A török szultán háborúja

2015. 08. 11. 10:46

Hol vagy Európa? – kérdezték a Brüsszelben tiltakozó kurdok és szimpatizánsaik. Tényleg, hová lett Európa? Hová lett a szolidaritás és a demokratikus elvek, az igazságosságért való aggodalom? Miért néma Washington, miközben szövetségese nagy elánnal bombázza a kurdokat, máris 400 harcosukat ölve meg? Akik épp az Iszlám Állam ellen harcoltak, míg Törökország nagyratörő szultánja nem kezdte sajátosan értelmezni a terrorellenes harcot. De miért? És miért nézi el neki ezt a világ? A válaszokat Gál Mária kereste.

 

A török légierő az ISIS fegyveresei helyett a kurdokat támadja Szíriában és Irakban

 

Törökország az Iszlám Állam (IS) szunnita terrorszervezet helyett a kurdokat szórta és szórja meg bombáival, amióta július végén Ankara is „belépett” a terror elleni nemzetközi koalícióba. Eddig hiába könyörgött Recep Tayyip Erdogannak a világ, nemcsak hogy a kisujját sem mozdította az IS ellen, hanem egyenesen segítette a terroristákat, hol konkrétan, hol csak félrenézve.

 

Csak elvi arab jóváhagyás

A „kalifátus” fekete serege ellen egy éve állt össze az amerikai vezetésű nemzetközi koalíció. A veszély súlyát jelzi, hogy precedens nélkülinek mondható helyzet állt elő azzal, hogy első alkalommal az Arab Liga is a nyugati katonai szövetség mellé állt, és támogatott egy arab országba való nyugati-keresztény beavatkozást. Igaz, az arab országok sem erőltették meg eddig magukat az Iszlám Állam elleni harcban, de a másik nagy szunnita ország, a NATO keleti bástyája, Washington térségbeli legfőbb szövetségese, Törökország egyenesen összekacsintott vele. A török-szír határon jutott át az Európából érkező dzsihádista utánpótlás, török kórházakban szír „ellenzékiként” kezelték a terroristákat, a harcba belefáradók megpihengettek török földön, mert a hatóság figyelmét mindig elkerülte jelenlétük, Ankara nem engedte át az iraki és szíriai kurdok mellett az Iszlám Állam ellen harcolni kívánó törökországi kurd fegyvereseket, és július végéig nem bocsátották az amerikaiak rendelkezésére az incirliki légibázist, hogy megkönnyítsék a szövetséges légierő hadműveleteit.

Jordánia és Egyiptom ugyan válaszolt, amikor a Szíria és Irak jelentős részét megszállva tartó és azon a kalifátust kikiáltó terrorcsoport állampolgáraival szemben lépett fel, de utána lanyhult az elszántság. (A terroristák élve égettek meg egy jordán pilótát, aki a nemzetközi koalícióban harcolva esett fogságukba és keresztény voltuk miatt lefejeztek 21 koptot, akik egyiptomi állampolgárok.) A szaúdi olajkirályságot is jobban aggasztja a jemeni húszik térhódítása a szunnita vezetés rovására, mint a szunnita terrorcsoport előrenyomulása az ugyancsak síita többségű Irakban és a síita-alavita vezetésű Szíriában, vagy az, hogy tömegesen irtja a más fajú-vallású-gondolkodású közösségeket és azok tagjait, embereket fejez le, tömegkivégzéseket rendez, az emberi civilizáció felbecsülhetetlen értékeit teszi tönkre a muszlim hit és a saria nevében. A jemeni konfliktus elvonta az arab országok figyelmét a terrorról, március óta, a szaúdi vezetésű arab koalíció felállása óta, légierejük leginkább a jemeni bombázásokkal van elfoglalva, így a nyugati országok terrorellenes hadművelete csak az arab országok elvi jóváhagyását bírja. Ám ez is több, mint amivel valaha is rendelkeztek a Közel-Keleten, s talán első alkalommal nem megszállóként viszonyul hozzájuk a lakosság, vagy legalábbis annak túlnyomó része.

 

Erdogan elnököt kevésbé zavarják a dzsihádiskták, mint a kurdok

 

Nehogy Aszadot erősítsék

Az eredmények mégis elmaradnak. Olyannyira, hogy az Iszlám Állam elleni nemzetközi katonai koalícióról ennyi idő után nem túlzás azt mondani, hogy csúfosan leszerepelt. Hadrendbe állt a nyugat színe-java, felvonultatta a modern világ legfejlettebb haditechnikáját, mégis képtelen megfékezni néhány tízezer elszánt dzsihádista ámokfutását, ahogy azt is, hogy világszerte egyre többen csatlakozzanak a terrorszervezethez.

