Irányító vagy irányított tálibok?

2016. 01. 21. 12:10

Távolról sem kínálnak tiszta képet az afganisztáni történések, visszaszivárgóban a vezetőválsággal küzdő tálib struktúra, erős az ISIS jelenlét, míg a Nyugat a menni vagy maradni dilemmájával van elfoglalva. A helyzetről Ady András elemzése kínál áttekintést.

 

Tálib fegyveresek az afgán tájban. A hazai pálya előnye

 

2014 végén írtam legutóbb Afganisztánt és Pakisztánt érintető elemzést, s akkori írásom követte a vezérkérdést: mi lesz, ha Amerika és szövetségesei kivonulnak? A hatalmi űr betöltésére pályázik mind Afganisztán, mind Pakisztán „hivatalos/fővárosi” hatalmi struktúrája, de ami fontosabb: a valós hatalom. A mindenkori tálib mozgalom, az észak-pakisztáni törzsi zónák, vagy tán a protokalifátus rekrutáló sejtjei. Aztán akik aggódtak az eredeti kivonulási tervek miatt, felszusszantak, Amerika tán itt alkalmazza az elvet, amely inkább a pottery barn „törvényként” („Ha eltöröd, megveszed!”) ismert és vicces múltú lenne, ha a külpolitikában alkalmazva nem lenne oly nehéz feladat. Eredetileg arról volt szó, hogy ha valaki vásárlás közben tönkrevágott egy tárgyat, azt úgy is meg kellett vásárolja. Politikai elvként azóta sem tiszta körülmények között először a New York Times vagy a Washington Post említette, első politikai alkalmazása tán akkori, mikor ifjabb Busht felelősségére figyelmeztették az iraki hadműveletek kapcsán. Ettől a pillanattól a pottery barn azt jelenti, hogy ha Amerika valahol beavatkozik, és azt tönkreteszi, úgy a helyrehozatal, újjáépítés felelőssége az övé. Afganisztán jó példa, így Obama elnök 2015 október-közepi döntését, hogy mégsem vonul ki teljesen, sőt marad 2016-ban is, a homályos finálét áttolva 2017-re, nem csak Kabulnak a tálib hatalommal szembeni további ingatagsága, hanem az is motiválta, hogy az USA ne teljesen hiába öntsön milliárdokat az oktatásba, a világ kitárásába, hogy a változás Kabultól mondjuk 50 kilométerre ne mondjon csődöt. Ahogy a NATO, Európa és Amerika is visszahúzódott, a fennmaradt helyre – melyet elméletileg az állam és a helyiek kellett volna tálibmentesen tartsanak –

visszaszivárgott a tálib struktúra,

ez a tendencia ugyanúgy igaz a „klasszikus” háború mindennapjaira, mint az átütemezett visszavonulás, a hatalomátadás napjaira, a mára. Obama is tudja, a részleges, hosszabb és Kabul által igényelt maradással sem oldották meg Afganisztán stabilizálásának a problémáját, de legalább tényleg próbál egy szövetségesre hallgatni, az otthoniak hazatérés kérésének is enged, és ha továbbra is elmarad a siker, elmondhatja: annyira megpróbáltam, hogy a saját ígéretemet léptem túl. Hatása lehetett annak is, hogy az északi várost, amelyből már 2001-ben kiverték a tálibokat, szeptemberben visszavették azok, méghozzá egy nappal (szeptember 28.) azelőtt, hogy megünnepeltethette volna magát az akkor egy éves afgán egységkormány. A várost végül ismét visszavették az afgán-amerikai egységek, de Kunduz „adás-vétele” rávilágított valami fontosabbra: a tálib rezsim új feje legalább oly akcióképes, mint az elődje.

A sokat szenvedett Kunduz több alkalommal is gazdát cserélt

 

Utódlási harcok Omar molla halála után

Itt lépett színre a mozgalom friss első embere: Aktar Mohammad Mansour. Mindenféle felszusszanás tehát lefújva, mindent borított Omár molla agyonmisztifikált halála. De a melyik és a mikori? Mert a hír elméletileg afgán oldalról augusztusban pattant ki, hogy aztán visszafelé haladva a nyomozásban kiderüljön, voltak erre utaló jelek már 2015 márciusa óta, csak azokat ismét senki se hitte, mert szintén a valahányadik halálhírek voltak, agyoncáfoltak, ellenőrizhetetlenek. Kabul aztán jobbnak látta beismerni: a Tálib-rendszer fő agytrösztje már a bejelentés idején két éve halott volt. Persze, hogy tudták, hisz a beismeréssel előbb maga a Tálib vezetés érkezett. Ha nem sötétlene az egész ügy, szórakoztató volna a maga morbid módján. Érdekes például az a pálfordulás, amely az addig többé-kevésbé megbízható, tárgyalópartneri hírben álló

