Kinek cseng a csángó pénz?

„Siránkozás és sóhajtozás helyett itt viszont szerencsésebb lenne azon gondolkodni, hogyan képes a romániai magyar közösség önerőből is megoldani ezt a feltehetően nem megoldhatatlan helyzetet.” Szűcs László vezércikke a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége vezetőinek lemondása utáni helyzetről az Erdélyi Riport legújabb, 2012/5. számából.

Ha valakiben volt még szemernyi bizonytalanság a magyar kormány hatalomgyakorlási módszerei felől, a csángómagyarok oktatási támogatása körüli botrány, a csángók szövetségének a közvélemény számára váratlan megadásra kényszerítése eloszlathat minden kétséget: a fülkeforradalom átlépte a Keleti-Kárpátokat. Hiszen ahhoz, hogy a manapság már több mint kétezer csángó gyermek magyar nyelvű oktatása körül bábáskodó szakemberek hozzáértésében, becsületességében biztos legyen az ember, nem kell a kérdés szakértőjének, vizsgálójának, nyomozójának lennie, elég átlagosan tájékozott médiafogyasztóként szemlélni a történéseket, hogy megállapítsuk: Hegyeli Attiláék rendkívül fontos, hasznos munkát végeznek hosszú évek óta. Ez a tevékenység díjakra, elismerésre érdemes, nem pedig olyan eljárásra, amire a nemzetpolitikai államtitkárság vetemedett. Erre a részére a történetnek nincs is miért sok szót vesztegetni, az eljárás otromba, megalázó, nyilván a csángómagyarok szövetségével könnyebben lehet keménykedni, mint az Európai Bizottsággal vagy a Nemzetközi Valutaalappal. Persze majd lesz megint csángó bál Budapesten, lehet párás tekintettel székely himnuszt énekelni stb. stb.

Siránkozás és sóhajtozás helyett itt viszont szerencsésebb lenne azon gondolkodni, hogyan képes a romániai magyar közösség önerőből is megoldani ezt a feltehetően nem megoldhatatlan helyzetet. El nem tudom képzelni, hogy a magán-, civil, egyházi és üzleti szféránknak ne lenne annyi ereje, hogy kellő politikai hátszéllel ezt a rendszert akár budapesti támogatások nélkül is tovább működtesse. Arról nem is szólva, hogy közpénz is bátran fordítható e célra, hiszen derék adófizetők gyermekeiről van szó. Én azt hiszem, ez elsősorban szándék és szervezés kérdése. Ebből a megközelítésből a csángószervezet vezetőinek kollektív lemondását sem tartom helyesnek, attól függetlenül, hogy tökéletesen értem azt, miért döntöttek a távozás mellett. Hiszem is, hogy szívesen elcibálnák a lemondó nyilatkozatokat, ha kellő támogatottságot éreznének maguk mögött. Már csak azért is, mert az a tapasztalat, amivel ők rendelkeznek, ma pótolhatatlan, akárki vegye is át a forintmilliók adminisztrálását, a moldvai csángómagyar oktatási hálózat megteremtőinek félreállása súlyosan veszélyezteti az anyanyelvi oktatást az amúgy is mostoha körülmények között. Mert a politikai-szakmai viták közepette ne feledkezzünk meg arról: e történetnek a főszereplői nem a fővárosi hivatalnokok, nem bukaresti, budapesti politikusok, nem az érdekvédők, még csak nem is a pedagógusok, hanem azok a gyermekek, akiknek megadatott a lehetőség, hogy a vidékről már-már kiszoruló anyanyelvükön tanulhassanak. Az ő szemükbe kellene belenézni.