Enter-you, vagy exit-us?

2016. 06. 20. 19:37

Csütörtökön döntenek arról a brit polgárok, hogy a szigetország kilépjen-e az Európai Unióból. A Brexit lehetséges következményeit Ady András írása összegzi.

 

Brit zászló igazítása az Európai Tanácsban. Egy csillag kialszik?

 

Ha azt nézem, hogy Angliának eddig is olyasmiket engedtek meg, amiket az Európai Unió „másik oldaláról”, a szövetség szorosabbra húzása, a megfelelési kényszer, a legnagyobb nemzeti megvalósításként (a másik a NATO-tagság, innen tudják, hogy Romániára utaltam) való feltüntetés oldaláról botrányosnak tartanak, akkor a Brexit-vitát egy cameroni cirkusznak titulálnám. Elvileg: ha kilép Anglia az Unióból, ha marad, nem kellene aggódnom, amúgy is mindig egy szuverén pénznem által védett külön-utas „utas” volt. Mi lenne egyik vagy másik eredmény esetén más? Meg aztán itt van nekünk a majdnem-szomszédságban egy továbbra is sokkal familiárisabb kiugró/nem kiugró, akinek mozgását most már a menekültkérdés kapcsán is érdemes követni. Ám annak, hogy Anglia népe miként dönt június 23-án, mégiscsak fontos lesz utórezgései által, s ezzel nem jelenti, hogy a kilépés földrengéssel ér fel a többi tagország számra. Nem: bármelyik eredményre készült már minden tagállam en detail és az Unió en gros. Ám e mozgások egy éppen politikai-ideológiai-felebaráti válsághelyzetet megélő Európában egy épp létgondokkal küszködő Unióban, szükségtelen pluszok.

Néhány nappal a referendum előtt is nehéz megjósolni, bekövetkezik-e a Brexit

 

Hová álljanak a skótok, északírek, walesiek?

A távozás vagy maradás elképzeléseiből leginkább az szórakoztatott, amelyet elsőként emelnek ki maradás esetén: Anglia befolyást veszít EU-, és világszerte. Márpedig Anglia nem kezdő a kimaradások terén, ha csak évekre megyünk vissza, látszik: csodásan kimaradt a nagy EU-krízisekből, legyenek azok a görögök gondjai, vagy az européerség megcsúfolása a menekültválság kezelésével. London sikerrel védelmezte magát a saját népharagjától, vagy szélekre (bal, jobb, majd egykutya) sodródó voksolói forrpontja ellen, amit az okozhatott volna, ha amazok úgy ítélik meg: túl sok a vendégmunkás, túl kevés a munkahely a honiak számára, ha elfelejtik, hogy ez egy birodalmi ezerszínűségből lett ország és kezdenek a marhaságok az agyukra menni. Ezért is volt elsősorban angol döbbenet, amit Jo Cox munkáspárti képviselőnő meggyilkolása takarhat, ha azt a Britain First szélsőjobboldali, bevándorlásellenes és brexitpárti szervezet optikáján át nézzük. Ez a mellékág érzelmileg és politikailag túlfűtött: ebből következtetni bűn. A maradás meghozná annak a politikai modus vivendinek az igazolását, hogy továbbra is lehetséges a tagság és nem kell odafigyelni az éppen a széthullás ellen újraélesztett európai politikai-szociális-biztonsági és monetáris összezárásra, és az egyszerre lépés megerősítésére. Egy másik jópofa szemlélet szerint a maradással Anglia átvenné a német, vagy a francia vezető szerepet, Cameron meg egyenesen egyféle pszeudo-Merkel, uszkve-Hollande (de akkor már inkább Sarkozi) mitikus figurává alakul. Ez csak azért botorság, mert azt feltételezné, amit a Brexitet félők féltenek: létező európai monetáris, morális és politikai összezártságot. Ezzel szemben a huszonnyolc európai ország huszonnyolcféle elképzelést és megvalósítást fog képviselni továbbra is olyasmiben, mint: Görögország, menekültügy, stb. Ezekből Anglia továbbra is kimaradna, s a bent maradás is amolyan igazi européer jelenség lenne: a szentséges status-quo, ráadásul még köszönet is járna érte.

A visszajelzések zöme 51%-ra teszi a maradáspártiakat és 48,5-49%-ra a kilépésieket.