A külső szemlélőnek akaratlanul eszébe jut Korea, Vietnam, Afganisztán, Irak, Kuvait, Öböl-háború stb., a hadi és geopolitikai kudarcok sorozata, amelyet a második világháború befejezése óta rendre elszenvedett a világ szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok, s felteszi a kérdést, hol a hiba?

Ezúttal az Arab Liga bevonásával próbálták korrigálni azt az örökös hátrányt, amit a helyi támogatottság hiánya jelentett, de ez nem volt elegendő. Nem számoltak sem a térség vallási, törzsi, etnikai feszültségeivel, s azzal, hogy ezek felülírnak mindent – az amúgy is nagyon sajátos helyi demokrácia, emberi jogi és terrorizmus-értelmezéseket. Úgy gondolom, a legnagyobb hibát azzal követte el a Nyugat, s mindenekelőtt Washington, hogy képtelen beismerni saját korábbi tévedését, hogy semmit sem tanult az afganisztáni tapasztalatból. Sőt, ezt még tetőzi is azzal, hogy nem bombázza, pontosabban egy éven át nem bombázta a terroristák szíriai állásait, nehogy azzal Aszad elnök pozícióit erősítsék.

 

Nem is volt mérsékelt ellenzék?

Az Egyesült Államok és szövetségesei viszonyulása az arab tavasz eseményeihez egészében „romantikus” volt, s még akkor sem ébredtek fel a rózsaszín álomból, amikor már a legtöbb országban kemény arab télbe fordult a 2011-es arab tavasz. Még akkor is támogatták – állítólag nem fegyverrel Aszad ellenzékét – amikor már a laikusnak is nyilvánvaló volt, hogy tényleg terrorcsoportokkal áll szemben a szír kormányzat, s a főképp Washington és Törökország által támogatott szír „mérsékelt ellenzék” nem is létezik, csupán egy maroknyi Törökországba menekült, egymással rivalizáló disszidens. Azok pedig, akik tényleges harcolnak Szíriában, annyira távol állnak a mérsékelttől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Valójában

megismétlődött az afganisztáni helyzet

– amerikai-nyugati pénzen, kiképzéssel és politikai támogatással jött létre a tálib mozgalom, ami ellen aztán hadba szálltunk, jöttek létre a pakisztáni terrorista képző táborok, itt gyökerezik az al-Kaida és innen indult világhódító útjára a kezdetben a szovjetek ellen harcoló néhai Oszama bin-Laden.

Washington ezúttal sem tudott/akart a kisebbik rossz alternatívájában gondolkodni és lelkesen támogatta a szíriai ellenzéket, azokat is, akik ellen most hadba szállt. Abu Bakr al-Bagdadi és a tavaly nyárig magát Iraki és Levantei Iszlám Államnak nevező terrorcsoport, az an-Nusztra Front és a terrorcselekmények tömkelegét elkövető kisebb-nagyobb csoportok kezdettől ott harcoltak Aszad ellen, és egyre inkább úgy tűnik, mérsékelt ellenzék vagy nem is volt, vagy annyira rejtélyesen tűnt el, mint az MH370-es maláj gép az Indiai-óceán felett. Az sem volt elég intő jel, hogy a kisebbségek – keresztények, kurdok – megpróbálnak semlegesek maradni, de ha választásra kényszerülnek, akkor Aszadot és rezsimjét választják. A kurdok szembe is szálltak a felkelőkkel, fegyverrel védték vagy próbálták megvédeni településeiket, mert az ellenzéki csapatokat terroristáknak tekintették, nem véletlenül.

 

A kurd kérdés nem kerülhető meg

Amikor Washington és Európa a kalifátus kikiáltása utáni, jazidik és kurdok elleni tömegmészárlások láttán tavaly nyáron már lépni kényszerült, Törökország egyértelművé tette, nem kíván részt venni a koalícióban annak ellenére sem, hogy az Arab Liga is elméletileg betársult. Mivel szárazföldi hadműveletet senki sem mert felvállalni, és Aszaddal sem voltak hajlandók együttműködni, első pillanattól nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetlen járható út, ha tovább erősítik az amerikai fegyverzettel ellátott, amerikai kiképzésű iraki kormányhadsereget, amely kezdetben kudarcot kudarcra halmozott, és mindmáig nem tündököl az Iszlám Állam elleni harcban. Még inkább felfegyverzik a kurdokat, akik élet-halál harcot vívnak a kalifátus erőivel. Ezt a terrorellenes háborút a szárazföldön sikerrel azóta is csak a kurdok vívják, az ő véráldozatuk nélkül még nagyobb lenne ma a kalifátus. Ezek után felmerült nemcsak a török vezetésben, hogy később meg lehet-e még kerülni a kurd kérdést, lehet-e azt mondani a világ legnagyobb saját állam nélküli, legalábbis autonómiára vágyó népének, hogy

