Ahol a zászló, ott az ország?

2015. 08. 12. 11:43

Bolygónk lehetséges jövőbeli konfliktusövezete az altalajkincsekben ma még fel sem mérhetően gazdag északi sarkvidék. A térség országai közül a legaktívabb – katonai értelemben is – ismét Oroszország. A jeges terület körüli ügyek szálait Ady András elemzése segít kibogozni.

 

A globális felmelegedés is besegít a terjeszkedni szándékosó nagyhatalmaknak

 

Már elcsépelt lehet az, hogy Oroszország egy, a fosszilis energiahordozók általi bevételekre épülő jóléti struktúra... kellett volna legyen, a szovjet, majd az orosz elképzelések szerint. Amennyiben a volt Szovjetuniót nézzük, erre, gázban és olajban gazdag tagországai és saját területe alapján szép reménye volt, s amennyiben erre nem a méltányos jövedelemelosztásra képtelen felállásban törekedtek volna, a cél elérhető. A széthullással az altalajkincsekben gazdag tagállamok vagy önállósultak, vagy lazult kötelékekkel kapcsolódtak immáron a gyenge-centrum Moszkvához. Az oroszok egy évtizedet vesztettek azzal, hogy önaltatták nagyhatalmi-helyzetüket, majd önébredve, a birodalmi hangvételért konfliktusokba keveredtek a „közel-külfölddel” (near abroad), Európa keleti részeivel (amelyek nem felejtették történelmi orosz-ellenérzésüket), és Amerikával.

 

A sarkkör, mint putyini gyűjtőfogalom

Putyin tengeri szemlén. Az is érdekli, ami a tengerfenék alatt van

 

Most épp dönteniük kell, hogy az ukrán konfliktussal – amely Európát és Amerikát is jelenti csatolt áruként – mit kezdjenek: régiesen fagyasszák a konfliktust, a nyert területek elszigetelésével, vagy modernül jegeljenek, és szakadár vidékek képviseletét juttassák a kijevi parlamentbe. Ez a nagykép, amely meghatározta, hogy Moszkva rájött: a 21. század Oroszországának stratégiai és energetikai prioritása az Északi-sark minél teljesebb birtoklása. Erre a jó módszer a nemzeti szuverenitás erősítése a kérdéses területeket illetően, s a legjobb eszköz az orosz hadképesség odairányítása, illetve visszairányítása, hisz a CCCP-nek léteztek katonai bázisai azon a vidéken. Az orosz „narkolepszia” éveiben e támaszpontokat pénzhiányosan hanyagolták, az ország erőprojekciós képessége lecsökkent, az első putyini év után az Arktisz „újrafelfedezése” azonban ismét fontossá vált és kéz a kézben jár a fosszilis kincsek felfedezése, kitermelése fontosságával. Ennek vagyunk a tanúi most, ez az, ami Moszkva szerint nem halad a kívánt ritmusban, és ez az, amiért nem hagyhatják figyelmen kívül a kínai érdeket, már azért sem, mert az ukrán ügyvitel miatt kirekesztett Moszkva, Pekinggel keresi és találja(?) a startégiai/energetikai/gazdasági kapcsolattartást. Peking legalább annyira érdekelt az Arktisz vizei, jégpáncélja alatt rejlő gáz- és olajkincsekben, mint partnere, igaz, csak nagyhatalmi jogon és nem a tengerfenék de jure birtoklásán. Hogy mennyire komolyan gondolják a sarkvidék bírását az oroszok? Egy hamari fordítás Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin véleményéből: „Az Északi-sarkkör tulajdonképpen „gyűjtőfogalma” mindannak, amit nemzeti biztonságkérdésnek tekintünk, és így tartalmazza a katonai, politikai, gazdasági, technikai, környezetvédelmi és természetesen energetikai komponenseket”. Oroszország 1992-ben egyértelműsíti, hogy az Északi-sarkkörön mi keresnivalója, és ezt az ENSZ Tengerjogi Egyezményén keresztül tette, amelyet 1997-ben ratifikált. Igaz akkoriban még az Északi-sarkvidéki Tanácson (AC) keresztül a régió fejlesztésének, természetes környezete védelmének fontosságát hangsúlyozta, de már akkor szkepticizmust ébresztett, a régióban „otthon lévő” országokban: Kanadában, Amerikában, Dániában, Finnországban, Izlandban, Norvégiában, Svédországban.

