Vállalnánk-e ma Ady-kalandot?

2015. 11. 22. 14:10

Szilágyság legnagyobb Endréje már diákként sem volt könnyű eset. Középiskolai tanárai szerint eminens volt, de akkor még nem voltak észrevehetők majdani nagysága jelei (bármit is jelentsen ez!). Mindenestre Adynak fontos volt Zilah. Azt a négy évet, amelyet ott töltött, emberteremtőnek tekintette. Ennek szellemében avatták fel emlékházát diákkori otthonában. BARTHA RÉKA riportja a költő születésének 138. évfordulóján, DEMÉNY PÉTER avatóünnepi gondolataival.

 

Az új zilahi emlékház kiállításának egy részlete   Fotók: Banga Előd Ernő

 

1892 és 1896 között középiskolás diákként élt Ady abban a házban, amelyet minap emlékházzá avattak Zilahon. A helyi magyar közösséget a költőgéniuszhoz kapcsolódó büszkesége sarkallta arra, hogy megvásárolja, felújítsa, majd szakmai segítséggel múzeummá alakítsa a Kraszna utcában azt a házrészt, amely egykor lakhelye volt a Wesselényi kollégium leghíresebb diákjának (olyannyira hírnevesnek, hogy 1953-tól rövid ideig az ő nevét viselte a zilahi alma mater).

A házra előbb került emléktábla (1957-ben és 1999-ben), sokkal később fogalmazódott meg a gondolat, hogy benne emlékházat kellene kialakítani. A Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló zarándokútvonalon hiányzott egy zilahi megálló – értékelte Seres Dénes Szilágy megye parlamenti képviselője kultúrtörténeti távlatban is az újonnan létrehozott emlékház jelentőségét, annak jeleként is, hogy a helyi közösség tudatosan akarja bekapcsolni ezt a létesítményt az Ady-kultusz útvonalába.

Korabeli kép alapján készült ábrázolás Adyról (balra), a zilahi diákról

 

Az emlékház jelenkori története

Felavatása előtt tíz évvel jelent meg a ház ablakában a hirdetés, miszerint a parányi, alig két szobából álló helyiség eladó, és a zilahi magyar közösségből többen is úgy gondolták, nem szabad hagyni, hogy a tulajdonosok eladják az Ady-házat úgy, hogy az nem kerül közösségi tulajdonba. A Communitas Alapítvány támogatásával, illetve magyarországi alapítványi forrásokból történt vásár csupán az első része volt ennek a sikertörténetnek, hiszen a romos állapotban lévő házat tatarozni kellett nem éppen kevés pénzből. Ezeket a munkálatokat tavaly fejezték be, de még mindig nem volt kielégítő a befektetés, hiszen nem volt tartalom, amely az emlékház méltó jellegét megadta volna. Kezdeményező bizottság jött létre azzal a megbízatással, hogy a szükséges múzeumi gyűjteményt beszerezze: a korabeli Zilahot, a Wesselényi kollégiumot és tanári karát, és persze az Ady Endre diákkorát felidéző tárgyi emlékeket. Végül a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai segítségével öltött végleges formát az, ami ma a zilahi emlékházban megtekinthető. Az állományt nem tekintik lezártnak a múzeum létrehozói, akik a további bővítésre ösztönözték a november 20-i avatóünnepség résztvevőit. Bátorításukra elsőként Zilah testvérvárosa, Szentendre hajlott: a küldöttség könyvadománnyal érkezett az eseményre. „A szilágyságiak és a más tájakról érkezők itt keressék, találják és szeressék meg Adyt. Ez az emlékház rendeltetése” – vázolta az emlékház célját, hasznát Seres Dénes, aki reméli, az új kulturális létesítmény által mindenkihez közelebb kerül Szilágyság legnagyobb Endréje.

„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Adynak egy 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – fogalmazott beszédében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az újonnan felavatott zilahi emlékház jelentőségéről.

Az avatásra érkezők között az előtérben Kelemen Hunor, Seres Dénes és Benkő Andrea főmúzeológus

 

Muzeálissá váló zilahi Ady-évek

A Zilahon eltöltött négy év egész életén végigkísérte Ady Endrét – mondta elöljáróban az emlékházban látható kiállításról Benkő Andrea, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. Szoros volt ez a kötelék a szakértő szerint, hiszen a költőgéniuszt emberi kapcsolatai a Szilágysághoz, Biharhoz, Nagyváradhoz és környékéhez fűzték. Még a szállodát is úgy választotta ki Pesten, hogy lehetőleg azt egy nagyváradi ember működtesse. Idegen körökben – Párizsban vagy Budapesten – nehezen oldódott fel, de a sajátjai által körülvéve annál inkább. Sokat írt Zilahról, külföldről is küldött verseket hazai publikálásra. Ezért a zilahi emlékház állományának egy részét az Ady Zilahoz köthető írásai teszik ki. Egy másik részét a közvetlen emlékezők szövegei – osztálytársai és tanára vélekedései – alkotják. Kovalovszky Miklós irodalomtörténeti gyűjtéséből kerültek ki az Ady-kortársak ilyen vonatkozású emlékei, amelyeket több kötetbe foglalt, ezek közül az egyik a zilahi kötődéseket taglalja. Néhány részletet az emlékház állományában is megjelenítettek.

