A moszuli gyűrű urai

2016. 07. 21. 17:00

A nizzai merénylet hatására az utóbbi napokban a francia légierő is bekapcsolódott az Iszlám Állam ostromgyűrűbe vont utolsó iraki bástyája, az egykor kétmilliós Moszult kézen tartó iszlamisták bombázásába. Csak idő kérdése, mikor foglalják el a várost az iraki-kurd erők amerikai segítséggel, a győztesek későbbi egymáshoz viszonylása problematikusabb. Ady András írása.

 

A moszuli ostrom előkészítését a szövetségesek légiereje végzi el

 

A potenciálisan legsúlyosabb probléma, hogy valahol a város közepén húzódik az arab és kurd részek között a határ. Sok kurd szerint ez történelmi területeik része, sok arab szerint a kurdok csak odajöttek, s mert jó harcosok, állig felfegyverzettek, hát lenyelték az osztozást. A legjobb hatásfokú harci egységek vezetői, a kurd elöljárók nem a tegnap kezdték kialakítani önálló államképződményüket Kirkuk olajvidékével és Moszul egy részével. Az arab szomszédok a „helyszerző” módot kifogásolják, amit jellemez, hogy a kurdok annyira siettek elfoglalni a város egyes részeit, hogy megelőzték az amerikai katonákat, akik a széthullott iraki sereg után jöttek. Féltek, az egészet akarják, ezért Massoud Barzani kommünikét kellett kibocsásson, melyben a kurd harcosoktól védte az arabok életét, vagyonát. Ez nem a jelenlegi moszuli ostrom, ez a közvetlenül Szaddám elűzése utáni időszak.

Hasonlít a jelenre? Moszul jelenére, amely ismét problémás 2014-től errefelé: június derekán foglalja el a várost a DAESH (ISIS), azaz inkább besétál, és ott marad. Négy iraki hadosztályt és egy szövetségi rendőrhadosztályt tönkretesz, vagy (inkább) megfutamít. Az iraki hadsereg korrupciója, a szektariánus ellentétek, az ország súrlódó etnikai komponensei részmagyarázatai a hadsereg fiaskójának. Moszul ostromát 2015. január 21-től számítják, bár eddig a DAESH utánpótlás-vonalak zavarására, a környező vidék visszafoglalására helyeztek hangsúlyt, s más, a protokalifátus által tartott településeken kellett „gyakorlatoznia” az újra-kitalált hadseregnek. Hadseregnek, amelyet igencsak felduzzasztanak a síita milíciák egységei, iráni egységek (de legalább tanácsadók), és szunni egységek, amelyekről előbb meg kell győződni, hogy lojálisak-e. Ugyanakkor itt segítenek a török, az angol és amerikai speciális egységek és kiképzők, vagy a hadműveleti mélységbe tüzérségi támogatást nyújtó koalíciós és honi légierő. Moszul előtt fel is szabadult egy sor település.

Masoud Barzani, az iraki kurd régió vezetője vitatja az iraki hadsereg felkészültségét

 

Mi lesz az ostrom után?

