Utóhangok egy elővoksolásra

Két község. Valahol Erdélyben. Esetleg a Partiumban. Nincsenek nagy távolságra egymástól, ami azt is jelenti, hogy hozzávetőleg egyforma lehetőségekkel bírnak, már ami a saját és külső forrásokat, egyáltalán a jövőképüket illeti. Ám a különbség mégis fényévnyi, szembetűnő. Szűcs László vezércikke az Erdélyi Riport 2012/15. számából.

Az elsőt nevezzük Felsőfalvának. Nem buzog határában kőolajkút, nem nyer hetente lottóötöst a polgármester, lakosságához képest átlagosnak mondható az, amit megyei, kormányzati forrásokból bevételez, illetve innen-onnan összepályáz. Mégis, már első látásra meghökkentő a látvány, mintha skatulyából húzták volna elő, nem is akármilyenből, svájci skatulyából. Újak vagy felújítottak a középületek, a zöldövezet jobb üdülővárosokéval vetekszik, jut a figyelemből a kultúrára, a múlt nagyjaira, a segítségre szorulókra. Az átgondoltság és az igényesség benne van a levegőben. Mindez következik abból is, illetve mindennek nyilván az eredménye, hogy a település elöljárója már öt mandátumot tudhat maga mögött, s ugyan mindig voltak kihívói, RMDSZ-es vezetőként nem kellett a múlt héten lezajlott előválasztással bajlódnia, s júniusban sem valószínű, hogy kétharmados támogatottságnál alább adja. Pedig mondják, hogy elég öntörvényű ember, saját feje után menő, erőskezű, erős szavú, a megyével nem ritkán a maga igazáért perlekedő, de magát jó szakemberekkel körbevevő, s nem utolsósorban ugyanabban a házban élő, ahol megválasztásakor lakott.

A második község legyen Alsófalva. Nagyobb, ismertebb is, főút menti fekvésű. Eddig minden ciklusban más polgármester vezette, bár a változatosság ez esetben senkit nem gyönyörködtetett. Ilyen-olyan támogatásokkal igen jól kistafírozott. S akadnak ugyan itt is vadonatúj középületek, lépten-nyomon a gazdátlanság érzete lesz úrrá a látogatón. Ha esik, a sár az úr, ha nem esik, akkor a por. Szinte minden a változásért kiált, mondogatják is az emberek, hogy kellene már végre valaki, aki gatyába rázza szeretett községüket. Mert amúgy nagy lokálpatrióták ebben az elhanyagoltságban is. Szeretik a helyet, ahol, ha nem is jól, de élnek. Mások lemondóan legyintenek: egy-két fecske nem csinál nyarat itt sem. Az előválasztásra hatan is nekibuzdulnak, a legerőteljesebben a hivatalban lévő polgármester küzd, s új házán kívül semmiféle eredménnyel nem büszkélkedhet ugyan, annál nagyobb lendülettel támadja kihívóit. Szó nincs már arról, mit kellene csinálni, a lényeg, hogy a másikon milyen fogást lehet találni. A hangnem elfajul, pedig, ne feledjük, egyazon szervezet emberei mind. A tulipán szirmai alatt folyik az öldöklő küzdelem. Aztán kiderül, elég erős a hivatalban lévő elöljáró politikai háttere, nem bízzák a dolgot a véletlenre, a szavazás napján százával tolonganak a községben élő romák szavazni, zsebükben a fáradozásukért kapott bankjeggyel. Ráadásul az előválasztás hetében hirtelen kerül kavics útjavításra, hőszigetelő ablak az iskolába stb., meg is van az eredmény, az első fordulós, biztos győzelem.

Mondják, győzött az egység, bennem viszont inkább a kétség nyer teret. Szabad-e így? Lehet-e így? Akarjuk-e így? A helyes válasz beküldői között kisorsolunk egy üres mozgóurnát.