A másfél fok esélye

2015. 12. 13. 12:56

Ambiciózus és teljesíthetetlen. Ez a két szó jutott az eszembe arról a globális megállapodásról, melynek elfogadásakor könnyekkel küszködve ölelgették egymást és üdvrivalgtak a párizsi klímacsúcson részt vevő 195 ország vezetői. Nem vonom kétségbe, volt közöttük jónéhány, aki ezt őszintén tette.

A többnapos konferencia sikerét egyetlen számba sűrítve lehet megfogalmazni, s ez, mint szimbólum, a paktum estéjén már ott virított az Eiffel-tornyon is: 1,5, magyarán elérni azt, hogy másfél foknál nagyobb mértékben ne emelkedjen a Föld átlaghőmérséklete az iparosodás előtti szinthez képest. Nyaranta, meg ebben a semmilyen télben gyakran érezzük úgy, hogy ezen a látszólag elhanyagolható mértékű emelkedésen mi már rég túl vagyunk.

Eredetileg két Celsius fokot tűztek ki maguk elé felmelegedés-plafonként a konferencia résztvevői, az elfogadott szigorúbb változat a megszűnésük miatt joggal aggódó kis csendes-óceáni szigetországok könyörgése (nyomásgyakorlása, haha...) nyomán ment át. Mert ugye, ha olvadnak azok a fránya sarkok, emelkedik a világóceán szintje, s akkor Isten veled Vanuatu.

Önmagában remek dolog, hogy Párizsban ha fél fokkal is, de többre jutottak, mint amire akár a vérmesebb reményű zöld mozgalmárok is számítottak, s örömteli olyan híreket olvasni, hogy például Uruguay felhasznált elektromos energiái 95 százalékát megújuló forrásokból nyeri, miközben a világátlag 12 százalék. Csakhogy a klímacsúcs eredményének veszélyeztető tényezőiként elegendő felsorolni néhány, Uruguaynál sajnálatosan nagyobb és népesebb ország nevét, hogy az örömkönnyeink gyorsan felszáradjanak: Kína, Egyesült Államok, Brazília, India, Oroszország, stb. A másfél fokos terv sikere döntő mértékben az ő magatartásukon múlik, ha ezek az államok nem tartják magukat szigorúan az útitervhez,

az esély elúszik, mint egy csöpögő jéghegy.

Márpedig Barack Obamának jóelőre megüzente Washingtonból a republikánus többségű törvényhozás, hogy a kalapja mellé tűzheti a paktumot (pedig Kalifornia tragikus kiszáradásáról talán ők is hallhattak); Kína ma nem úgy néz ki, mint aki radikálisan csökkenteni szándékozná szennyező nagyiparát, bezárni óriási szén alapú erőműveit (miközben a maszkokban élő pekingiek az orrukig sem látnak a szmogtól); Brazília épp szebbik arcát igyekszik mutatni a világnak, a nagy nyári játékokra készülve napfénnyel, szambával (közben zavartalanul tűnik el naponta sok futballpályányi erdő a dzsungelben, helyt adva újabb ültetvényeknek, hogy a brazilok etetni tudják csirkével a világot); Putyin Oroszországa pedig alig várja, hogy végre olajat bányászhasson a még érintetlen északi sarkvidéken. Ezekkel a körülményekkel, kőkemény gazdasági (és politikai) érdekekkel szemben kellene sikerre vinni a méltán ünnepelt párizsi kompromisszumot. Az egyetlen esélyt az adja, hogy a zöld érdekek szószólói és a szmogbárók ugyanazon a bolygón laknak, 7,4 milliárd társukkal együtt. A Mars felé kacsingatni meg, ugye még korai lenne. Pedig príma bányákat lehetne nyitni ott is. Ráadásul a kilátás is pazar. És a mi kilátásaink?

 

Szűcs László



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!