Az Északi Tengeri Útvonalat egyre inkább csak orosznak tekintették, hosszú ideig „lezárták”, majd „megnyitották”, jelezve, hogy megtehetik. A 2011-es Arktiszi Nemzetközi Fórumon Putyin még mint miniszterelnök kifejtette, hogy ez az útvonal nemzetköziségében, biztonságában (a mentési, üzemanyag-vételi, kikötői lehetőségek továbbra is mostohák) és alacsony áthaladási áraiban (az orosz jégtörési-árak mesésen magasak) versenyezni fog a többi „befutott” tengeri szállítóútvonallal, de ez nem jelenti, hogy Oroszország feladná esetében a nemzeti szuverenitását. Mindent megtettek, hogy olyan állami monstre-vállalatok terjesszék ki a sarkvidékre hatásukat, amelyek biztosítani tudják a kért olaj- és gázmennyiséget, s mindazt, amit bányabirodalomtól kérni lehet. Az orosz kizárólagos gazdasági övezetet illetően mindent védeni kellett volna, ami a leghalványabb aggodalomra is adott okot környezetszennyezést, az ökológiai egyensúly visszafordíthatatlan felborítását illetően, ahogy kötelezték magukat a szintén kizárólagos gazdasági övezettel rendelkező egyéb országok. Ehelyett Moszkva kontinentális kutatófúrásokat és tengeri platformokat (igaz, ebből kevesebb van) védett és nem is akárhogy. Rendre elmaradtak az Útvonalon áthaladó hajók előzetes bejelentései, útvonaluk, rakományuk ismertté tétele. A jégtörést saját flottával oldották meg, igaz, a nemzetközi ellenőrzési hatóságok sem alkalmazták a szabályszegés esetén használatos hajó-visszafordítási, zónából kitiltási, büntetési kikötéseket. Moszkva úgy döntött, hogy a kedvenc vezetőkkel (Alekszej Miller és Igor Szecsin) ellátott kedvenc cég-gigászokat (Gazprom és Rosznyefty) részesíti kitermelési monopol-előnyben, a Szurgutnyeftyegaz, a Bashneft és a TNK-BP a szélre kerültek. Aztán a monopolhelyzet előnyei nem jöttek be, közbeszólt a gazdasági válsághullám, majd az olajárak zuhanása és a nem-konvencionális kitermelési technikák terjedése (pl. a palagáz-forradalom Amerikában).

 

Az oroszok már kitűzték a lobogót a mélyben

 

Zászló a tengerfenéken

Ukrajna miatt a nagyobb bevételt jelentő európai partnerek elfordultak az orosz ajánlatoktól, az EU-USA szankciók távolítottak a külföldi befektetőkön, a lehívható külföldi hitelek megbénultak, orosz pénzeket külföldön zároltak s a kínai ügyletek bármely ambiciózusak, csak távlatilag értékelhetőek, egyelőre hozamuk nincs, csak viszik a pénzt az államkincstárból. Amint az iráni kőolajtermelés felpörög, az árak még lejjebb esnek, újabb problémákat kreálva Oroszországban, amely problémákat gerjeszt az orosz-nyugati politikai, biztonságpolitikai viszonyulásban. Annak kellett volna bekövetkeznie, hogy a sarki területek gazdasági fontossága stagnáljon jobb időkre várva, azonban a propagandacélú stratégiai és nemzetbiztonsági fontosságot már nem lehet egyszerű gazdasági visszalépéssel keresztülhúzni. Így Oroszország ráduplázott egy már 2002-ben megfogalmazott igényére, amelyet akkor az ENSZ elutasított, az indoklás hiányosságára hivatkozva: magyarán, kell nekik 1,2 millió négyzetkilométernyi sarki tengerfenék az orosz partoktól hatszáz kilométernyire. A mostani igényt nem az támasztja alá, ami a kérésben írva vagyon (az ottani befektetések, a kutatások, az orosz szignót viselő áttörő tudományos adatok), hanem az, hogy bár még nem lennének képesek mit kezdeni az ott lévő altalajkincsekkel, azért jobb megelőzni a területekért versenyben álló USA, Kanada, Dánia, Norvégia – és Kína – ötöst.

