Van-e helye írónak az agorán?

2014. 01. 05. 11:50

Ma legalább annyira slágergyanús kérdés az értelmiség és a politika viszonya, mint akár egy százada. A kolozsvári Láthatatlan Kollégium és a Bolyai Társaság Mellérendelő beszélgetés-sorozatán EGYED PÉTER filozófus és HORVÁTH ANDOR esszéíró vitatta meg a témát a kérdéssel szintén birkózó Albert Camus példája nyomán. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila foglalta össze.


A Bíró Annamária irodalomtörténész moderálta beszélgetést Horváth Andor kezdte egy Camus-emlékkonferencián szerzett tapasztalataival. Elmondta, a kommunista rendszer játszott azzal, hogy az írót „be is engedi, és nem is engedi be”, ugyanis nem lehetett megtenni, hogy ne vegyék őt tudomásul: egyrészt Camus baloldali volt, másrészt világhírű. Utóélete hasonló módon alakult – míg Sartre-ról (aki egyébként szintén kiesett a Kommunista Párt kegyeiből időről időre – K.M.A.) két filmet forgattak, addig Camus-ről egyet sem. Horváthnak lehetősége volt az író lányával beszélgetni, és feltenni a kérdést neki, miért ez a különbség Sartre és Camus között. A válasz az volt: „ezt csinálják a kommunisták”, azaz ma is hatással vannak a kulturális életre, és nem támogatják Camus-t.

Mit jelent, hogy elkötelezett? A szónak ez esetben van szovjet és nyugati változata: az előbbi szerint az író, művész a pártnak rendeli alá művészetét, a párt céljait, törekvéseit, politikáját követve gyakorolja a maga művészetét. A művész azonosul az eszmével, és olyan alkotásokat vállal, amelyek az eszme történelmi esélyeit, jövőjét készítetik elő. Ez Horváth értelmezésében teljes alárendeltséget, szolgai viszonyt teremtett, amin mit sem változtatott az, hogy a művészetnek volt egy bizonyos fokú presztízse, a művészeknek akár még kiváltságai is. A polgári demokráciában a művész szintúgy elkötelezhette magát egy adott párthoz, de a politikai pluralizmus miatt a hozzá való viszony nem volt olyan, mint a szovjet rendszerben.
A kérdés az, hogy mi, mai értelmiségiek hogyan viszonyulunk a korszak eszmei összefüggéseihez, – közölte Egyed Péter, hozzátéve, ha egyáltalán vannak a mai korban ideologikus rendszerek. Véleménye szerint valamelyest léteznek, talán valamilyen maradvány etatikus nacionalizmusra, vagy a pártideológiák tartalmatlan, de nacionalista ideológiáira gondolhatunk. A baloldali ideológia kapcsán elmondta, azt bizonyos értelemben el kell választani a pártoktól, a politikai paletta definícióitól, jellemzője pedig a nagyfokú szociális érzékenység, és elkötelezettség. Camus – elsősorban fiatalkori – írásai kapcsán döbbent meg maga is, hogy az író milyen elkötelezettséget érez az elesettek, a nincstelenek, többek között Algéria lakossága mellett.

A szétfejlődés nem probléma A második világháború után voltak történelmi alternatívák az emberiség számára, – mondta Horváth Andor a kommunista, az attól eltérő, és az úgynevezett „harmadik világot” említve. Ez azt jelentette, hogy választási lehetőségekkel számolhattak az emberek: valóban kérdés volt, hogy jobb-e a kommunizmus, mint a polgári világ, sőt ezt a kérdést a mai napig felteszik, noha a kérdezőket általában háborodottaknak tekintik. A dilemma ettől függetlenül benne kell legyen a történelemben, de különbség van aközött, hogy valaki két párt küzdelméhez mérten pozicionálja magát, vagy annál magasabb szinten, jegyezte meg.
Egyed Péter arról beszélt, az törvényszerű, hogy az irodalom, a művészet százféle legyen, jó kibontakozásnak tartja azt a számtalan kis értelmiségi kört, a mesterséges egyirányúsítás után egy ilyen jellegű szétfejlődés benne volt a levegőben. És ha ez egy negyedszázadig tart, vagy még tovább, akkor sem látja veszélyét a jelenségnek. Azt viszont fontos megjegyezni, mondta, hogy az elmúlt időszakban komoly elmaradást kellett behozni a szakszerűség terén – Horváth Andorral közösen emlékeznek arra a korra, amikor könyvek beszerzése is problémát okozott, s az írások külső-belső cenzúrával jelentek meg.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!