolta magát. Frontálisan nem áll ellen, kell a munka, de lényegében megszakította az érintkezést az ukránpárti kollegákkal. Azok meg nehezen hisznek a szemüknek. Korábban ilyesmi nem létezett, s családonként, tanszékenként, vállalatonként nincsenek formális hadüzenetek. Közben folynak a viták a menésről-maradásról is, sokszor egy családon belül is. Az orosz állam is kezdi azért megszervezni komoly ajánlatait. Felállítottak néhány nagy áttelepülési programot határokon kívüli orosz, vagy oroszajkú értelmiségieknek. Ezekről még Kijevben is tartanak – tulajdonképpen nem is titokban – tájékoztatókat. Állítólag ezeket érdeklődők sokan látogatják. Munka meg Moszkvában is lenne, de lakás nem, vagy az ukrajnai megtakarításokból nem megvehető. De nagy szibériai egyetemi központokból már teljes ajánlatok is érkeznek. Most éppen Tomszkról, Vlagyivosztokról hallottam. Messze vannak, de első osztályú egyetemi, tudományos címek. Tömeges elvándorlás egyelőre még nincs. Ahhoz az életszínvonal még nem omlott eléggé össze, és az ukrán nemzetiek nem láttak neki a rendszerszerű tisztogatásnak. Most majd beindul a parlamentben már elfogadott lusztrációs program. Már most is láttam nyugdíjas korú bértüntetőket a bíróság előtt. „Tisztogatást, tisztogatást” – skandálják. Az ügynökök itt senkit sem érdekelnek. De az előző garnitúra szakértelmiségét is haszonélvezőként, társtettesként szeretnék megbélyegezni.
Közben egy év alatt az ukrán pénz, a hrivnya árfolyama a felére esett, a gazdasági teljesítmény rendesen csökken és a csökkenés jövőre folytatódik. A Valutaalap reformjai, amelyeket a további hitelek előfeltételeivé tettek, a maradék jóléti állam romjainak lebontásában fognak kimerülni.
Kijevben a lakásokban egyelőre még van fűtés és meleg víz. Hallom, hogy vidéki nagyvárosokban ez már koránt sincs mindig így. Kijev környéken folyamatosak az áramkimaradások. Több egyetemen és akadémiai intézetben is megfordultam, mindenütt kifejezetten hideg volt, bár kabátban csak a műegyetemen gyülekezett a tanszék. A tudományegyetemet, legalábbis annak társadalomtudományi karát, január 1-től kéthónapos szénszünetre leállítják. Az épületeket is lezárják. A tanszéki munka formáit a maradék téli hónapokra épp most egyeztették. Nem egyszerű történet.
A látszólag szabad viták mögött azonban már felbukkannak az első személyes politikai feljelentések is. Mindenütt vannak, persze, elmebajosok. Ukrajnában, mint máshol a posztszovjet világban, rengetegen használnak ingyenes orosz email-eket. Kicsit is tapasztalt értelmiséginek ott öt-hat száma is van. Mindegyiknek megvannak a kellemes használati formái és területei. Attól függően, hogy mikor mit hogyan és kiknek küldesz, használod egyiket, vagy másikat. Formálisan senki sem szól a kollegák közül, hogy miért használod az orosz címet, csak nem az ellenséghez húz a szíved? De sokan, ismerőseim közül egyelőre kisebbség, maguk váltottak az utolsó évben olyan címekre, amelyek hangsúlyosan ukránok. S természetesen az orosz szakmai kapcsolatokat forma szerint senki sem üldözi. Sőt, láttam olyan kijevi barátom friss oroszországi publikációját is, aki a tavasszal fogadkozott, hogy az agresszorral megszünteti kapcsolatait, és soha oda többet utazni nem fog. De léteznek ellenpéldák is. Egy nagy kijevi egyetem novemberben konferenciát rendezett, és a rendezvényt hirdette – többek között – egy népszerű orosz oldalon is. Valakik felhívták a tanszéket és megfenyegették őket, hiszen árulók, azt a honlapot bizonyára figyeli az orosz biztonsági szolgálat, és így ukrán államtitkokat szolgáltatnak ki. A projekt egyébként teljesen nyilvános volt. Hogy az orosz biztonságiak mit figyelnek, nem tudom, de hogy az ukrán biztonságiak milyen éberek, azért itt kiderült. Szerencsére, az ügy elaludt. De nem minden végződik ilyen simán.
