Pakisztán: káoszgyanús csődprevenció

2016. 04. 10. 13:13

Erőszakos demonstrációk és véres merényletek jelzik, hogy Pakisztánban a sokféle szélsőséges szervezet működése és a hatóságok tehetetlensége és taktikázása miatt tartósan labilis a helyzet. Ady András elemzése.

 

Egy sebesült mentése a véres lahore-i merénylet után

 

Március 27-én ismét monstre tüntetések voltak Pakisztán fővárosában, a tüntetők áttörték a rendőrkordont és a parlament előtt álltak meg: semmi sem utalt arra, hogy komoly civil és biztonsági veszteségek nélkül el lehet őket onnan mozdítani. Február végén felakasztották Mumtaz Qadri testőrt, aki 2011-ben lelőtte alkalmazóját, Pandzsáb tartomány kormányzóját, mert az engedékeny volt a blaszfémiatörvények alkalmazásában. A pakisztáni törvénykezésben igencsak otthonos a blaszfémiatörvény, legutóbb Zia ul-Haq generalisszimusz rémuralma alatt erősödött meg, hatósugara nemes egyszerűséggel foglal magába kemény pénzbüntetést és halálos ítéletet is, s kiváló eszköz az ország hitbéli kisebbségeinek a sakkban-sokkban tartására. A törvény színezete nem gátolja meg abban, hogy személyes, vagy törzsi sérelmek lerendezésére használják. Qadri testőrnek nem tetszett, hogy a kormányzó engedékeny, ezért lelőtte őt, a parlament előtt (is) forrongó tömeg pedig ennek a sajátos törvénykezésnek a védelmében, tovbbá Qadri hősként való tisztelése érdekében tüntetett.

Hősként tisztelik a Pandzsáb tartomány kormányzóját meggyilkoló, halálra ítélt testőrt

 

Nem csak időbeni egybeesés

Pandzsáb tartományról volt szó, ugyanarról, ahol tán egy napon a fővárosi forrongásokkal, egy lahori vidámparkban öngyilkos merénylő felrobbantotta magát: a szerteröppenő csapágygolyók miriádja több mint hetven embert megölt, százakat sebesített meg. Mellbevágó volt a gyermekáldozatok sokasága, s az is az elméletek között szerepel, hogy a húsvéti merénylet időzítése nem volt véletlen: adva volt a terrortámadás előtti templomi szertartás, a nagyszámú keresztény lakos, s az is, hogy mise után a családok meglátogatták a vidámparkot. Elméletileg semmi köze nincs egymáshoz a két eseménynek, ám őket nem csak az időbeli egybeesés hozza egy lapra, de az is, hogy mekkora emberellenes vétek a pakisztáni establishment részéről, hogy egyre-másra sikeresnek nyilvánítják a vallási szélsőségek elleni harcot, és az etnikai alapú gyűlölködést-gyilkolást. Ez most nem a megszokott kifakadás, amely minden küszöbértéket meghaladó terrorakció esetén hallható.

Csődöt mondott egy problémamegoldási kísérlet:

állami, nagy ívű és proaktívan évekre szabott, évek óta tartó. A nagybetűs állam, a szovjet-afganisztáni vérgőzös tíz év utáni relatív csendet nem tudta arra használni, hogy mind a Moszkva, mind a Washington, mind pedig Kabul és Iszlámábád által ezerszám felpiszkált és felszerelt csoportosulásokat „háziasítsák” a tessék-lássék biztonságpolitikai intézkedések. Az ország állandó majdnem-belháborús állapota csak menedéket teremtett a különféle terrorsejteknek, az egymásra tevődő hálózatoknak, törzsi szövetségeknek. Eredetileg azt képzelték, hogy a rendőrség, a hadsereg és főképpen a kémelhárító ISI „örökbe fogad” egy-egy extremista góc-szervezetet, s állami súlyával, politikai-pénzügyi-fegyveres hátterével akkora nyomást gyakorol ezekre, hogy azok beolvadnak vagy elolvadnak. Nem éppen ortodox elgondolás, de volt remény a sikerre. Pandzsáb, amely Pakisztán minta-guberniuma, a legnagyobb, biztonságilag a legstabilabb, a legnépesebb, eredetileg erre a nyugalom-generálásra alapozhatott. Talán a program sikere, hogy a tartományban (eddig) előforduló terrorcselekmények száma és nagysága nem mérhető az észak-nyugati Peshavar-vidékhez, vagy az északi, az Afganisztánnal szomszédos törzsi vidékekhez.

