Egyenlő szándékú háromszög

2016. 04. 23. 11:54

Három dudás egy békétlen csárdában: Törökország, Szaúd-Arábia és Irán törekvései érdekeik érvényesítésére igen bonyolult képletet eredményeznek. Ady András elemzése.

 

A szaudi királynál vizitelő török államfő


 

Sokan felrótták már Törökországnak, amit korábban felróttak Egyiptomnak is: minden más, éppen zajló „programja” mellett regionális hegemóniára törekszik. Gázai mediáló, néha blokkoló szerepköre ellenére Egyiptom egy kissé szélre sodródott, de hát ide sorolható állandó elfoglaltságuk, hogy államfőjük legyen végre, s demokratikus mázzal rendelkezzen a folyamat, ráadásul valahogy megtartsák az amerikai fegyveres és pénzügyi jóindulatot. Ami mellesleg garantált, csak hát mindenki megjátssza magát. Ankarának egyelőre nincsenek ilyes pszeudo-morális, pszeudo-reálpolitikai gátlásai, annak ellenére, hogy ha valaki most épp nagyban játszik az amerikai jóindulat manifeszt jellegével, az az Erdoğan-rezsim. Persze NATO-barátságot dehogyis veszélyeztet, de az is fontos, hogy ami Washingtontól csurran-cseppen, az a kurd-kérdés miatt romló viszony mentén ne csak cseppenjen, csurranjon is. Ankara nem csak széles nyomtávon folytatja közel-keleti mosoly-vicsor politázálását, hanem a meglévő vonal mellé lefektet még legalább egy széles nyomtávút: ezt teszi mindenki, akinek ereje, akarata, és történelmi hivatástudata van. Akkor is, ha ebből csak a két első valami kézzelfogható, az utóbbi magyarázható, megmosolyogtató. Ankara egyik széles nyomtávú vonala Szaúd-Arábiával épül, s annak ellenére hogy az erdoğani felfogás szerint a török állam nem szunni és nem síita, hanem a nagybetűs (szekuláris, de ez már kisbetűvel) muzulmán állam, természetes, hogy amennyiben barátok után néznek a régióban, akkor az egy szunni állam. Ennek megfelelően furcsa, hogy az előbb említett második széles nyomvonal épp egy síita nagyhatalommal, Iránnal is épül. Úgy látszik, a szíriai fejlemények tükrében Ankara már nem engedheti meg magának a teljes őszinteséget, ami a szaúdiakkal szembeni eddigi ellenérzést illeti, nem engedheti meg magának, hogy nehezményezze, amiért az al-Szaúd ház teljes térségi súllyal támogatja Kairó végleges leszámolását a Muszlim Testvériséggel (MB), amely iránt Ankara a legmagasabb rétegekben – Erdoğan és Davutoğlu szintjén – táplál baráti érzelmeket. Mindkettejük külpolitizálásától botrányt kiált Kairó, legalábbis ami a Testvériség befogadását, védését illeti. A folyamat 2013 után vált kormány-zavaróvá, amikor Murszi elnök trónfosztása után Sziszi tábornok katonai-politikai erői elkezdték kiszorítani a Testvériséget. Jelenleg elmondható, hogy a szervezetet mindenféle állami vegzálások nélkül egyedül Törökország fogadja be, s már volt is kellemetlensége, amiért 2013 után legalább két konferenciájukat társszervezte, s amiért állampolitikája része az, amit eddig sokan hittek a Testvériség sajátjának: transznacionális jellegű, érték-univerzáliának eladott, iszlám demokrácia. A szomszédok szerint a baj onnan igazi, ahonnan Ankara magára veszi annak édes terhét, hogy ezt az iszlám demokráciaelvet ötvözi a kormányzó AKP neo-otomanizmusával, és amikor azt hirdeti, hogy a régió sok állama számára egyetlen közös gyökér létezik – az iszlám –, ez testvériséget jelent: persze egy Ankara központú fraternitást. Erről egyelőre Rijád is hajlandó megfeledkezni: Salman király mosolyogva érkezett Ankarába április 11-én, két napot tárgyalt Erdoğannal, mielőtt Ankarából átruccant volna Isztambulba, ahol épp az Iszlám Együttműködés Szervezete tanácskozása zajlott.