A felszabadító erők meg akarják előzni azt, amit Falludzsánál nem sikerült: a kiűzött DAESH egységek szétszóródását a távolabbi környéken. Gyűrűbe vonták a várost, a hadmozdulatok nehezét most is a kurd pesmerga egységek vitték, jelenleg ott állomásoznak Moszultól északra, keletre és nyugatra, míg az iraki egységek a bekerítés déli szárnyát képezik. 2015-ben Barzani, az iraki Kurdisztán biztonsági tanácsának vezetője még 25 000 iraki katonát várt a pesmergák megsegítésére. Barzani egy, az iraki reguláris erők felkészültségére vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy az iraki hadsereg nincs felkészülve egy ilyen méretű offenzíva indítására, sikeres lezárására. Megfogalmazta a kurdok egyik legnagyobb félelmét, náluk már 1,6-1,7 millió menekült van, ha a Moszul-akciót nem vezénylik le óvatosan, ez a szám tovább nőhet a városból menekülőkkel. Ám az egykor 2 milliós, második legnagyobb iraki településről, aki csak tehette elmenekült már, s az is biztos, hogy a kényszermaradók zöme túszként felhasználható, vagy az utcai harcokban, mint emberi pajzs az ISIS erők előtt. Nehéz ügy: annak ellenére, hogy a civilek számát 700 000-re teszik, ezek kilencvenöt százalékban szunniták, mert a kurdok, keresztények, jazidik és síiták szinte mind elmenekültek. Egyfajta pesmerga-politikai érettség: hiszik, hogy a harcok utáni konszolidációért a város néhai kurd lakosságának az arányát kell tartani (kb. 30%, ami oda vezet, hogy az arab lakosság részéről paranoiának tűnik egy igazi kurd-beözönlés és városfoglalás), az adminisztratív, önkormányzási teendőkre is inkább „helyi” kurdokat használnának, számuk nem lenne mesterségesen felnyomva. Majd meglátjuk. Érdekes, hogy a kurdisztáni pesmergáknak nincsen szándékuk arra, hogy a régión kívül nyomuljanak („hódítsanak”), még akkor sem, ha az ostromgyűrűt áttörik a DAESH egységek, és azokat követni kellene. Hogy az ostromgyűrű mennyire légmentes, a széthúzódó, mozgó vonalak vékonyodása következtében mennyire állja majd a kitörők nyomását, hogy az éjszakai őrjáratok mennyire tudják elkapni a kiszökőket, az a jövő zenéje, erre utaló intő jel lehet az a dróncsapás-sorozat, amellyel Falludzsa után, az onnan szökve távozó iszlamistákat vadásszák. Ugyancsak árulkodó jel, hogy közvetlenül Falludzsa visszavívása után adott interjút a felszabadító sereg vezetője Abdul-Wahab al-Saadi altábornagy, s bár említette a koalíciós bombázások fontosságát, az iraki hadsereg ütőképességéről beszélt inkább, hangsúlyozva, hogy az akciók tervezésében, sem stratégiai, sem műveleti szakaszban nem voltak jelen az amerikai vagy az iráni tanácsadók, minden a rohamozó iraki talpasok hősiességének a hozadéka. Dicsérte a dél-moszuli előretöréseket, ugyanakkor miután elmondta, hogy a cél az ISIS-el való „egycsapásra végzés”, úgy, hogy közben a civilekre vigyáznak, kikerülte a választ arra a kérdésre, miszerint ő lesz-e itt is a parancsnok. A döntés a főparancsnok – Haider al-Abadi – kezében.

Kurd pesmerga harcosok. Három irányból ők vették körbe Moszult

 