Sharif pakisztáni miniszterelnök szülővárosát is elérte a terror. Erős reakcióról beszél

 

Az iszlamizmus fokozatai

Nawaz Sharif miniszterelnök reakciója azonnali, s erős volt:

lecsapunk, felhajtunk és felszámolunk.

Erős is kellett legyen, hisz az elkövetők üzenete is az volt Pandzsáb és Lahor felé: itt vagyunk, itt is vagyunk! De kik vannak itt? A Dzsamat ul-Ahrar (JA) a Pakisztáni Tálibok (Tehreek-e-Taliban Pakistan, TTP) nagy terrorfranchise-ából pattant le 2014 augusztusában, mégpedig önszántából: nota bene gyengének, erélytelennek tartották őket az iszlamista harcban. Nem azonosulva Sajjid Kutb, a nyugatiak számára radikálisnak számító primér-iszlamista elképzeléseivel, hisz az is semmitmondó szerintük. Mindenképpen elvetik az indiai-pakisztáni gondolkodó, Abdul Ala Maudúdi elképzelését egy nagy ideológiai államról, vagy ideológiai alapú kalifátusról, mert gyengének, virágnyelvűnek, köldöknézően inaktívnak tartják. Tőlük távolodva amúgy is egy iráni fővonalhoz csatlakoznak az iszlám állam hatásköréről alkotott elképzelések, ezek meg nem egyeznek a JA terveivel. További érdekességük, hogy a parancsnoki réteg jó részét régebbi TTP vezetők alkotják, mint Ihsanullah Ihsan, a TTP volt szóvivője, vagy Omar Khorasani, volt katonai parancsnok, akitől a Tehreek-e-Taliban Pakistan akkor szabadult, amikor az a Tálib Súra (nagytanács, parlamentszerűség) szerint az anyaszervezet ellen konspirált, megalakítva a Junad-i-Hafza, az Ihrarul Hind, vagy a Jamatul Ihrar csoportokat. Ezeknek a kiválása miatt a TTP-ből azt jósolták még 2014-ben, hogy az anyaszervezet széthull, s az új szervezetek a nagy védernyő ideológiai-hadi takarása nélkül elsorvadnak még a kifejlődés előtt. És mégsem: ami a Dzsamat ul-Ahrart illeti, nem gyengült, sőt, nem csak elméletben óhajt egy iszlamista protoállamot, de meg is alapozta azt Mohmand, Bajaur, Kiber és Arakzai vidékén, azaz a pakisztáni-afganisztáni törzsi határvidéken. És most Lahorban, a miniszterelnök szülővárosában voltak.

 

Afgán szálak

A lahori katasztrófa után már nem lehet ugyanakkora mellénye a hadseregnek, mondván, eddig is robbantak Pakisztánban pokolgépek, de annak, hogy nem robbant több, jobbára a sereg és az ISI azon igyekezete a biztosíték, hogy a pakisztáni szélsőségeseket felosztotta jó és rossz terroristákra, megtűrtekre és támadhatókra. Szíria vagy Irak kapcsán nem ugyanez a veszélyessé váló modus operandi tapasztalható? Ismerősen kicsavart, igaztalan tartalmú fogalom a moderált extremizmus, vagy iszlamizmus? A hadsereg és az ISI ugyanis minden, nem a TTP-nagycsaládhoz tartozó szervezet ellen harcolt/harcol, olyas haszonnal, hogy nem csak a kímélt TTP-t, de szilánkszervezeteket is bevet India ellen.