Egyelőre működik a régi előléptetési rend. Z.-t most kellene docenssé előléptetni. De pár héttel a tervezett kinevezés előtt néhány diák írásban, teljes névvel feljelenti az oktatót a rektornál, hogy az az órán oroszbarát. Senki nem akarja az ügyet felfújni, semmi ilyesmire nem utal semmi (ezek szerint mégiscsak vizsgálódtak), de a jóindulatú tanszékvezető, akinél az ügy landolt, azért kideríti, hogy az oktató Facebook oldalán kedvenc forrásai között feltüntetett egy szakadár oldalt is. Az oktató az oldalt törli, de egy évre azért előléptetését felfüggesztik.
És itt egy keményebb történet. Hasonló diákfeljelentés (ezek mögött általában konkurens tanárcsoportok, vagy oktatók állnak) egy másik nagyvárosban, az egyik leghíresebb egyetemen az egyik dékánt célozza meg. Róla is kiderül, hogy megjelölt kedvencei között egy donyecki hírforrást. A rektor behívatja, nem sokat vacakol, helyből kirúgja. Egyébként egyik oktató sem állt kamikáze hírében. Valószínűleg nem gondolták, hogy elektronikus levelezésük közt fognak kutakodni. A Facebook-kapcsolataid, természetesen mindenki számára nyilvánosak. Egyelőre ezek helyi történetek. De mindenki azért a világ rosszra fordulását prognosztizálja. A politikai nyilvánosságot és az értelmiségi közbeszédet két csapat; egy inkább és egy picit kevésbé fundamentalista határozza meg. Az erősen fundik valamivel a parlamentben is többek vannak, fiatalabbak, éhesebbek, a radikális nyelvet a Majdan óta gyakorolják. S természetesen belehajtják egy „ki mond nagyobbat, vagy keményebbet” versenybe az egy fokkal mérsékeltebbeket is. Ráadásul megjelentek a nyilvánosságban a „front hősei” (többnyire így idézőjelesen, bár néha és esetleg tényleg azok is lehetnek), akik a részvételt a Majdanon, és a Donyec-menti harcokban szeretnék azonnal közvetlen befolyássá konvertálni. S ott lesznek, helyenként máris vannak, azok a kemény megmondó emberek, a helyi ügyek kiigazítói, akiknek most jár valami, hiszen a „vérüket ontották”.
Nem hinném, hogy a szeparatistáknál jobb világ járja, ráadásul az ottani elit a kijevinél vidékibb, szovjetebb, visszamaradottabb, egy biztos, hogy tájékozatlanabb. De a háború még évekig elhúzódhat. Láthatóan megegyezésben senki sem bízik. Egy nagy donyecki egyetem, ahol három évig nekem is volt egy kis projektem, épp most döntött a távozásról. Áttelepülnek egy másik városba, a közeli Mariupolba. Azt Kijev ellenőrzi. Semmit sem visznek-vihetnek magukkal (mint ahogy nálunk 1918 után az erdélyi és felvidéki egyetemek). Üres helyeken kezdenek, mindenféle gyűjtési felhívás próbál nekik most komputereket, oktatószereket, könyveket gyűjteni. Akik e projektben részt vesznek, biztosan nem hiszik, hogy a csapat jövőre visszamehet.
A polgárháború a társadalmi szöveteket, vagy a sejteket rombolja. Megsemmisíti a hétköznapokat. Gyorsan vissza nem fordítható. Közben büszkék vagyunk rá, milyen könnyen, fájdalommentesen tanultunk meg máris együtt élni vele. S már észre sem vesszük, hogy közben magunk is folyamatosan károsodunk.
Kijev, 2014 december
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
