Díjazott béke, díjnyertes polgárháború?

2016. 10. 13. 10:13

Hiába a látványos békekötés, hiába a béke Nobel-díj, a fél évszázados kolumbiai polgárháború végére nem biztos, hogy pont kerül, miután a szeptember végi népszavazáson kis többséggel ugyan, de azok voltak többen, akik elutasították a paktumot. Ady András elemzése.

 

A sokáig a háborút finanszírozó kubai vezető, Raul Castro színpadiasan összeköti a kolumbiai felek békejobbját

 

A kolumbiai kormány és a FARC (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) szeptember 26-án írták alá a békeegyezményt, s pár napra rá következett a népszavazás, amely többlet legitimitást adott volna az egyezménynek. A referendumra Juan Manuel Santos elnök szerint szükség volt, s a cartagenai ceremónián a kolumbiai béke mellett hitet tevő vendégek szintén támogatták a szavazást, bár jelezték: a folyamat nem lesz zökkenőmentes. Arra sem a Cartagenaban megjelent tizennégy államfő, sem Ban Ki Mon (hamarosan leköszönő ENSZ főtitkár), Luis Almagro (Amerikai Államok Szervezete, főtitkár), John Kerry (US külügyminiszter), Kofi Annan (volt ENSZ főtitkár), Federica Mogherini (EU külügy és biztonsági képviselő) nem mertek gondolni, hogy a referendum pár nap múlva nemleges választ ad a békefolyamatra. A meglepetésre mind Santos elnök, mind Rodrigo Londono (nom du guerre: Tyimosenko/Timochenko a szovjet Szemjon Konsztantyinovics marsalltól inspirálva) FARC-parancsnok kijelentették: a békefolyamat ép marad. A logika az oldalukon áll: csak mintegy hatvanezer polgárral többnek nem tetszett a békeegyezmény, és ez nem volt döntő referendum, csak hangulatjelző. Nemhiába volt a sorrend: előbb egyezmény, aztán referendum.

A FARC fegyveresei az őserdőben. Lefegyverzés nélkül nem megy

 

Megbékélés-história

Mégis, miért a meglepetés? Először is el kell távolodni mind a hidegháborús, mind a marxista szemlélettől, egyiknek a túlsúlya sem garantál tiszta madártávlatot. A második szempont a meglepetés ellen, hogy ha valamiről híres e folyamat, az a békenekifutások száma, és a béke-csődöké, amelyek ötven-hatvan év után mély szkepszist eredményeztek: ha csak a La Violencia marxista szabadságharcos mozgalomig és az 1946-48-as kezdetekig megyünk vissza. Mások szerint hátrálhatnánk akár az 1900-as évekig, az örök-aktuális erővonalig: Kolumbiának respublikákra való hullás „veszélyéig”. 1953-ban amnesztia minden „partizán” harcosnak, 1959-ben állami rehabilitálásuk kezdete, majd a leállás. 1982 a Betancur-i békepróbálkozás kezdete, nem csak a FARC-al való egyezkedés, de több hasonló szervezettel, a várt eredmény a Forrradalmi Erők átszelídítése politikai párttá. A születő Unión Patriótica képes a politikai reprezentálásra, de a FARC fegyveres maradt. Igaz, sem a feloszlást, sem a lefegyverzést nem kérik ekkor, ez is része volt a szelídítési csalinak. Ha a szervezetet kérdezik, úgy az 1986-os elakadás oka az volt, hogy a kormányerők kihasználták a forradalmárok engedékenységét, és épp e fegyverek okán mészárolták őket, az Uniónt is megpróbálták megszüntetni. Ha az államot kérdezzük, úgy a Betancur-békének az vetett véget, hogy a gerillák nem tették le a fegyvert.