Így kerülnek képbe a Hakkani-hálózat, a Lashkar e-Taiba, de az afgán tálibok is, akik Afganisztán (és India) sakkban tartására kiválóan alkalmasak. Tartós kísérlet ez a javából (sokan vallják, a nyolcvanas évektől folyik, hullámokban, ami magyarázza, hogy más-más időszakokban észlelték a kezdetét), és meg is volt változáshozó hatása az idők folyamán. A pakisztáni titkosszolgálat és hadsereg számára az országban található terrorképes szervezetek térképe már korántsem annyira terra incognita. Elvárható, hogy a véres kudarc után ezek a szervek bevallják: ahogy a 2014 közepétől hangoztatott tisztogató akció nem felszámolásról szólt, hanem feltérképezésről, úgy a törzsi határvidék szintén 2014-től tartó akciója is csődgyanús. A törzsi vidékek fontosabb csoportosulásait átnyomták Afganisztánba, de hát ez legyen Kabul baja, meg az amerikaiaké, akik továbbra is fizetnek az Afganisztánba vezető, pakisztáni felvonulási, utánpótlási úthasználat jogáért.

Az afganisztáni NATO erők parancsnoka: John Nicholson. Ideje a pakisztáni kísérlettel leállni

 

Asraf Ghani afgán elnök részvétét fejezte ki Nawaz Sharif pakisztáni miniszterelnöknek, s ez nem csak egy együttérző tett volt, hanem aggodalma kifejezése is: azon túl, hogy a két ország sok hasonló veszéllyel küzd, fél, hogy a JA véresen bekopog Kabulba is. Ghani félelme érthető, még élénk Kunduz rövid ISIS megszállásának emléke, és máris nyakán az északi részeken ismét erőre kapó tálib előretörés, amely most Balgan provincia meghódításáról szól. Ennek lehet jele a Kabult is ellátó elektromos hálózat tönkretétele. Az Ázsiai Fejlesztési Bank által finanszírozott TUTAP-projekt veszélyeztetése ez, amely egy elektromos áramot „szállító sztrádát” jelent Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Afganisztán és Pakisztán között. Egyre többet hallani arról, hogy a TTP-ről való leszakadás óta az Ahrar abból a szempontból sem ült tétlenül, hogy afgán patrónus-alakulatot keresett magának, miért is ne? Ha valakinek van kellően célratörő elképzelése egy iszlamista berendezkedésről, az az afgán-tálib vonal. Az Ahrarról is gyanítható, hogy engedve a pakisztáni haderő nyomásának, bázist teremtett Kelet-Afganisztánban, ahol élhet eredeti céljainak: a pakisztáni hadsereg, demokrata politikusok, nyugatiasodók gyilkolásának. Iszlámábád pedig komoly akciók helyett folytatja az abszurd vádaskodást: a JA-t az afgán és az indiai titkosszolgálat működteti Pakisztán ellen. Ennél is beszédesebb gesztus, hogy az afganisztáni NATO-jelenlét főembere, John Nicholson vezérezredes felhívta pakisztáni szaktársát, Raheel Sharifot és a részvét kifejezése után megbeszélték a helyzetet.

Ezredesek közt ritka jelenség az emberéletvesztés feletti sajnálkozás,

így Nicholson gesztusa azt jelentheti, a pakisztáni kísérlettel ideje leállni, illetve azt, hogy amennyiben a Pakisztánhoz tartozó rurális vidékeken akár szabadjára lehet engedni a terroristavadász reguláris alakulatokat, addig ilyesmit tenni Lahorban vagy bármely urbánus gócban garantált civil-lövészetté degradálódik. Az „afganisztáni” Nicholsonnak van némi ismerete erről, s reméli, hogy a szintén tapasztalt Sharif nem felejti el a tapasztalatát. Hogy a most már afganisztániként emlegetett Dzsamat ul-Ahrar miatt álmatlan éjszakái vannak mindkét oldal stratégáinak, nem csoda: nevezett egység kapcsolatokat tart fenn az al-Kaidával, orientálódva az ISIS felé is. S annak ellenére, hogy Afganisztánban a tálibok által inkább elfogadott egy al-Kaida affiliáció, mint egy ISIS-es, ez még nem ok arra, hogy az Ahrar sorsa miatt aggódjunk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!