Kanada: folytassa, ifjú Trudeau!

2015. 11. 17. 22:30

Jelentős várakozással fogadja országa és a nemzetközi közvélemény az ifjú kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau színrelépését. Az ambiciózus liberális politikusra és figyelemre méltó összetételű kormányára komoly kihívások várnak. ADY ANDRÁS elemzése.

 

Justin Trudeau, Kanada miniszterelnöke. Apai árnyék, jeletős elvárások

 

Ha azt mondjuk, hogy Pierre Elliot Trudeau miniszterelnök (1968-79), akkor a kanadai példamutatásra, hazai és külföldi ismertségére, elismertségére, a kanadai parlamentnek az angol parlamenttől való függetlenedésére, az Alapvető jogok és szabadságok kanadai Chartájára gondolunk legalább. A quebeci nacionalizmust hátrahagyva, általa valósult meg a megbízhatóan működő kanadai föderáció, a francia és angol Kanada békés egyensúlya. Igaz, ha kellett, keménykezű volt: az 1970-es „októberi krízis” alatt – a Quebeci Felszabadító Front (FLQ) túszul ejtett egy angol diplomatát és Quebec kabinetminiszterét – ekkor szinte hadiállapotot vezetett be, mindenkire kiterjedő őrizetbevételi jogokkal. Külpolitikai kapcsolat-menedzselő képességére jellemző az Amerika iránti civilizáltan ambivalens viszonyulás volt, igaz, második megválasztása után ez a szkeptikus, de arany középutas megközelítés egyértelműen kritikussá vált. Kritikus az USA intervencionista külpolitizálása és ennek megfelelően militarista „védelmi” doktrínája iránt, igaz, erre mondjuk a Reagan-adminisztráció is rájátszott. Ennek az Einstein-díjas embernek a fia, Justin Trudeau november 1-ején tette le hivatali esküjét, mint Kanada 23. miniszterelnöke. A már 15 éve elhunyt papa 1972-ben állítólag a pár hónapos Justinról azt mondta, egyszer majd miniszterelnök lesz.

A Trudeau-kabinet első közös képe. Eltérő gyökerek, sokféle sors

 

Kihívások a hazai pályán

Az új vezető iránt hazájában jelentősek az elvárások, hisz ő inkább belföldön akar brillírozni, mint az ország kézhosszát fölöslegesen és irreálisan próbára tevő külföldi szerepvállalásra indulni. Az ifj. Trudeau-féle váltás mögött ott volt az előző kormányfő, a konzervatív Stephen Harper tíz évével elégedetlen hivatalnokgárda is. A kanadai közszolgák a harperi rendszert orwelliként emlegették, amelyben a közalkalmazott csak akkor nyithatott szájat, vagy írhatott le valamit (és ez nem csak a médianyilatkozatokra vonatkozik), ha erre expressis verbis engedélyt kapott, illetve bármiféle önállósodás a munkahelyét veszélyeztette. Az érintett réteg arról panaszkodott, hogy a volt miniszterelnök „rémuralma” miatt értelmükből és professzionalizmusokból ürültek ki a közintézmények, a minisztériumok... de hát ez Kanada, egy másik planéta.

Trudeau tehát ígéretesen indított, kormánya nyitottságában is párját ritkítja: a mindenható igazságügyi tárca, kanadai szempontok szerint merészen, egy őshonos kezébe került. Jody Wilson-Raybould – a miniszterelnöki tervek szerint – nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy utána jár a Kanada történelmét befeketítő, az őshonos asszonyok ellen elkövetett gyilkosságoknak. Az új kormány nőpárti, a testületet fele arányban nők alkotják. A környezetvédelmi tárca élén az emberjogi-jogász Catherine McKenna áll, vele találkozik a világ a decemberi párizsi klímakonferencián. A külügyminiszter egy volt környezetvédelmi miniszter – Stéphane Dion –, a pénzügyminiszter pedig egy üzletember – Bill Morneau. Minden túlzás nélkül, tényleg jól néz ki a dolog: az egészségügy egy orvos kezében, a veteránügy élén egy utcai lövöldözés áldozatául esett kvadriplégiás (azaz mind a négy végtagjára megbénult), a demokratikus intézményeket egy muszlim felügyeli, a sportolók és mozgássérültek ügyét egy paralimpikon képviseli, a védelem élén egy szikh exrendőr áll, akire afganisztáni szereplése miatt hősként tekintenek. A közlekedésügy felelőse egy kiképzett asztronauta, két miniszter az őshonos nemzetekhez tartozik, a miniszterek közül egy Indiában, egy másik meg Afganisztánban született. Egyszóval szerencsés a csillagzat. Legyen is szerencsés, mert Trudeau és csapata problémákba fog ütközni, néha jó régiekbe. A hatvanas évekkel kezdődően a kanadai kormányok kiszorították az egészségügyi rendszerből a magánbiztosításokat és az ellátást közpénzből fizetett, mindenki által egyenlő módon használható szolgáltatássá tették. A folyamat annyira sikeres lett, hogy manapság a kanadai egészségügyi ellátórendszer a világ egyik legprofibb, majdnem ingyenes szolgáltatásaként ismert. Ám sűrűsödnek a jelek, amelyek arra mutatnak, hogy bár a lakosság hallani sem akar róla, az ország gazdasági helyzete, elöregedése oda vezethet, hogy a havi, 100 dollárnyi hozzájárulás ne legyen elegendő a rendszer fenntartására, és megjelentek máris a nem „életfontosságú” szolgáltatások, amelyekért viszont fizetni kell (fogászati, szemészeti kezelések, mágneses rezonancia-vizsgálatok). A jelenlegi élet- és pénztárcabarát rendszer életben tartása a kormány egyik legnagyobb problémája.