Az is valószínűsíthető, hogy az angolok nem veszik félvállról ezt a voksot (foci EB ide vagy oda), a masszív részvétel pedig könnyen elbillentheti a mérleg nyelvét a kilépéspártiak felé. Erre utalhat, hogy kampánya utolsó napjaiban egyre sűrűsödtek már Cameron arcán az aggodalom ráncai. Az másik kérdés, hogy amennyiben az angol választók szűk többsége a kilépés mellett dönt, de a korona többi része: Skócia, Észak-Írország és Wales a maradás mellett, mennyire lehet Londonban egy új, ezúttal a fontos „végvárak” követelésére megrendezett, azonnali re-referendum kérdését elodázni anélkül, hogy a jelzett országrészek ne induljanak el azon a külön röppályán, amely megegyezik az Európai Unióéval. Ez igazán a skót függetlenség kérdésében érdekes, és egy lehetséges 2021-es ismételt népszavazáson. Ha sikeressé válik a szakadárok terve, úgy már csak ez szétrázhatja Nagy-Britanniát. És ha a Brexit nyerő, vajon mit rejt a jelzéssorozat, amelyet Brüsszel lead a renitens Anglia felé? Szankció-szerűségek, persze nem nyíltan, és minimálisra csiszolva esetleges agresszív élüket? Csak azért kérdés ez, mert már fenyegetésszámba ment, amikor a szakadás-kérdés komolyodásával egy időben jöttek hírek, miszerint az uniós pénzintézmények kihátrálása a szigetről megnyomorítaná Londont. Miért volna ez egy egyoldalú nyomorítás, miért ne lenne hasonló hatása az angol pénzvilág visszahúzódásának is a kontinensre nézve? Inkább magának a szankciónak, mint fegyvernek a használata gyengülne. A szankció ott van valahol a fegyvertárban a diplomáciai helytelenítő szó-vaktöltény, a nemzetközi politikai-jogi elítélés és a nyílt háborúzás között, s használati fontosságára utal, hogy Amerika és Európa oroszellenes arzenáljának javát ez teszi ki. Anglia kilépése a szankcióval fenyegető európai képletből épp az eszközt magát gyengítené. Megingatva a monetáris kényszerből, önmaga politikai habitusán erőszakot tevő Berlint diplomáciai kényszermosolyával, a gyenge Párizst a diplomáciai fogatlansággal, a dicsfényes-kardos Dél-Kelet-Európát szöges és drótos diplomáciájával és Amerikát egy post-obamás ámokfutással.

A kilépési kampány vezére a volt londoni polgármester, Boris Johnson

 

Ami két évbe belefér

Továbbra is mondom: nincs ok a pánikra, azt a hatást azonban, amelyet az angol jogi komponens játszott és játszik az európai szankciók designjában, kár lenne leírni, azt a ráhatást, amit az jelentett, ha London rábólintott valamely nemzetközi büntető intézkedéscsomagra. Kilépés esetén az Unió vezetői nem ragaszkodnának a hosszas huzavonához, nem érdekük ezt a „szégyenfoltot” feltűnőbbé tenni a viták halmozásával és időhúzással, ilyenkor a legjobb, ha a helyzet hamar normalizálódik. Egy kellemetlenkedés nem venné elejét a kontinentális kilépési trendkövetésnek, sőt. Szóval mindent gyorsan, annak ellenére, hogy a Lisszaboni Egyezmény akár kétéves kilépési tárgyalásokat is lehetővé tesz, s annak ellenére, hogy az a

két év akár arra is elegendő lehet, hogy egy újabb maradáspárti népszavazást is ki lehessen provokálni.

Két év az amerikai nyomásnak is elegendő, amely viszont Anglián keresztüli európai befolyását félti és nem utolsó sorban az angol nukleáris tengeralattjáró-flottát, amely fontos taktikai komponense az amerikai stratégiai nukleáris tengeralattjáró-doktrínának. Az már más kérdés, hogy amennyiben Anglia kiugrik, annak legalább 60 százalékban ellene szavazhat Skócia (az EU-ban való maradást akarja a másik két országkomponens is, hogy külön-külön újra szavaznának, az megint más kérdés), s mindez már a skót szakadárság megvalósulása előtt szétviszi a feleket, ugyanakkor viszi Cameront is, elhozhat viszont egy politikai forrongásos országos és helyi választási hullámot. Egy pár dolog azért biztosnak látszik, akár így, akár úgy: bármilyen hasonló helyzetben nem a politikai hovatartozás, vagy hangulatkeltés az úr, hanem a kereskedelmi kapcsolatok. Ha marad minden a régiben, nincs miről beszéljünk, ha meg kiugrás lesz, akkor sem kell bedőlni a rémnek, hogy legalább hárommillió munkahely kötött az EU-tagsághoz, s mindezeknek fuccs.

Cameron kormányfő az eredménytől függetlenül a hivatalában szeretne maradni

 

Kötve hiszem, hogy az Unión kívüli angol termékekből kevesebbet fogyasztana az EU honfi, vagy hogy bármiféle esetleges vámintézkedéssel bármelyik oldalról is be akarnák csapni a kereskedelem, a munkahelyek, a kereslet és kínálat ajtaját. Jelek utalnak arra is, hogy ahogy Angliát illetően a 2008-09-es krízis után nem következett be egy végleges egyensúlyzavar a munkahelykreálás és a munkahelyek eltűnése között, úgy egy kiugrás utáni periódusban is kiegyensúlyozná egymást a két folyamat. Lehet, hogy Anglia pont abba kóstolna bele, ami Amerikára jellemző és körülbelül abból a helyzetből kereskedne az Unióval, mint az USA, persze nagyobb „szituációs” előnyből. Az amerikai-angol kapocs szétszakadásában sem hiszek, túl fontos globális érdekek függnek ennek lététől, magának az Uniónak érdeke a hármas képlet (Unió-Amerika-Anglia) működőképes fenntartása a hadi-biztonsági, külpolitikai egyetértés, kölcsönös tisztelet, és kereskedelem négyszögben. Hogy bármelyik változat életképességéhez idő kell? Ha maradnak, a létezőből indulnak ki valamerre, ha mennek, hát Angliában úgyis a legutóbbi nagy átgyúrás szinonimája a thatcheri időszak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!