Csúcsra járatott egymásrautaltság

2016. 09. 14. 22:01

Kínában találkoztak szeptember első napjaiban – egy alig kilencmilliós vidéki városban – a világ húsz legfejlettebb államának (pontosabban 19 plusz az EU) vezetői. Barack Obama búcsú-csúcsának előzményeit és fejleményeit Ady András írása foglalja össze.

 

Állandó résztvevők, meghívottak, valamint világszervezetek képviselői a hangcsoui csúcson

 

A G20 ötlete tizenhét éves, s a kezdeti időszakhoz az köthető, hogy olyan fórumnak tervezték, amelyen a világ vezető ipari és fejlődő államai egyezkedéseinek sokszor informális oldala lett volna a világgazdasági és politikai változások gyúanyaga. Kezdetben az összejövetelekre gazdasági miniszterek és központi bankok vezetői voltak hivatalosak. A mostani G20-hoz, egyesek szerint kellett egy Barack Obama, mások szerint inkább egy gazdasági világválság, a harmadik verzió szerint mindkettő. Vagy tíz találkozót immár úgy szerveztek meg, hogy inkább az állam- és kormányfők találkozója lett, így a kezdeti gazdasági találkozóba növekvő arányban bevonult a politika, ami mondjuk a G8/7 politikai erélytelensége ismeretében lehet egy istenáldása.

Az amerikai és a kínai államfő kézfogása

 

Úton a G2 felé?

A legutóbbi kínai G20-szal kapcsolatban egyesek szerint szerényebbek voltak az elvárások, s ha ez a helyzet, akkor pár eseményben, a megelőző vagy kísérő-eseményekben a rendezvény túlteljesített. Újra cáfolta a félelmet, hogy az Obama-indított csúcs nem fog felnőni Obamával együtt a szerepéhez, vagy itt derül ki, mennyire megalapozott az aggodalom, hogy minden egy G2 felé araszol, amelyhez elegendő a világgazdasági makro- és mikro-ökonómiai folyamatokat legjobban meghatározó két nagy: Amerika és Kína. A fórum nem vált kétszereplőssé, ahogy nem hozta a hozzá kötött évtizedes túlzó reményeket se. Kínában sem árulkodott semmi arról, hogy a G20 meghaladta volna a 2008-2009-es krach idején tanúsított teljesítőképességét. Akkor mentő erejű volt sokak szerint, s azt a teljesítményt azóta sem érte el. Akkor világgazdasági szinten katalizálta a gazdasági-pénzügyi intézményrendszer hálózati-reformját, amelytől a krízisből való kilendülés függött, de nem tudta megbízhatóan működésben tartani a rendszert, mely a tagországok szintjén helyzetfelmérési, hatékonysági jelzőrendszereket jelentett, amelyek minden negatív kilengést jeleztek mind a tagállamok, mind a „központi” fórum felé. E jelzőrendszereknek az lenne a szerepük, hogy úgy mérjenek fel és prognosztizáljanak, illetve a felek bólintásával „finomhangoljanak”, hogy közben ne ártsanak a tagok egyikének se, ne is favorizáljanak.

Terv volt, hogy szociálisan érzékenyebbé kell tenni a nemzeti, nemzetközi és nemzetek feletti intézményeket, terv is maradt nagyrészt. Ahogy terv maradt, hogy a nagy és növekvő hatalmak gazdasági együttműködési sikereiket átültessék a politikai kohabitáció talajára is. Nem lehet mindent, mondjuk a Brexit-rém lehetséges gazdasági borzalmainak a sokkállapotára redukálni, vagy Peking dél-kínai-tengeri terjeszkedése, és ennek csak másokat felfegyverzve ellenállni tudó amerikai és regionális partneri (pl. Vietnám) koalíciós erélygyakorlási feszültségeire. Az tény, hogy az alkotó államok szintjén kikísérletezett, majd a jó ötleteknek globális pályára állítására szakosodott G20 működésének 2008 óta sosem kedvezett a politikai, biztonságpolitikai légkör.

