Sej, a mi lobogásunk

Ha nem egy választási kampány kellős közepén járnánk, azt hihetném, hogy egyenesen a kilencvenes évekbe pottyantunk vissza, hiszen zászlóügyek itt, utcanévtábla-botrányok ott, kidöntött névtáblák amott, csatasorba álltak a szimbólumok.
A legnagyobb hazai zászló a szatmáriakat hivatott majd bosszantani, különben mi értelme is lenne, hogy közpénzből olyan hatalmas méretű trikolórt emeljenek a Szamos partján lakók feje fölé. Ez az eset is jelzi, hogy mekkora volt a tétje a nyárelőn az önkormányzati választásnak, hiszen az egységes és aktívabb magyar részvétel nyomán megőrzött pozíciók mellett most nem kellene azon bosszankodni, hogy hány méter magasban lobogó textillel kell a többség arra emlékeztesse a szatmári magyarokat, hogy mihez is tartsák magukat. A legviccesebb a kezdeményezők indoklása, miszerint a felhőket majdan karcoló zászlórúdra azért lenne szükség, hogy a vidéken együtt élő nemzetiségek harmonikus együttélését szimbolizálja. Csak rá ne boruljon a nacionalista szélben az a rúd a békés együttélőkre.
Dúl a zászlóharc a székelyeknél is, ahol a magyar ügyekben aktív prefektus tudatosította a székely lobogó színeit még azokban is, akiket ez korábban nem különösebben érdekelt, egyúttal életet lehelt az egymással való versengésben egy tüntetés idejére az ellentéteket félretevő magyar szervezetek kampányába. Képzeljük csak el, ha egyszer valami valóban fontos ügyben értenének szót akár egy délelőtt erejéig.
Csíkszeredában egy rovásírásos helységnévtábla végezte az árokban, ha minden igaz, ennek a mozgósító erejében is bízhatunk, ahogy annak hírértéke sem csekély, hogy a vásárhelyi RMDSZ-reklámanyagokat szisztematikusan rongálják, és magyar utcatábla miatt büntetnek. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy főhivatalnoki szinten mennek a drótposta-üzenetek a szenvedélyes figyelmeztetéssel, hogy mekkora veszéllyel járna, ha ismét erős frakcióval lenne jelen a parlamentben a Szövetség.
Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a kampány nem az életünket érintő lényegekről szól, hanem plakátozásokról, egymás lejáratásáról, amire az ilyen témák specialistái olyan alkalmakat is megragadnak, mint mondjuk, Ady születésének 135. évfordulója. S a kampány ott is megjelenik, ahol nem kellene, mondjuk, a könyvvásár kapujában, ahol az én ízlésem szerint nem szép szórólapozni.
Jut eszembe a lényegről, kissé provokatív szándékkal a minap az egyik politikai szervezet jó eséllyel rendelkező indulóját az általa képviselni kívánt szervezet választási programjának részleteiről faggattam. Becsületes volt: három mondat után bevallotta, hogy több nekifutásra sem bírta végigolvasni a minden bizonnyal komoly munkával összerakott szöveget. S akkor én csodálkozom, hogy egyszerűbb az üzeneteket zászlók, táblák, közhelyek, szimbólumok formájában eljuttatni a választóhoz. Még egyszerűbb, ha nincs is üzenet.

Szűcs László