Hogy 2007-ben egy tengeralattjáróról „ledobott” zászlóval már konkvisztádorosan magukénak jelölték a tengerfeneket, az oroszos humornak vehető, de az, hogy az ukrajnai események után, és azt megelőzően is, egyre konkrétabb tervek születtek a volt szovjet sarkvidéki katonai bázisok újraélesztésére, már senkit nem nevettet. Az egykori 12 bázis láncolatából hatba akarnak életet lehelni. Amennyiben ahhoz lassan hozzászoktunk, hogy az orosz központi katonai területeken időnként az azonnali hadrafoghatóságot tesztelő hadijátékok indulnak, majd ezek kiterjednek valahogyan az ukrán-orosz határvidékre, úgy mindenképpen nóvum volt az a monstre hadgyakorlat, amelyre idén márciusban került sor az Északi-sarkvidék szomszédságában. A Novaja Zemlja szigetek és Ferenc József-föld zónájában több mint harmincezer talpassal, ötven felszíni és tengeralattjáró egységgel és több mint száz repülővel folytatott gyakorlatozás kiverte Észak-Európában és a Baltikumban a biztosítékokat. Barneo egy igencsak kedvelt központ azoknak, akik sarki expedíciókra vágynak, a múlt évben azonban orosz ejtőernyős egységek túlélési, sarki körülmények közötti mentési gyakorlatainak adott teret. Vagy itt a két úszóbázis példája, amelyekből az egyiken (Északi Sark) tudósok utaznak, a másikon (Kupol) a Pobeda-légidesszant hadgyakorlat, vészhelyzeti táboralapítás, hajós és repülős mentés gyakorlatai zajlanak. A Kreml-közeli média nem titkolja, az orosz haderők főparancsnokságának két éven belüli terve, hogy a helyrehozott szovjet bázisokon MiG-31-ket állomásoztasson, s míg a Foxhound elfogókat elhelyezhetik, az Amur régióban állomásozó Tu-95-ös nukleáris stratégiai bombázók három-négyszerezik járőrözési küldetéseiket. További terv a sarki régióban építendő 13 légibázis, levegő-föld lövészetgyakorlat bázis, és tíz radar, valamint lőelem-korrekciós bázis telepítése, újabb tíz kereső-mentőközpont létesítése. Mindez amellett, hogy folynak az Új-szibériai szigeteken lévő szovjet tengerészeti bázis helyreállítási munkálatai: ez mind felszíni, mind tengeralattjáró egységek befogadására alkalmas.

 

Kanada is kopogtat

Az Északi Flotta papíron 40/40 felszíni és tengeralattjáró egységgel rendelkezik, s bár ezekből kevesebb hadrafogható, az Admiral Kuznyecov hordozóval, a Pjotr Velikij rakétacirkálóval, az Udaloj osztály rombolóival, a Grisa és Nanucska osztályok korvettjeivel legalább számolni kell. A kép kiegyensúlyozására: nem csak az oroszok fejtenek ki nyomást az ENSZ szerveire sarki területeik terjesztése érdekében, de Oroszország legnagyobb sarkkutatói partnere, Kanada is. Kanada 2013 decemberében kérte, hogy a szavatolt kontinentális talapzat részét (a partjaitól mintegy 370 kilométerre) toldják meg vagy félmillió négyzetmérfölddel. Végezetül: annak ellenére, hogy az Arktisz iránti megkülönböztetett érdeklődés Putyin első mandátumától számítható, s az akkortól mind keményedő fellépés csak Medvegyev idején hagyott alább (2010-ben rendezték több évtizedes tengeri felségterület – Barents – disputájukat Norvégiával), nem hiszem, hogy ha bekövetkezne, úgy innen várható orosz agresszió. A közeli régió nagy országainak példás a NATO elkötelezettségük, vagy a NATO-val való szoros együttműködésük, avagy EBESZ-tagságuk jogosítja őket mindarra a védelmi és hadifejlesztési segítségre, amely most az ukrajnai agresszió miatt amerikai-észak-atlanti részről elérhető.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!