A katalán elszakadás türelemjátéka

2015. 10. 07. 12:23

Nem tette egyértelművé a helyzetet a katalóniai régiós választás eredménye, ma még kiszámíthatatlan, mi lesz Spanyolország Barcelona központú tartományának sorsa, csak az nem kétséges, hogy a függetlenséget célzó folyamat hosszú lesz és konfliktusokkal terhes. Ady András elemzése.

 

A szeptemberi tüntetés résztvevői. Sokan akarják, de még mindig nem elegen?

 

Szeptemberben került sor Katalónia egyik legnagyobb, a spanyol koronától való függetlenedési tüntetésére, s a tömegmegmozdulás, amelyet az Asamblea Nacional, meg a Convergència i Unió szervezett, két célt elért: egyértelműsítette az udvar felé, hogy a katalánok függetlenségigénye komoly politikai tényező, ugyanakkor mentes minden szocialista vagy anarchista felhangtól, amelyet pedig szívesen hozzátapasztanak.

 

Mi történik utána?

A felvonulók kezében volt katalán, de EU-lobogó is, a másfélmilliós megmozdulás elkerülte a rombolási csapdahelyzeteket, békés, nemzeti-napi ünneplés volt. A megmozdulás előzménye, hogy két héttel előtte kért a katalán kormány a madridi központtól 5 milliárd euró segélyt, lábaljon ki Barcelona abból az adóssághalmazból, amelyhez szerintük a spanyol kormány adózási rendszere is hozzájárult. A rész (Katalónia) és az egész (Spanyolország) ugyanis legalább 2008 óta csendes harcban áll egymással, ami a mindkettejüket sújtó pénzügyi krízis menedzselését illeti, s amelyből azért csak kilábalnak. Az Európai Unió segítsége ehhez: követeli Madridtól, hogy tartsa féken a költekezéseit, s legyen példás úgy, hogy a régióit is rövid költségvetési pórázon tartja. Ettől a baszkoknál és a katalánoknál kiolvadt a biztosíték. Madrid egy ideig dacolt a régiók dacával, majd megszavazott egy 18 milliárd eurós segélycsomagot, amelyből a Barcelonának járó rész épp 5 milliárd. Katalónia továbbra is elégedetlen, úgy érzik, valóságos adó-kizsákmányolás, amit Madrid tesz, s hogy az elvett pénzért keveset és egyenlőtlenül juttat vissza Barcelonának, korántsem a közösbe áldozással ér fel a visszaosztás. Katalónia Spanyolország leggazdagabb vidéke, Spanyolország GDP-jének mintegy 20%-át adja az ország lakosságának tizenöt százaléka. Éves GDP-je 9%-át (mintegy 20 milliárd euró) tölti Madridba, s mindemellett negyvenmilliárd euró a belső tartozása, majdnem négy százalékos a büdzséhiánya (kb. 7 milliárd euró). Persze, hogy kérik, nekik is legyen oly fiskális könnyítésük, mint a „tradicionális lázongóknak”, a baszkoknak. Hisz ők valójában saját maguknak gyűjtenek adókat, és azokkal kényük-kedvük szerint rendelkezhetnek... mondják a katalánok. Tény, ilyes autonómiával az udvar kihúzta a baszk fegyveres ellenkezés méregfogát. Érdekes, annak ellenére, hogy a valós autonómia felé tekintők közt sok a katalán üzletember, akik beismerik, hogy amennyiben a régió rendelkezne a saját adókkal, az jót tenne az üzletnek, mégis félnek a teljes elszakadástól. Mert mi fog történni a Spanyolországgal való kereskedelemmel,

mi történik a katalán árukkal és szolgáltatásokkal, amelyek zöme Madrid felé áramlik?

A független Katalónia, mivel Spanyolország részeként az Európai Unióhoz tartozott, az önállósulás után automatikusan EU-tag lesz-e, vagy végig kell vánszorogjon az Unióba kerülés feltételrendszer-halmazán, mint minden más ország?

 

Az üzenet egyértelmű, a következmények bizonytalanok

 

Nem elég erős többség

A fentiek a 2012-es előrehozott regionális választások pillanatképét tükrözik, s azért nem pontosítottam, mert kíváncsi voltam, mennyire hasonlít a két helyzet. Amennyiben az előbbi és a pár napja lezajlott regionális parlamenti választásokat (szintén előrehozottak, hisz 2016-ban lettek volna esedékesek) nézzük, mindkettőben szembetűnő, hogy, bár eredetileg Artur Mas elnöki elképzeléseként előre kellett volna tolják a spanyol koronától való elszakadást, egyik folyamatról se lehet azt mondani, hogy egyértelmű a célra tartás. 2012-ben, miután a szakadáspárti hivatalos verzió szerint a szecessziót sürgetők nyertek, az elnök szerint minden oda vezet, hogy négy éven belül népszavazás keretében eldől: Katalónia független. Ha a központi kormány semmiképp nem enged, úgy a döntést meghozzák, végrehajtják egyoldalúan. A mostani választásokon a Junts pel Sí (Együtt az igenért) függetlenségpárti tömörülés nyert, ezzel elérte, hogy 63-66 helyet szerzett a katalán parlamentben, de ez nem jelent abszolút többséget. További gondok: képviselői helyek számában nem rossz az eredmény, ám a szavazók közül valami 53 százalék szavazott inkább az együttmaradáspárti-pártokra, mint a „szakadárokra”, mondja Madrid. S ezt meg is lovagolta, miközben a főváros utcáin engedték a függetlenségellenes tüntetőket szélsőségesen megnyilvánulni. A Juntsnak szüksége lenne még legalább egy szövetségesre: szóba jöhet a Népi Egység (CUP), amely további 10 képviselővel bővítené a tábort, s ez rendben is lenne, csakhogy a CUP képtelennek tartja, hogy együtt dolgozzon Artur Mas elnökkel. Igaz, a CUP már a választás előtt jelezte, ha lesz is ilyen, a mezaliansz nem lesz mézes, és semmiképp se magától értetődő. Érdekes, hogy a két lehetséges szövetséges szavazótáborai mennyire külön realitásnak érzékelték a helyzetet: a Junts szimpatizánsai nagy tömegben ünnepeltek a székház előtt, míg az Egység emberei egyetértettek Antonio Banos frontember kijelentésével, miszerint ünneplésre nincs ok, mert a választók nem érték el az 50 százalékot abban, hogy sziklaszilárddá voksolják az autonómiát. A Catalunya Sí que es Pot (Katalónia, igen, lehetséges) szerint, amely elvileg szintén segítőkész lehetne 11 mandátummal, a függetlenséget csak egyetértéses népszavazás döntheti el.