1998-ban Andrés Pastrana elnök csak az ország közepén lévő területek felajánlásával tudott ismét tárgyalásokat körvonalazni, s a Forradalmi Erők el is fogadták az ajándékot, nem is kötelezték el magukat a béke mellett. 2002 egyszerre volt a pastranai béke vége, és a megválasztott Álvaro Uribe FARC-ellenes hajtóvadászatának kezdete. Akkor a mostani államelnök – Manuel Santos – volt a védelmi miniszter, aki Amerika segítségével valójában leharcolta a FARC-ot: zsugorodott a hátország, célzott csapások őrölték az utánpótlási vonalakat, a kommunikációs hálózatokat. Santos 2010-ben lett elnök, s négy év kemény tárgyalás után Kuba és Venezuela segítségével tető alá hozta az első valósnak tűnő békét. Valósat? Békét? A valósságra majd a tartósság, a békére meg a valóság ad választ.

Ebédért sorban álló kolumbiai kormánykatomák. Nem mindenkinek ízlik a béke

 

Az integrálás buktatói

Generikusan az egyezmény: a vidék reformja, politikai részvétel, fegyvernyugvás, leszerelés és integrálás, átmeneti igazságszolgáltatás és elégtétel az áldozatoknak, drogkereskedelem és drogjövedelem kérdésköre. A fegyvernyugvás, leszerelés, a vidék és központ közötti vagyoni, életlehetőségi egyenetlenségek csökkentése, a drogkereskedelem/jövedelem kérdésköre minden előző tárgyalás és békefolyamat része volt. Egyeseket hallgatva mindent megoldottak, hisz ezért lehetett megkötni a jelen egyezményt. Mások szerint jelenleg se megoldottak: a vidék szegény, elfeledett és lenézett, a drogkereskedelem továbbra is arbitrárius módon jobbára a FARC nyakába varrott (hadd legyen köztörvényes is a mindmáig amerikai terrorlistán szereplő szervezet), a fegyverek meg kellenek, amíg fennáll a lehetőség, hogy a földműves-gyökerű mozgalmat az állam, a kontraktorok és vagy Amerika gyökérteleníteni akarja. Abban azonban a lakosok nagy része egyetért, nagyok a furcsaságok a specifikus igazságszolgáltatás terén: egyrészt a FARC kevesli az ajánlat-amnesztiák sorát, az áldozatok pedig joggal félik, hogy pár gyilkosból ad absurdum államelnök is lehet. Ezt árnyalja, de nem mond ellent, hogy Cauca, Guaviare, Nariño, Caquetá, Antioquia, Vaupés, Putumayo, Meta és Chocó, a legtöbbet szenvedett vidékek, inkább igennel voksoltak a békére, az országos helyzet tehát bonyolult akkor is, ha argumentumként a „csupán” hatvanezerrel több nem-voksot emlegetik. A terror időszakát elszenvedők sérelmezik például a lehetőséget, miszerint a büntetlen Forradalmi Fegyveresek kapnak 10 mandátumot a Kongresszusban: lehet 5 helyük az alsó és 5 a felsőházban. Más olvasatban csak 3-3 helyük lesz és 2018-ig csak „szóvivői” szerepben: mindenesetre ez is félreérthető és kedélyborzoló detálium. Lesz egy békebíróság, amely válogat a politikai és egyéb bűnök közt, az előbbiekkel elnéző lesz, az utóbbiak között, ha mondjuk csak sima droggyilkosság szerepel, úgy ítélkezik, de ha a „polgárháborús erőfeszítéshez” tartozik a droggyilkosság, akkor ismét elnéző.

Az értelmezhetőségbe nem könnyű belenyugodni senkinek, ki 50-60 éve polgárháborúban él. Az elképzelések szerint a köz-gerilláknak megbocsátanak, kezdődhet az integrálásuk, csakhogy ezt az integrációt sok integráló elutasítja, amint a háborúvég miatti lelkesedés alábbhagy. Mindez független attól, hogy az a gerilla-katona tényleg gyilkos volt, vagy csak évekig főzőcskézett egy őserdei üst mellett. Hogy miként lehet elkülöníteni az igazi háborús és emberiségellenes bűnösöket, az talány, de már vannak speciális kivizsgáló egységek, melyek minden ügyet a békebíróság elé küldenek. A bűnösök aztán mennek, nem börtönbe, de speciális központokba (táborok), nem a rácsok mögé, csak „korlátozott mozgásba”. Újabb elégedetlenség: aki szenvedett, az lógva akarja látni az ellent. Az ilyes megfogalmazások elleni érzelmeket az se nyugtatja, hogy ha a békebíróság a hadseregben talál háborús, vagy emberiségellenes bűnösöket, ezekre éppúgy vonatkozik a törvény szigora.

