Egy szövetségi és egy szocialista köztársaság a népköztársaság ellen?

2015. 07. 16. 19:10

Húsz évvel az amerikai-vietnami diplomáciai viszony helyreállítása után első alkalommal fogadta az amerikai elnök a vietnami kommunista párt főtitkárát a Fehér Házban. Nguyen Phu Trong a vizit végén Barack Obama ígéretét vette, hogy az amerikai elnök ellátogat Hanoiba. A térség helyzetét a múltba visszatekintve Ady András elemzi.

 

Éjszakai fények és forgalom Hanoiban. Multikkal fűszerezett kommunizmus

 

Rengeteget írtak már arról, amit a történészek sok aktuális globális konfliktus egyik epicentrumának tekintenek, arról, amit az amerikai katonai mindenhatóságon képződött egyik legelső és azóta is mélyülő repedésként emlegetnek: a vietnami háborúról és az amerikai fiaskóról. Ebben a történetben rengeteg a tanulságos és tanítható elem: ilyen maga a folyamat, amelynek végén a Vietnámi Szocialista Köztársaságot kemény kísérleteken átkényszerített sikeres országnak lehet nevezni, a régió egyik gazdasági-pénzügyi csomópontja, igazi tigris, ha „kis tigris” is.

 

Nagyhatalmi játékok

Francia Indokína valójában már a japán megszállás alatt (1941) elkezdett széthullani attól az erőhatástól, amelyre akkor kevesen figyeltek épp azért, mert egyszerre vívta függetlenítő harcát a japánokkal és a franciákkal szemben. Ho Si Minh mozgalmát már akkor támogatta a japán és Csang Kai-sek-gondokkal küszödő Mao Ce-tung Kínája, igaz, ez árnyéka volt annak, amit a későbbi harcokba szó szerint beleöltek. Joszif Visszarionovics sosem igazán akarta teljesen lekötni magát a később kialakult Észak-Dél háborújába, de ez nem jelentette azt, hogy a szovjetek ne tekintettek volna a francia-amerikai, majd az amerikai-déli beavatkozásokra, mint egy kialakuló, regionális, Moszkvának is kellő és tetsző szocialista térnyerés elleni merényletre, és ne támogatták volna az északiakat. Sztálin, Maoval ellentétben, egyensúlyozott: egy frissen háborúnyertes nagyhatalom vezetőjeként, az európai szovjet térnyerés konszolidálásán és globális elfogadtatásán ügyködő vezérként nem hiányzott neki a francia-amerikai, majd csak amerikai probléma Délkelet-Ázsiában, de nem is hagyhatta magára Észak-Vietnámot. Mao azonnali megoldás volt a sztálini dilemmára. Miközben végigverekedte magát Közép-Kínán, egy fölösleges hosszú menetelésen elpusztította hadserege háromnegyedét (a Kuomintang valójában engedte őket menni), látszatharcolt a japánokkal, elárulta egykori japánellenes szövetségesét, Csang Kai-seket, aztán harcolt vele, és saját népe vérén hízlalta mindenhatóságát előrevetítve a gazdasági és kulturális forradalmak irtóakcióit, Mao megszállottan fegyverkezett. Szocialista régiós- és világuraló álmaihoz kevésnek bizonyultak azok a fegyvermanufaktúrák, amelyekkel rongyos csapatait felszerelte, sürgős szüksége volt komoly arzenálra, illetve egész fegyvergyárakra. Ez még a nukleáris nagyhatalmi álmok előtti periódus, de bejön az is nemsokára, akkor Mao már atomtudósokért és teljes felszereltségű nukleáris létesítményekért revolverezi