A vendéglátó városban plakát hirdeti a nagy nemzetközi eseményt. Hangcsou sok lakója a G20 idején az államn költségén mehetett el nyaralni, hogy ne legyen tumultus a metropolisban

 

Csúcs előtti hercegi körút

A feszültségek meghatározták a legutóbbi G20-at is. Mindenképp pozitív volt a csúcsot megelőzően a világ két legkomolyabb szennyezőjének ratifikációs gesztusa, amely a decemberi párizsi klímacsúcs kritériumrendszerét illeti. Előrelépés volt, hogy Mohammed bin Salman, a szaúdi védelmi miniszter, a király kedvenc fia elégedetten végezte villámlátogatás sorozatát, melynek során Pakisztánban, Kínában, Japánban majd ismét Kínában járt. Miért fontos az ifi hadisten elégedettsége, nemzetközi ázsiójának emelkedése? Mert a katasztrófa közeli jemeni beavatkozás miatt a nemzetközi megítélése mélypont közeli, s országa belekövesedik abba a haragba, amelyet tradicionális patrónusa – Amerika – iránt érez, amióta az engedékeny hangot ütött meg a szaúdiak ősellenségével, Iránnal. Mert annak ellenére, hogy a tartósan alacsony olajárak, illetve a világszerte – például épp Amerikában – megszaporodó olajfelhozási lehetőségek nem tennék aggodalmassá, ha Rijád a fekete arannyal revolverezné vásárlóit, az, hogy a szaúdiak elégedettek vagy sem, nemzetközi szerepük miatt továbbra is fontos. Bár szaúdi katonák továbbra se ontják vérüket az iraki vagy szíriai DAESH-hadszíntéren, az általuk patronált, regionális ISIS-ellenes koalíciónak mégis van nyomásgyakorló ereje: e harc egy majdani szerencsés végkimenetében és regionális (azaz gyorsan globalizálódó) utórezgéseinek a csökkentésében szerepük lesz. Tehát a Kínába látogató királyfi elégedettsége kapcsolható a G20 utóhatásaihoz. A közleményeken túl: Bin Salman előbb Pakisztánba látogatott, ahol megfeledkezett arról, hogy Iszlámábád elutasította a rijádi felkérést arra, hogy Jemenben harcoljon a hútik ellen. Viszont nem felejtette el, hogy többé-kevésbé védszövetségi ajánlatot kapott a pakisztáni féltől, és arra is emlékezett, hogy nukleáris tudása javát épp Pakisztánnak köszönheti. A herceg utána, még a G20 előtt Kínába érkezett, ahonnan közép-hatótávolságú rakétaarzenáljának jó része származik: a kínai rendszerek (még a nyolcvanas években szerezték be) öregecskék, cserélni, újítani kellene. Ha lehet hinni azon amerikaiaknak, akik tolják a szaúdiak jemeni harci szekerét (pl. légitanker-tevékenység), a jemeni háború szaúdi túlkapásai miatt az US fegyverszállítmányok érkezése megfontoltabb lett, de épp ekkor kerül elő a kínai alternatíva: a szaúdiak által működtetett kínai drónok mindennapi jelenségek Jemen egén. Ahogy Peking, úgy Tokió is sorra került, s ezzel együtt elcsitultak a japán-kínai ellentétbeszédek, de felélénkültek a trilaterális tárgyalások a trón ifjú várományosa Vision 2030 címet viselő nemzetfelvirágoztató tervéről, kiemelt figyelemmel az olajgigász Aramco cég részvényeinek felvásárlását illetően. A szaúdi pontszerzés mellett ott a kínai is: az eseménysodorban a fene se figyelt arra, hogy Észak-Korea ismét rakétákat indított, s ha figyelt is, jobbára az a háborgás maradt meg, melyet addigra a kínaiak lanszíroztak a dél-koreai-amerikai THAAD (ballisztikus rakéták elleni rakétarendszer) telepítések ellen.