Omárból egy beszámíthatatlan szörnyet kreált,

akitől jó, hogy megszabadultak a kormány és tálib-rezsim közötti közvetítésben dolgozók, a kiegyezésben hívők. Mellesleg Kabulnak csak úgy volt érdeke megszólalni, ha óvandó a tárgyalásokat áttehetik az ódiumot az ősellenség, kényszer-félbarát Pakisztánra, magyarázkodjanak majd ők a táliboknak, féltsék ők a wazirisztáni tálibmentesítő hadviselésük sikerét. Amikor felröppent a hír, hogy Aktar Mansourt, aki Omár „adjutánsa” volt, villámgyorsan megválasztotta a tálibok belső hetese, a Nyugat annyit látott ebből, hogy Kabul szerint ez végre igazi partner lesz, nem olyas ember- és egyezkedéskerülő, mint az elődje... Persze, a halottak ritkán tárgyalóképesek és eléggé emberkerülők. Az új vezér bejelentése földcsuszamlást eredményezett Omár klánjában, majd előretolták Omár molla fiát, Mohammad Yaqoobot. S hogy a kép egyértelműbb legyen, maga a Mansour-ellenző és e kérdésben egységet sejtető Omár család is politikai skízisbe esett. Egy részük Abdul Mannant erőltette a vezéri székbe, aki szintén rokon, s aki – mondták támogatói – legalább tapasztaltabb, mint Yaqoob. A kavarodásban Pakisztán alig várta, hogy Ghani elnök agresszíven lépjen fel, s bevethessék azt, ami addig is kiváló fegyver volt bármely afgán-tálib tárgyalás ellen: ha addig a pakisztáni Hakkani-hálózattal jóban lévő Omár-tálibok és a kabuli-kormány esetlegesen kiegyezés felé araszoló igyekezetét tudták bomlasztani, úgy ezt Ghani dühe esetén alkalmazni akarták a Mansour képletre is. Mansournak azonban nincs szüksége sem jótékony, sem ártó iszlámábádi beavatkozásra, minden jel szerint teszi, tenné a dolgát. Tenné, mert minden ismét borulhat: az egy évvel ezelőtt a szíriai Kobaniból épp kiebrudalt ISIS sajtóosztálya jobbnak látta, ha búfelejtőnek bejelenti: nincs baj, sőt minden oly rendben, Pakisztán és Afganisztán, en bloc, Khoraszan vilajet néven bevonult az ISIS nemzetközi előretolt helyőrségei közé. Mivel Pakisztánnak csak az afgán határvidéke kellően ellenőrizhetetlen a kalifátusi képződmények megkapaszkodásához, s a mindenható biztonsági szolgálat és hadsereg által kellően militarizált ahhoz, hogy kondicionálja al-Bagdadi kihelyezett jelenlétét, a legjobb terjeszkedési zónának Afganisztán látszik. Már csak azért is, mert már vannak jelei, miszerint tálib-egységek csatlakoztak, csatlakozni kívánnak a protokalifátushoz, így a klánszerkezetes Afganisztánban egész területek válhatnak ISIS vazallussá.

 

Omár molla lelki üdvéért imádkozó tálib férfiak. Elhúzódó halálhír

 

Tálib-ISIS területharc

A kormánynak kevés a hatása az ilyen fejleményekre (is), a központ által felkent fegyveres „kasztok” bármely formájának (rendőrség, hadsereg, biztonsági cégek, helyi kormányhű milíciák, vagy át-átálló volt tálib egységek) bőven elég a tálibok elleni harc, az ISIS-szel nem tudna mit kezdeni. A nyugati és amerikai erők megfogyatkozása (a másfél évtizedes helyzetismeret dacára) a „hadműveleti ködképződésre” is hatással van, bármiféle pszeudokalifátusi akciót tálibként és vice versa könyvelhetnek el és így tovább. Ám: nem lehet átvenni egy területet és provinciává nyilvánítani, ha az ottaniak nem akarják. És most nem a legális Afganisztánról van szó, hanem az „illegálisról”: ahhoz, hogy az ISIS beférjen, ki kell nyomja a tálib-struktúrákat. Ám al-Bagdadiéknak legtöbb éves múltjuk van a jelenlétépítésre, a tálibok viszont több mint két évtizede harcolnak, ráadásul „otthon”. Ilyen gyakorlattal elérték az afganisztáni fegyveres társadalom mélyrétegeit, ennél mélyebb gyökerekkel már nem lehet rendelkezni, e gyökereket nem lehet csak úgy kiforgatni. Pedig próbálják: egy szeptemberi ENSZ jelentés szerint az ISIS a 34 afgán provinciából 25-ben már jelen van, s a jelentés részben afgán információkra támaszkodott, miszerint a tálibok tizede ISIS-szimpatizáns. Ehhez adódik egy tálib-kiiktatási médiakampány is,

a rakkaiak szerint a tálibok harca nem igazi dzsihád,

hisz inkább az erősek – Irán, a pakisztáni ISI – vazallusaiként működnek. Ameddig hitték, hogy Omár molla él, őt támadták, a tálib és kabuli bejelentés után pedig a Mansour utód Dabiqos leépítése következett. Ennek kapcsán az ISIS nem csak a tálibok, hanem az al-Kaida ellen is hergelő hadjáratot folytat, a vezetőségek csalárdságát említve arra pályázik, hogy az afgán, vagy iraki-szíriai talpasok inkább szervezetet váltsanak. Al-Kaida ellenlépés az, hogy Omár halála után elismerték Mansourt, mint a „hithűek vezérét”, ami kvázi hasonló hatalmi titulus, amivel al-Bagdadi rendelkezik. Jelenleg az afganisztáni ISIS nagy terve, hogy etnikai-vallási alacsonyrendűség címszóval támadja a többségű tálibokat, de ettől cseppet se lesz vonzó az ISIS szalafi vonulata. Ugyanakkor félnek, hogy példává válik az, ahogy a szomáliai pro al-Kaida al-Shabbab elutasította az ISIS-hűségnyilatkozatot. Az afgán probléma dagad: most már nem csak a kabuli kormány erélye, Amerika valamilyen formájú maradása, a nyugati újjáépítés és segélyek sikere, a Pakisztánnal való együttműködés, a pro-Iszlámábád táliboknak és a pro-Kabul táliboknak a fővárosok által szentesített kiegyezése, India álmediálása, Kína esetleges mediálása a kérdés, hanem az is, hogy a tálibok és al-Kaida ellen forduló afgán ISIS-nek sikerül-e helyet kiverekednie magának, vagy felszámolódik egy olyan játszmában, amelyet tapasztaltabbakkal vív?

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!