Kevésnek tűnik az is, hogy a volt gerillák nem alakíthatnak politikai pártokat, ameddig a lefegyverzési folyamat be nem fejeződik, és semmiképpen sem 2018-ig. Kérem: arról a fegyveres szervezetről van szó, amelyet épp azok a nagyok támogattak fegyverrel, amelyek a maratoni békeegyeztetés mögött vannak: Kuba, Venezuela. A kilencvenes évek végére egyértelművé vált, vagy harcolnak a kormánypárti erők US fegyverekkel és talpasokkal, vagy veszítenek. A paradigmaváltás át is fordította 2010-re a képletet, akkor már minden ász az amerikai támogatású kolumbiai sereg kezében volt, így is lehetett egyáltalán szó arról, hogy a FARC tárgyalásba kezdjen. De innen eljutni oda, hogy a lefegyverzés (önkéntesen, mindenféle presszió nélkül) még finalizálódjon is 180 nappal a szerződéskötés után, ez naivitás. A továbblépéshez most nem annyira a külső, mint a belső erővonalak rendezése szükséges. Számít Brazília, Peru, Argentína szava, számít Norvégia és Kuba garantorkodása, Venezuela és Chile nyomásgyakorlása, vagy az USA/EU kettős tovább-mediálása, de az igazi dolgok otthon történnek.

A 2018-as választásra készülő volt elnök, Uribe újratárgyalná a békét

 

Új békepaktumot?

Alváro Uribe volt államelnök, mostani ellenzéki vezető megpróbálja kihasználni a népszavazás fiaskóját, és ellene ment Manuel Santosnak. Voltak komoly ellenérvei is (szintén a büntetési, leszerelési, rehabilitációs kérdéskörök), közben már érezhető, hogy 2018-ban elnökválasztás lesz. Uribe új békepaktumot akar, ezúttal a mostani ellenzék szempontjai szerint: a tárgyalások feltétele, hogy a FARC összevonja és állami/ENSZ ellenőrzés alá helyezi erőit. Miért tennék ezt, amikor tárgyalási erélyük addig van, amíg uralnak még országrészeket? A másik kitétel: az alkotmány nem módosítható. Akkor oda az esetleges garancia jogi-háttér, ami békítené a gerillákat? Ha valakit elítél a békebíróság, az ne lehessen később politikai szereplő. A bűnösöknek börtön jár és nem „elkülönítés”, az ellenzék pedig érdekelt a békében, de nem tárgyal közvetlenül a FARC-al. Van tán az ellenzéknek egy külön tárgyalócsapata, tán egy új békeszerződéssel egy új kormányt akar és új elnököt? Persze, az ellenzék nélkül tovább masírozni, a békefolyamat lassú halálát jelentené, ám az ellenzékes tárgyalás és a kompromisszumhiány a békefolyamat hirtelen halála lehet. A Manuel Santos elnök révén béke Nobel-díjas kolumbiai béke csődesélye. Ami kívülről rárakódik, az a Santos-Londono-Uribe hármast külön-külön pártoló közel vagy távol-külföld..., de szerepük csökkenőben vagy átalakulóban, esetleg épp nem érnek rá Kolumbiával foglalkozni.

*

Kis adalék a béke-reménykedőknek: október 10-i friss bejelentetés, hogy Bogotá és Kolumbia második legnagyobb rebellis-szervezete (mintegy 2000 harcos), a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ELN), október 27-én béketárgyalásokba kezd az ecuadori Quitoban.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!