Moszkvát, ahol közben már Hruscsov az úr. Egyelőre csak Sztálinnak ad oda kínai területeket, ígéri, hogy hű csatlósa lesz, lába elé helyezi Vietnámot és Kambodzsát, ehhez azonban szovjet fegyverek, gyárak kellenek neki. Sztálin vonakodva bár, de speciális létesítményeket, kezdetleges repülőgépipart adott, azzal a feltétellel, hogy megvívja Moszkva harcát Vietnámban: ha már úgyis Mao tartotta el az országot az ötvenes években. Amikor Vietnámban már sok az amerikai, amikor Sztálin már halott, beindul a szovjet-kínai elhidegülés. A kínai össz-kommunista régió nem egészen a moszkvai-pekingi elvárások szerint alakul, Hruscsov sokallja a szovjet segítséget, Mao nem akarja látni, hogy kísérlete rendre csődöt mondott már a Közel-Keleten, Afrikában és Európában is, ennek ellenére egyre követelőzőbb Moszkva felé. Hruscsovból még kicsavarja, amit lehet egy nukleáris fegyver érdekében, rakétatechnikát azonban már nem kap hozzá: globális kommunista nagyhatalomból elzárt hatalom lett, Amerika- (és néha Oroszország) ellenes nukleáris nagyhatalomból meg egy stratégiai bombázók és ballisztikus rakéták nélküli atomfegyverrel rendelkező ország. Hruscsov vietnámi politikája sem sztálinista, bár támogatja őket hadianyaggal az amerikaiak ellen, de igazából a gazdasági segélyeket nyomja meg, ömlik Hanoi felé a szovjet élelmiszer, kőolaj, szállítóeszköz, vas, acél, műtrágya. Mao, miután Vietnámba irányította a mezőgazdasági termékek javát, éhhalálba sodorta országát, frusztráltan ki kell vonuljon. Moszkva iránti renitenskedésével, a Kínában állomásozó moszkvai diplomaták életének veszélyeztetésével kiváltja, hogy 1968-ban majdnem egymillió szovjet katona állomásozik a kínai határon, s majdnem háborúvá fajul a torzsalkodás.
Azt lehet tehát mondani, hogy Vietnám egy igazi túlélő, hisz átvészelte a franciák, a déli hadurak, az amerikaiak, a kínaiak és a szovjetek odaadó figyelmét és túléléséhez szerencse is társult: megszabadult Kínától, majd Moszkvától is. Akármennyire furcsa, de a Mao halála előtti éveket a kínai-amerikai közeledés jellemezte. Tény, hogy Nixonnak sürgős távozhatnékja támadt Vietnámból, s az, hogy Mao béketárgyalásokat kezdeményezett az északiakkal, végül is segítette az amerikaiakat abban, hogy – hitték ők – arcvesztés nélkül kihátráljanak. Nixon és Kissinger vendégeskedtek Pekingben, Kissinger lelkesedett is a kínai kondukátor képességei iránt, ekkorra a két hatalom megtette már a Moszkva-ellenes fordulatot. Az amerikai-kínai-vietnami háromszög az ötvenes-hatvanas években Amerika ellenes kínai-vietnami élét mutatta, majd a hidegháborúban a kínaiak és amerikaiak csendes egyetértésben léteztek egy renitens Vietnámi Szocialista Köztársaság fékezésében, most már egy Kína-ellenes amerikai-vietnami képlet él. Ha csak a történelem fenti szeletét nézzük, csoda, hogy Washington és Hanoi végül megpróbáltak kohabitálni, megtanultak számítani egymásra, hogy mostanra regionális biztonságpolitikai partnerekké váljanak.

 

Nguyen Phu Trong pártfőtitkár a Fehér Ház kertjében. Ideje volt tárgyalni

 

