3-3, avagy a legkisebb fiú
2016. 06. 23. 09:06Tegnap a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján tettem villámlátogatást, kivételesen nem azért, hogy színházat nézzek, hanem hogy hazahozzam Váradra egy barátomat.
Érkeztemkor a rendezvény legfőbb helyszíne, a művelődési ház előtt fehér sátor fogadott, tele emberekkel, túlcsorduló hangulatban. Persze csak néhány percig remélhettem, hogy a magyar színjátszást ünneplik hálatelt szívvel, hamar rá kellett döbbenjek, a portugál-magyar meccs váltja ki az eufóriát.
Nagyjából a kezdőrúgással egy időben gurultunk ki a parkolóból, az úton alig találkoztunk autóval, Nyíregyházán megállva pedig bebizonyosodott, valóban megállt Magyarországon az élet: az emberek fürtökben lógnak a kávézók, éttermek tévékészülékein.
A csodálatos döntetlen utáni rádió és tv nyilatkozatokból aztán egyértelművé vált, a futball napjainkban éppen annyira rituális tevékenység, mint maja őse a pok ta pok, ahol mondjuk eggyel komolyabb tétje volt a játéknak: a vesztes csapat tagjait a domborművek tanúsága szerint lefejezték. A tévében is azt mondták a magyar válogatottal kapcsolatban: a legkisebb fiú elindult, és levágta a sárkány fejét. A sárkány, gondolom, nagyjából megegyezik a Himnusz szerinti régen tépő balsorssal, ami ellen most végre remisszióhoz vezet a csoportelsőség....
Mit mondhatna ezek után az ember, aki bár nagyon tisztel bármiféle teljesítményt, de a stadionok és a színházak versenyében (amennyiben versengeniük kell) a színházaknak szurkol? Búslakodás helyett a színházcsinálók zászlajára javasolhat például egy optimista mondatot Bertolt Brech-től: „Reménységünk a sportközönség!”
tsp
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