A fiatal politikus a hazai témákra koncentrál

 

A déli szomszéd

Az aktuális globál-politikai trendek és az amerikai szomszédság hatására, amely továbbra is világszintű biztonsági problémagenerátor, minden bizonnyal egyre szilárdabb egységbe olvadnak majd a gyűlöletbeszéd és a terrorcselekmény elkövetéséhez visszavezethető szervezkedés, vagy felbujtás szankciói, ugyanakkor nehezebb lesz fenntartani azt az imidzst, amely a teljes szólás-, vélemény-, önkifejezés-szabadság Kanadájáról szól. Kanada problémáihoz tartozik Amerika. Tudták, hogy Justin a világméretű migráció-krízisnek köszönhette a sikerét? Nem? Nos, akkor tekintsünk el attól, hogy legalább tíz éven át a konzervatívokat éppen az új kanadaiak támogatták a legjobban. Kanada 240 000 bevándorlót fogad évente és mégsem megy tönkre, ahogy a déli szomszéd jósolja.

Washington azt hitte, a konzervatív kormánnyal problémái vannak egy másik kulcsfontosságú kérdésben, s ez a klímaváltozás. Obama szerint Stephen Harperék nem álltak teljes mellszélességgel olyan ambíciózus környezetvédelmi tervek mellé, amilyeneket Amerika követendőként terjesztett, ezért felszusszant, midőn Trudeauval a liberálisok megérkeztek. Az amerikai alsó- és felsőház Obama ellenére is meg akarja építtetni a Mexikói-öböltől az Alberta tartományi olajmezőkig vezető Keystone XL kőolaj-vezetéket, amelyet 2008-tól a calgary-i Trans Canada erőltetett. November elején Obama elutasította a projekt megvalósítását, s arra is utalt, hogy ennek Kanada nem örült. Fogadom: az amerikai és kanadai felek tudnak várni addig, míg Obama megy és a kérdés esetleg újratárgyalható lesz. Egy másik súrlódási felületet jelenthet, ha Trudeau tényleg végrehajtja, amit megígért: aktív csapásmérő erőként kivonul az ISIS-ellenes harcból, marad azonban az ügy elkötelezettje. Az meg milyen? Trudeau nem pontosította a kimaradás dátumát, ugyanakkor tudja, hogy Obama is tudja: a kanadai magatartás korántsem jelenti a kalifátus-ellenes koalíció végét. Nem katasztrófa, ha a hat C18-as kanadai vadászgép kimarad a bombázásokból (2016 márciusáig kellett volna maradniuk), ahogy az se létfontosságú, hogy az Irak északi részén kurd harcosokat kiképző 70 fős különleges egységet kivonják.

Egy a háborús zónából kivonásra szánt hat C18-as kanadai vadászgép közül

 

Elégtételt az őslakosoknak

A végére hagytam a legfontosabb kérdéskört, amellyel ígérete szerint is foglalkoznia kell Trudeaunak: az őslakosokkal szembeni diszkrimináció felszámolása. A 2008-as állami bocsánatkéréstől el kell jutni odáig, hogy az inuitok vagy a métisek ne legyenek másodosztályú állampolgárok, akiknek a hatvanas évekig nem is volt szavazati joguk. A probléma felszíne: egy 1870-es évektől az 1970-es évekig zajló kanadai asszimilációs elképzelés szerint az őshonos indián közösségeket minél fiatalabb kortól, a kornak és kormányelképzeléseknek megfelelő kanadaiakká kell tenni. Miért is? Mert olyan körülmények között, ahová juttatták őket a „konkvisztádorok”, nem egészséges élni? A probléma mélye: legalább a hetvenes-nyolcvanas évekig ezeket a közösségeket gettósították, a rezervátumokból kiragadott gyermekeket pedig egy minden eresztékében morálisan, pszichológiailag, egészségügyileg és szociálisan romlott, bigott és korrupt nevelőintézet-rendszerbe dobták, hogy onnan kikerülve és a közösségbe „visszaítélve” ugyanolyan marginalizált, lecsúszott egzisztenciák legyenek, mint az eredeti közösség tagjai. Jogvédőktől láttak csak néha napvilágot elemzések, amelyek a gyerekotthonokban nevelt inuit gyerekeknek a „fehér” nevelőszülőkhöz való kiadásával foglalkozott, azaz rabszolgamunkára való használatukkal. És továbbra is ritka annak a feszegetése, hogy miért felderítetlen a hivatalosságok szerint 1200, valójában inkább 2000 meggyilkolt és/vagy eltűnt őshonos nő és lány esete. Kashechewan, Attawapiskati, Fort Albany, Peawanuck vagy Moose Factory szociális problémái nem csak az őshonosok gondjai, az egész kanadai nemzet kínja, ha már egy nemzetről akarnak beszélni, s bár ezeknek és a többi őshonos-régiónak a helyzete mára enyhült, attól még magasak a falak, amelyeket a többség a kisebbség köré épített, miután ellátta őket nyomorral, bűnözéssel, alkoholizmussal, drogfogyasztással és egyéb civilizációs jótéteményekkel.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!