Előrehozott támadás

Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a két év alatt elért ISIS-ellenes sikerek mögött zömmel a kurdok, a síita milíciák, és a már mindenhova használt iraki antiterrorista-csapatok álltak. Talán a qayyarahi légibázis elfoglalása adta meg a lökést a Pentagonnak a paradigmaváltáshoz, amivel kissé felrúgta eddigi ígéreteit, hogy kevés katonával fogják ezt a háborút megnyeretni az irakiakkal. Ugyanis a legutóbbi Pentagon-döntés értelmében 560 amerikai katonával megnövelték az ott lévők számát, így a kontingens már legalább hatezres. Ennek magyarázata leginkább az, hogy ha az iraki Moszult és a szíriai Rakkát – amerikai segítséggel - elfoglalják, akkor az ISIS-t tulajdonképpen lefejezik. Van benne logika: fontosabb városközpontok nélkül a protokalifátus nem nevezhette volna magát egy államokat összefogó államképződménynek, nem alakíthatott volna pénzügyi, logisztikai, katonai és hitbéli adminisztrációt, amivel a meghódított területeket igazgatja, lecserélve mindent, ami azelőtt volt. Mellesleg, ahogy az ukrán ügyvitelben egyre inkább tapasztalható egy USA-Moszkva direktebbé váló tárgyalás, amely marginálisan hagyja az ügy más szereplőit (lásd Kijev és Berlin háttérbe szorulása), úgy előtérbe kerül egy esetleges Obama-adminisztrációs siker még az utolsó napokban. Moszul esetében sem lenne rossz búcsúajándék egy USA segítette győzelem ott és/vagy Rakkában. Ezt sejteti az is, hogy a Pentagon eredeti elképzeléseiben még az szerepelt, hogy Moszul megvívását 2017-re tűzik ki, addigra annyira összerakják az iraki sereget, hogy maguk is elboldogulnak, s nem utolsó sorban egy fiaskóban sem kellene osztozniuk az irakiakkal. Ám a tikriti, ramadi és a falludzsai sikerek bizalmat kelthettek az irakiak iránt, s innen is a létszámnövelés, annak ellenére, hogy ma is gondolkodóba ejti őket: mi lett azzal a mintegy 25 milliárd dollárral, amelyet az iraki sereg felállítására kidobtak (és ez csak a 2003-2011-es periódus)? Amikor Ashton Carter védelmi miniszter bejelenti a létszámnövelést, mintha meg lenne győződve, hogy mindkét ország, mindkét DAESH-fővárosa végzetesen el van szigetelve, vagy olyasféle információi, ígéretei vannak az iraki kormány, az iraki kurdok, vagy a szíriai ellenállás részéről, amiket alapul vehet egy minden előző ígéret dacára egyre növekedő amerikai jelenléthez.

 

Ígérni, vagy nem ígérni?

Mindenesetre a carteri bizalomnak van objektív jele is: Amerika most fog adni egy 415 millió dolláros DAESH elleni pénzbeli, fegyveres/muníciós segélyt. Igaz, a kurdisztáni kormányon keresztül a pesmerga egységeknek, de hát Istenem..., aki dolgozik, az egyen! Hogy az amerikai jelenlét majd ráveszi a habozó ISIS-ellenes koalíciós országokat a nagyobb részvételre, az kétélű: vagy igen, vagy épp a növekvő számok veszik rá a többieket a távolmaradásra. A Moszul utáni állapotokat határozza meg mindaz, amit az amerikaiak megígértek a harcban résztvevőknek, és biztos hangzottak el ígéretek, amelyek alapján az illető csoportosulásokat prókra, vagy kontrákra oszthatták. Amennyiben szunnitáknak ígérték meg, hogy a szunnita Moszul hangját a síita vezérlésű Bagdadban meghallják, s ezt nem tudják elérni: baj lesz. Baj, ha a környező szunnita vidékek befolyásos törzsei, vagy a moszuliak azt veszik észre, hogy az USA ígért valamit a kurdoknak, ami nekik nem tetszik. Ha nem ígértek az ígéretre váróknak, az baj, de az is gond, ha az ígértek dacára Bagdad csak követi eddigi politikáját és kipipálva a sikert, felejti a régiót. Emlékeznek még a moszuli Bagdad-ellenes tüntetésekre épp a DAESH bevonulás előtt? És végül, bármilyen alkut köt Amerika, annak utóélete lesz, vagy nem lesz Bagdadban, ott viszont egyelőre nem Washington a tanácsadó, hanem Teherán, s adott esetben bármi történik al-Abadi kormányával, az, hogy milyen gyorsan közelítenének Amerikához, ez még csak nem is saját hajlandóságukon múlik, hanem továbbra is Irán hangulatán és a teheráni távvezérlésen. Mégis: a harc előtt/alatt arra kell figyelni, hogy ki mekkora erőbedobással küzd, mekkora a részvételi aránya a csatában, mert utána ennek megfelelően kér/követel majd a két nagy meghatározótól (Washington és Bagdad), esetenként az egyiket a másikkal kijátszva. Moszul után lehet, hogy kezdetét veszi a DAESH probléma igazi felszámolása, a kérdés az, hogy az eddig is meglévő iraki problémákkal kezd-e valamit a DAESH-hiány, vagy minden marad a cseppet sem megnyugtató új-régiségben?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!