Az is felvetődik, hogy a referendumok nem válnak-e voksoló-fárasztóvá? A katalán elnök természetesen győzelmet lát a fejleményekben, kettőset: igent a függetlenedés, és igent a demokrácia mellett. Ami a nem abszolút többség miatti félelmeket illeti, azok felejthetőek, hisz a 77 százalék feletti (tényleg rekord-magas) általános részvételi arány nyíltan jelzi a népakaratot. Mas erőlködése érthető, egy sokkal általánosabb helyzetet kell kihasználnia, s az nem segíti, hogy, bár autonomista-referendumokká alakít minden választást, eredményt nem nagyon tud felmutatni. Az általános, kihasználandó helyzetet jelzi, hogy a márciusi andalúziai választások után a tizenhét spanyol tartományból tizennégyben szintén helyhatósági választások voltak, s ami Andalúziában igencsak derengett, konkretizálódott a további régiókból befutó eredmények nyomán: a megszokott establishment inog. Még a tisztán egységhű részeknek is kezd elegük lenni a hagyományos pártokból, az eddigi felállásból: szociális érzékenységcsökkenési, korrupciónövekedési és a választópolgártól való, urizáló eltávolodási sérelmeik vannak. És ez nem csak a protest-pártok programhatása, ez valójában népszavazásos jellegű bizalmatlansági folyamodvány-sorozat. Mas elnök helyesen érzékeli, a nyomás a lehetőségek felé annál nagyobb, hogy ez a trend nem csak spanyol couleur locale. Még valami: Baszkföld és Galicia jövőre választ, az országos parlamenti választások pedig év vége felé esedékesek. Az összképet illetően abban, hogy ki és mekkora győzelmet aratott, a spanyol média se tisztázó jellegű: az ABC szerint Mas egész stratégiája borult most, s ők is arra építenek, amit a Népi Egység hangoztat: ha képtelenek együtt dolgozni, úgy hiányzik a szakító-többség. Az El País mind Mas, mind Rajoy spanyol miniszterelnök álláspontját kövültnek nevezi, ilyenekként közeledésképtelennek, s a lap jóslata: az év végi országos parlamenti választások előtt nem lesz változás. A La Razónnal egyetértek:

általános az eddig stabil képződményeknek tekintett pártok gyengülése,

a spanyol kormányzó Néppárt (PP) halovány szerepléssorozatából ki lehet indulni. Általában csak az biztos, ami eddig is az volt: a fennmaradó kérdéshalmaz. A spanyol kormány külügyminiszterén, miniszterelnökén keresztül fenyeget. Bármely komolyodó formáját a katalán elszakadásnak bíróság elé viszik. Ha a szakadás mellett döntenek, azonnal elvesztik állampolgárságukat, s vele megy az EU-tagság is. A Junts pel Sí szerint, ha az új Katalóniából valaki még meg akarja tartani spanyol állampolgárságát, az megteheti, s mivel Spanyolország EU tagállam, a volt rész Katalóniának is automatikus a tagsága. Ez ügyben Jean-Claude Juncker (EB elnök) véleménye ellentétes: nem, a tagság nem jár. S a skótos, íres, (nemrég)görögös EU-zilált hangulatban miért lenne könnyebb Junckernek ezt mondania, mint azt, hogy az új állam nagyon akarja a tagságot és ezt az akaratot díjazandó az Unió befogadja? Főleg, ha a nem automata csatlakozás kivenné az Unió kezéből (ha időlegesen is) egyik leghatékonyabb megtartó, fegyelmező eszközét, az Európai Központi Bankot.

Egy másik rémhír: Katalónia villámgyorsan jutna Görögország sorsára. Valóban? Az adósságterhelt, de életképesebb Katalónia miért lépne be egy olyas ördögi körbe? Ma még az sem ismert, hogy ha az országos parlamenti voksoláson előnybe kerül az ellenzéki szocialista párt is, tárgyalókészebb lenne Barcelonával, mint a gyengülő, épp ezért kemény eszközökhöz könnyebben nyúló néppárt?

Amennyiben Katalónia a különválás utáni időkre gondolva egyre kevesebbet áldozna a közösbe, az adott esetben nem értelmezhető úgy mondjuk épp Andalúzia által, hogy nem akar rajta segíteni, s mivé lesz így a reciprocitás elve? Elmélet marad az, hogy ha Katalónia többet segít, elvárhatja a régióktól, hogy támogassák kiválási törekvését? Summa summarum: frusztrálóan lassú a folyamat, tekervényes és központilag gátolt, de egy másodlagos célt ildomos szem előtt tartani a nagy cél eléréséig: nem engedni az eszkalációnak és nem eszkalálni.

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!