„köszönjük, ennyi volt, kérjük vissza a fegyvereket”?

Valószínűleg nem lehet majd megkerülni a kurd kérdést, bár rajtuk kívül mindenkinek ez az érdeke, mert egy határmódosítás engedélyezése a térségben mindenki háborúját indíthatja el mindenki ellen…

 

A török államfő ellen demonstrálók Párizsban. A Nyugat hallgat

 

Törökország nyilván első perctől emiatt nem lelkesedett az ötletért, Ankara kisebb fenyegetésnek tekinti az ISIT-t, mint a kurd önállósodási törekvéseket. Hogy miért most kezdte el álságos háborúját a kurdok ellen, annak inkább belpolitikai magyarázta van. Erdogan és pártja az AKP, három mandátum, 12 év után júniusban elveszítette abszolút többségét a török parlamentben, az alkotmánymódosítási álmokat szövögető, egyre megalománabb „szultán” koalícióra kényszerül, így vélhetően nem tudja bevezetni az elnöki jogköreit kiszélesítő prezidenciális rendszert. Vesztének egyik okozója épp a kurd és kurdbarát meglepetéspárt, a Demokratikus Néppárt (HDP), amely a választók 13 százalékát maga mellé tudta állítani. (A tényleges ok nyilván a burjánzó korrupció, az, hogy felszínre került, az elnök körei, családja is érintett benne, hogy a gazdasági eredmények is romlottak és Erdogán megalomániája egyre erősebb, mint igazolja az a nemrég felavatott ezer szobás, 200 ezer négyzetméteres palotája/elnöki rezidenciája.) Alighogy megkezdődtek a koalíciós tárgyalások, amik nem ígérkeznek könnyűnek Erdoganék számára, Ankara rábólintott a régi amerikai felkérésre, engedélyezte az incirliki légibázis használatát, s maga is beszállt úgymond a terrorellenes harcba.

 

A Kurd Munkáspárt a török hatóságokat teszi felelőssé a 32 áldozattal járó suruci merényletért

 

Európa kerestetik

A közvetlen kiváltó ok (vagy ürügy?) az a szíriai határ közelében fekvő Surucban elkövetett 32 halálos áldozattal járó július 20-i merénylet volt, amelyet az Iszlám Állam öngyilkos terroristája hajtott végre. A terület ugyan Törökországban van, de kurdok lakják, a terrorcsoportként számon tartott (Európában is, nemcsak Törökországban) Kurd Munkáspárt, a PKK azonban a török hatóságokat tette felelőssé a történtekért, azzal vádolva, hogy nem védelmezik a helyi kurd lakosságot a szunnita terroristákkal szemben. Az események miatt megszakadt a PKK és az ankarai kormány között 2013-ban megkötött tűzszünet, a PKK támadást indított a török hadsereg ellen, mire július 24-én Ankara megkezdte „terrorellenes” harcát, azóta is bombázza a PKK szíriai és (Bagdad tiltakozása ellenére) iraki állásait. A légitámadások a PKK szíriai testvérpártját, a YPG-t sem kímélik, az Iszlám Állam mellékessé vált Ankara szemében.

A „szövetségesek” viszonyulása finoman fogalmazva is álságos. A török kérésre összeülő NATO közleményben támogatta a török kormánynak a „terror minden fajtája ellen irányuló harcát”, Washington pedig hallgat. Az Európai Unió aggodalmát fejezte ki a kurdokat érő bombázások miatt, de

mindeddig csupán Berlin emelte fel szavát

érthetően és világosan Erdogan és Ankara lépése ellen. (Nem mellékes, 5-800 ezerre teszik a Németországban élő kurdok számát.)

A hétvégi tüntetéseken Kölnben és Brüsszelben nem véletlenül hirdették a tüntetők táblái, hogy „Európa hol vagy?”. Egyelőre sehol.

Törökországban pedig elszabadulni látszik a pokol.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!