 

Barátkozások határok nélkül

A sort novemberben Erdoğan nyitotta, részvételt az elhunyt Abdullah király temetésén, s e vizitet decemberben egy „élesbe” menő látogatás követte, már az új királyhoz. Jelenthet mindez paradigmaváltást is a Muszlim Testvériség esetében, lehet, hogy Salman király elnézőbb velük ebből a szempontból, mint elődje, s lehet, ebben az esetben (is) nem annyira a király a fontos, hanem a koronaherceg? Nem bin-Nayef a nominális utód, hanem bin-Salman a kedvenc, a 34 iszlám államot ISIS-ellenes koalícióba tömörítő ifi hadisten, akinek mindenféle koalíciókkal mindig „Jemenben még felhasználható” ötletei vannak, s aki hatékony fegyvernyugvás híján nekimehet a kétmilliós Szanaanak, a Saleh/Huti fegyveresek központjának vérfürdőt rendezve, meg népvándorlást. Ergo, ezekkel a figurákkal jóban kell lennie Erdoğannak, s az sem érdekli, ha időnkénti buzgalmát maga Rijád sokallja, főleg amikor Ankara nem tisztázza azonnal, mit is keresnek a szaúdi jet-ek az amerikaiak által használt incirliki légibázison: Rijád szerint állítólag csak az ISIS ellenes harchoz kellenek. Akkor az tiszta véletlen, hogy a szaúdiak és a törökök olyan Aszad-ellenes harccsoportokat támogatnak, amelyek a Szabad Szíriai Hadsereg takarásába tartoznak, s akiket Moszkva és Teherán továbbra is terroristákként kezel. Apropó Teherán: a józan ész azt mondatja, hogy ha udvarlás történik Rijád körül, akkor ugyanaz nem lehetséges Teheránnal, s ha ez utóbbival való barátkozásról az előbbi tudomást szerez, úgy Ankara kemény diplomáciai bajokkal néz szembe. Papíron és a felszínen Rijád gyűlöli Teheránt, valójában azonban mindketten tudnak Ankara tandem-közeledéséről és hallgatnak: szükségük van a török hatásra és fajsúlyra (Rijád a gyengülő amerikai erély ellensúlyának akarja Ankarát, Teherán meg épp annak Amerika-közelsége miatt is, Ankara meg orosz-nyugtatónak is akarja mindkettőt), így ebben az ügyvitelben elviselik egymás közelségét. Mielőtt úgy nézne ki a dolog, hogy Ankara meg akarja menteni a régiót, a felek békítésében lelve morális, politikai kielégülését, le kell szögezni: mindkettővel tárgyal, de külön-külön, s csak a regionális hatósugár érdekli. Davutoğlu miniszterelnök márciusi látogatása állítólag a Rohani által előpuhított, amerikai-iráni nukleáris egyezmény által megszelídített, parlamentileg moderáltabb államvezetésnek szólt, pedig van egyszerűbb vonás is a képletben: Ankarának a szankciók lazulása után Irán még vonzóbb piac.