G20, mint vásárfia, a világ urai és hölgyei virágzó Földünkön állva - emléktárgyakként

 

Keménykedések, gesztusok

Kína mindenesetre sikerrel bizonyította azt, ami szent és átdolgozott gazdaságpolitikája: kerüljön bármibe, meg kell előzni egy nagyobb gazdasági teljesítőképesség-süllyedést (ez az egykori japán előny leküzdése utáni kiugrásokhoz, illetve a „békebeli” amerikai teljesítményekhez való közeledéshez viszonyított ma is), s át kell alakulni egy exportvezérelt, innovatívan újratechnologizálódó, szolgáltatás-orientált fogyasztói társadalommá. Ott volt e jövőkép ábrázolására maga a G20 vendéglátó városa, a modern Hangcsou. Májusban a kínai külügyminiszter tíz elérendő eredményről beszélt, ezek nagyjából változatlanok, és holtbiztos, hogy célok maradnak a továbbiakban is. (A szöveg itt konzultálható.) Az mindenképp Kína forgatókönyve, hogy a hangcsoui találkozó után ugyan a G20 nem lesz G2, de azért az amerikai elnök személyétől függetlenül is, a további gazdasági folyamatokat Kína (és Amerika) határozza meg. További győzelem: a dél-kínai-tengeri terjeszkedése valahogy lemaradt a menüről, Obama kínosan vigyázott a megfogalmazásaira, senki nem hozta Pekinget nyilatkozó/magyarázkodó helyzetbe. A csúcs obamás összefüggése kikerülhetetlen, elég, ha csak azt a fejlődési görbét nézzük, ami Amerika és Kína kapcsolatát jellemzi. Kína iránti óvatoskodásból Obama 2009-ben nem akarta fogadni a dalai lámát, majd revideálta e nézetét, illetve az első években, szintén gesztusként visszafogta azon amerikai fegyvereket, amelyek Tajvant erősítették volna, ám később ebben is jobb belátásra tért. 2009-ben Kína okozott csalódást a koppenhágai klímacsúcson, ám Párizsban javított és pont a G20 előtt ratifikáltak. Obama Kína miatt még annak futóbolond-protezsáltjával, Észak-Koreával is csínján bánt. Később keményedett a hangvétel (sokak szerint nem eléggé), amerikai kezdeményezésű szankciók sorozata született, amelyekből ezt-azt még Kína is elfogadott. Jelzésértékű, hogy lanyhul kínai részről Phenjan támogatása, a déli THAAD-rendszer ellen is csak formailag ment a tiltakozás, ennek ellenére még mindig adósa egy egyértelmű ráreccsenéssel a Kim-rezsimnek.

Továbbá, mindannak a civódásnak a dacára, ami a kínai zátonyépítési, korall-bázisteremtési, apálykor előbukkanó, s kibukkantan-maradó sziklabeépítési programjával jár, Amerikának éppúgy szüksége van a TPP-szabadkereskedelmi hálózatban Kína részvételére, ahogy Pekingnek is az USA-ra. Ha a G20 csúcs amerikai vagy kínai sikerét firtatjuk, úgy inkább a nyílt agressziót kerülő, de nem szeretetközpontú viszony továbbélését látjuk. Az, hogy a következő elnök, a következő csúcson adott esetben az obamai ázsiai-súlypontáthelyezés folytatásáról fog beszélni, s az eddig elérteket ugródeszkának fogja-e hívni, vagy netán koporsódeszkának, az nem is annyira a clintoni vagy trumpi folytatástól, inkább továbbra is Moszkva, Ankara, Kabul, Iszlámábád, Bagdad, Damaszkusz, Rijád, Teherán, Szanaa figyelemeltérítő hatásától függ.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!