Városi legendák fekete-fehérben

2016. 03. 28. 22:24

Száz fekete-fehér analóg fotóját állította ki a nagyváradi Foto Art Galériában a magyarországi Domokos Miklósné Gombosi Mária. A jellemzően az ötvenes-hatvanas években készült munkák helyszínei: Budapest, Prága, Róma, Hódmezővásárhely. A tárlatot Szűcs László nyitotta meg.

 

Domokos Miklósné Gombosi Mária a megnyitón Szűcs László és a Foto Art Galériát vezető Tóth István (jobbra) társaságában   Fotó: Szamos Mariann

 

Vajon miképpen hangzana fekete-fehér árnyalatokat elmuzsikálni – jut eszembe, még délben, Gombosi Mária frissen kihelyezett képeit nézegetve, s tudva: délután is zenei aláfestése lesz a megnyitó pillanatainak Thurzó Sándor József közreműködésével. Ám hagyjuk e kérdés megválaszolását a szinesztéziára érzékeny embertársainkra, összpontosítsunk magukra a képekre.

E mintegy száz fotográfiából válogatott anyag akár A flaszter emlékezete címet is viselhetné, hiszen főmotívumként visszatérő eleme a kockakő, a macskakő, az aszfalt, lépcsők, falrészletek, ablakok, - megannyi pompás geometria -, pontosabban az ezeken megjelenő fények és árnyékok harmóniái és diszharmóniái. Nem mellékes, inkább a megjelenítést segítő eleme ezeknek a képeknek a víz, a nedvesség, mint a tükröződés közege.

Sok itt látható fotó egyúttal arról is tanúskodik, hogy a következetes fekete-fehér megjelenítés ezúttal nem csupán egy alkalmazott technika, hanem a valóság ábrázolása. Méghozzá úgy, hogy e hagyományos módon, klasszikus eszközökkel megörökített pillanatok erénye az egyszerűség, s hogy még hangsúlyosabban a képek és alkotójuk érdeme szerint fogalmazzak: a letisztultság.

De ha már a pillanatot említettem, ugyan nyilvánvaló, hogy itt több évtizeddel korábban exponált munkákkal is találkozhatunk, e megörökített helyszíneken mintha megtorpant volna az idő, a szemlélő különös hangulatú időtlenségben találja magát. Ugyanakkor a helyszínek átminősülnek egyediből általánossá, hiszen sok képen gyermekkorom Nagyváradjának hangulatát érzékelem, holott más városok otthonosnak tűnő szegletei ezek, ismeretlenségükben ismerősek, lélekközeliek. Talán ennek is tudhatom be, hogy semmiféle hiányérzetet nem kelt bennem az, hogy a munkák nincsenek címekkel ellátva.

Amiről, pontosan akiről még szót kell ejtenem, az az ember, aki fel-feltűnik ezeken az állóképben rögzített városi legendákban, beleértve természetesen az embert sikeresen megszelídítő filozofikus macskákat is.

 

Három Gombosi Mária kép a váradi kiállítás anyagából

 

Valamennyien nélkülözhetetlen részei a látványnak, részei a képekbe zárt megfogható csendnek, e vizuális környezetnek, akár az utcakövek, az elnyúló árnyékok. S hozzátehetjük: az ember elmúlik, a kockakő marad. Marad, amíg az ember hagyja. S érdekes ellenpontozása a látványnak, hogy miközben az ember s az állat jelenléte (kutyákkal és egy békával kiegészülve) magától értetődő, e fekete-fehér városvilágban alig érzékelhető bármiféle vegetáció, csupán itt-ott kopasz fák, üres ágak, felsejlő fűcsomók jelzik az urbánus élet növényi formáit. Hiába, az aszfalton talán csak krétával rajzolt virágok nyílnak.

Érzékeny, szociográfiai ihletettségű, egységes képi élményt kínáló képsorozat szemlélői vagyunk, egy jelentős életmű keresztmetszetének megismerésével lettünk gazdagabbak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!