Davutoglu tötök kormányfő Teheránban Rohani elnökkel

 

Mindenki kurdjai

Ami a szunni-síita ellentét fölötti, és amiben Ankara és Teherán egyaránt érdekelt, az a kurd autonómiatörekvések. Ankarát nem hagyja hidegen, hogy déli, délkeleti részein a kurdok harcos PKK-fellépésének, illetve a Népi Demokrata Párt (HDP) pro-kurd ernyőjének mekkora az autonomista árnyéka. Egyáltalán nem hagyja hidegen, hogy a PKK-rokonságú szíriai Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) vagy a Népvédelmi Egységek (YPG) mekkora sikerrel harcolnak az egységes (háromkomponensű) Rojava miniállam érdekében a szír-török határ szomszédságában. És az iraki Kurdisztánt kénytelen-kelletlen lenyelve sem Törökországnak, sem Iránnak nem mindegy, milyen hatása van a Kurdisztáni Demokrata Párt iráni ágának (KDPI), vagy a PKK-hoz hasonló iráni kurd fegyveres szervezetnek, a Szabad Élet Pártjának (PJAK) abban az észak-nyugati iráni régióban, amelyet a kurdok Rojhelatnak neveznek. Itt 12 millió kurdról van szó, akik nem feledik a módot, ahogy az 1980-as években a hadsereg átnyomott az iraki Kurdisztánba mindenkit, aki csak KDPI-gyanús volt: a folyamat a legenyhébb számlálások szerint is tízezer ember halálát eredményezte. Amióta iraki száműzetésben élnek, a KDPI és PJAK harcosok minden évben átkelnek az iraki-iráni határvidék hegyein és harcolnak egy saját területért, igaz, az iráni nyomás és túlsúly miatt nem sok sikerrel. De a mozgalom nem hagy alább, a motivációjuk nem halott.

Tiran és Sanafir, a két, a szaudiaknak ajándékba adott sziget

 

Szigeteket ajándékba

Ankarának igyekeznie kell, ha azt akarja, hogy egyiptomi riválisát lefőzze, ugyanis ő ritkán tehet olyan nagyvonalú gesztusokat a szaúdiak felé, mint amilyen al-Sziszi döntése volt, hogy a „kölcsönbe” kapott Tiran és Sanafir szigeteket adják vissza eredeti szaúdi tulajdonosaiknak. Ezeket a szigeteket 1950-ben Rijád adta „megőrzésre” Egyiptomnak azzal a céllal, hogy a kellemetlenkedő Izraelt délről zavarják, így a visszaadás nem rendkívüli, a gesztus tálalása azonban igenis az. Ugyanakkor az egyiptomiaknak egyre inkább szemet szúr Ankarának a Gázai-övezetre vetített befolyás-árnyéka. A kairói hírek egyre nagyobb százaléka szól arról, hogy az ankarai segélymilliók, a kórház/iskola-építkezések, a menekültgondozás stb. abban az övezetben, amely félhivatalosan, de annál nagyobb komolysággal Egyiptom mediáló fennhatósága alá tartozik. Tulajdonképpen az övezet átvételét szolgálják, s erre utal az is, hogy az „iránságára” büszke (igaz, szunnita) Hamász egyáltalán nem tartja sértőnek az istápot.

Utoljára hagytam Egyiptom legnagyobb igyekezetét Ankara hegemónia-mániájának megtörésében: látják, a 2010-es Marmara incidenst – most török oldalról – feledni akarják, igaz, olyan erdoğanos szögletességgel, ezért gátolják az összemelegedést. Eredmény itt csak akkor lesz, ha Tel-Aviv is érdemben lép: márpedig egyre több gázlelőhelyének kell keressen csöveket, azokat akár Törökországon átvezetve. Ankara mellett szól Erdoğan és Davutoğlu részvétlevele az isztambuli merényletben elhunyt három izraeli turista miatt, valamint (az arabul folyékonyan beszélő) Rivlin és Erdoğan elnökök telefonbeszélgetése (hat éve az első ilyen szintű). Izrael mellett szól, hogy a közeledéshez felhasználja Joe Biden alelnököt, az Erdoğannal már tárgyaló amerikai-zsidó szervezeteket, s az, hogy a sértődések dacára az 1990-es szabadkereskedelmi egyezmény és a civil kereskedelem soha nem sérült. Igaz, mindkettőjüket botlasztja a maguk előtt görgetett hat év és a kiélesedett politizálási különbség.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!