Egy lassú barátkozás évtizedei

A közeledés nehéz volt és éppen az eltérő ideológiák, pszichés-emocionális megközelítések miatt borulásveszélyes: Amerika nehezen megmagyarázta, hogy demokratikus és emberjogi alapon mit is keresett Vietnamban, Hanoinak nehezére esett feledni, hogy milyen véráldozattal járt számára az amerikai beavatkozás. Az egyik oldal bevallhatatlan állandó szégyenét, a másik oldal állandó sérültség-sértettség átkát a hidegháború végén erősödő kölcsönös gazdasági és biztonságpolitikai érdek kezdte megtörni. 1995-ben Amerika feloldja a kereskedelmi zárlatot, ugyanabban az évben visszaállítják a diplomáciai kapcsolatokat, 2003-ban a Központi Bizottság már veszélyesnek tartja a kínaiak dél-ázsiai mozgását, ezért keresi az amerikai támogatást. 2005-ben Phan Van Khai miniszterelnököt vendégül látják a Fehér Házban, beindul a két fél védelmi minisztereinek a kommunikációja, majd döntő erejű lesz a képlet, miszerint a kínaiak dél-kínai tengeri mozgásait növekvő aggodalommal figyeli az Amerika-barát Japán, Tajvan, Fülöp-szigetek és végül Vietnam. Miért volt Kínának már az elején érdeke feltérképezni, névvel ellátni, kutatni és felzászlózni ott mintegy háromszáz szigetkét, zátonyt? A kiindulópont lehet a Tajvan-vesztés sokkja is, de a Dél-kínai tengeren halad át egyik legfontosabb tengeri import-export útvonala, ezeken a vizeken ellenőrizhető a kelet-ázsiai és dél-kelet-ázsiai kereskedelem java, s adott esetben revolverezhető az amerikai tengerészeti bázisok utánpótlása. A tengerfenék nagy olaj- és gázlelőhelyeket sejtet, a két aspektus kombinációja Pekinget még a kínai paranoia ellenére is biztonságossá és gazdaggá tenné. Amerika és itteni csendestársai szerint a Dél-kínai tenger vitatott részei nemzetközi vizek, s egyetlen törvény vonatkozik rájuk: az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezménye (UNCLOS). Eszerint az itteni szigetkékből és zátonyokból máris kihúzhatná Kína azokat, amelyeket dagálykor ellep a víz, vagy amelyeket eddig tenger borított, de (mondjuk a kínaiak) mesterséges toldalékokkal a vízfelszín és dagályszint fölé emeltek. Az más kérdés, hogy nem csak Kína építget, vagy bővítget itt szigeteket, hanem évtizedek óta ezt teszi már Vietnám is, a számlájukon már vagy 21 ilyen toldalék szerepel. Igaz, nekik nem mániájuk, hogy a „lebegő felületekre” azonnal (ha nemzetközi türelempróba-jelleggel is) katonákat tegyenek, nem is rendelkeznek akkora étvággyal vagy szigetvédő képességgel, mint az itt relatíve új szereplő Kína, aki egy és fél év alatt annyi mesterséges szigetet épített, és annyit tett mesterségessé, mint az érdekelt régióstársak (pl. Fülöp-szigetek) összesen nem. A patthelyzetre való válaszok között vezet, hogy Amerika fegyverzi Japánt, hogy az meg fegyverezze a szomszédokat, köztük Vietnámot. Kis pikantéria: Vietnám csak Amerikával? Dehogy, dübörög az önvédő biznisz a régi baráttal. Hanoi 2009-ben írt alá szerződést hat Kilo-osztályú tengeralattjáróra Moszkvával és egy tengeralattjáró-bázis építésre a Cam Ranh-öbölben. A szokványos amerikai diskurzus az, hogy a kínaiak túlságosan veszélyesen játszanak, és ha védeni próbálják azt, ami nem bizonyítottan az övék, a helyzet könnyen eszkalálódhat, nekik pedig védelmi kötelezettségeik miatt is ellenlépniük kellene.

Amerikai gyorsétterem a vietnami fővárosban. A gazdaság gyorsabba a politikánál

 

A régióstársak diskurzusa függ az amerikaitól, a japánok tűrőképessége például a Kelet-kínai tenger kínai légtérvédelmi zónájával is próbára lett téve, a kínaiak időnként élesebben fogalmaznak, de különben dolgoznak és haladnak. Hiszem, hogy nem történik ütközés Kína és Amerika között itt, ahol a hadtechnikai és katonai arányok nettó Kína ellen vannak, és nem történik ütközés, mert a két hatalomnak a nemzetközi játéktérben szüksége van egymásra: pénzügyi, gazdasági, kereskedelmi és nem utolsó sorban diplomáciai gondjaik-örömeik kapcsolatban tartják a feleket. Kínára inkább a kontinensen érdemes figyelni, az ottani térnyerése sokkal valóságosabb, mint bármilyen katonai szlogen: Peking szeme Oroszországon és a fennhatósága alatt lévő keleti vidékeken, a terjeszkedéshez csendre és nyugalomra van szüksége. Amerikának meg egy Csendes-óceáni Partnerség (TPP) szükséges, s ahhoz, hogy a régió 12 országával kialakuljon a szabadkereskedelmi zóna, szintén alapkövetelmény a csend és nyugalom.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!