A kiállítás a Zilahoz kötődő Ady-kronológiával kezdődik, ez fogadja a látogatót belépéskor. Emellett a korabeli várost és Szilágy vármegyét is megidézik néhány Ady-szöveggel, majd a Wesselényi kollégium tanárai, illetve a költő iskolatársai elevenednek meg. Az Ady-szülőkről szóló emlékek is helyet kaptak.

A régi emléktáblák alatt az új emlékház névtáblája

 

Milyen volt kamaszkori zsenisége?

„Hiába is akarnék szabadulni. Az én lelkemet itt formálták e cifra falak helyén. Aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E négy esztendőnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen szabogatta ki utamat” – írja Ady a Szilágy folyóiratban 1903. november 26-án megjelent publicisztikájában a Wesselényi kollégiumról. És egyben azt a ragaszkodást is magyarázza, amellyel a zilahiak az emlékház létrehozása mellett kitartottak.

Adyt csodagyereknek tartották tanárai, és ezt ő is tudta magáról. Verseket írt, latinul beszélt, mindemellett – amikor elemében érezte magát – izgága, követelőző, hiú, önhitt és zsarnok is volt. Ezt is mind-mind ő vallotta magáról, önnön fizikai adottságait viszont nem tartotta nagyra, de azzal is tisztában volt, hogy nála nem is ez a lényeg.

Tanárai többsége elismerte iskolai teljesítményét, de későbbi nagyságát akkor még nem fedezték föl (bármit is jelentsen ez!). Némettanára például a bizonyítványára és minden egyéb „tanáros” külsőségre jobban emlékezett, mint arra, milyen lelkületű diák volt Ady, aki diáklapot szerkesztett és több műfajban is írt. Azt is tudni lehet róla, hogy nem volt jó tornász és táncolni sem szeretett.

Első zsengéit a Szilágy közölte Kincs Gyula mentora, barátja közbenjárására, és erről a támogatásról később sem feledkezett meg, még Párizsból is küldött verseket. Zilahra az érettségi után is visszatért: immár debreceni jogászhallgatóként rövid ideig gyakornokságot vállalt a város egyik ügyvédi irodájában.

„A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók. Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból” – méltatta Kelemen Hunor Ady kultúrtörténeti jelentőségét, amely túlmutat azokon az irodalmi kánonokon, amelyeknek határait költészetével minduntalan feszegette.

 

A mikorfonnál Demény Péter író, a Látó szerkesztője. „Vállalnánk-e Ady nyugtalanságát? Vállalnánk-e Ady Endre életét?”

 

Demény Péter: Egy ajtókilincsre Adytól

(avatóünnepi gondolatok)

 

Bizonyára sokak előtt ismert a kézfogások láncolata. Ha önök közül valaki kezet fogott Markó Bélával, akkor egy kézfogásra volt Kányádi Sándortól, ha pedig magával Kányádival fogott kezet, akkor egy kézfogásra volt Illyés Gyulától és így tovább.

Emellett a kilincseknek is lehet láncolata. Például és ha minden igaz, akkor én ma megfogom azt a kilincset, amelyet Ady Endre is fogott valamikor. Vagy ott fogok állni azok között a falak között (remélem, azóta azért újrameszelték), abban a hangulatban, amelyben Ady gyermekeskedett, kamaszoskodott az alatt a négy esztendő alatt, amely őt Adyvá tette. És azon gondolkodom, hogy vajon ez mire kötelez engem, vagy milyen haszonnal jár ez a számomra. Mit jelent az, hogy egy kézfogásra vagyok valakitől, hogy egy kilincsre, netán egy lábtörlőre vagyok valakitől? Például egy ekkora zsenitől.

De mitől volt ő nagy alkotó? Mitől lesz valaki nagy alkotó? Attól, hogy az érettségi tablókra fel lehet írni a verseit? Azt gondolom, hogy ezt nem lehet meghatározni ilyen mereven, vagy legalábbis remélem… Adyban volt egy nyugtalanság, egy rakoncátlanság, egy lázadás. Mindig ellene mondani valaminek vagy valakinek, és aztán börtönt viselni emiatt (tudjuk, az Egy kis séta miatt). Vagy elmondani A magyar Pimodán című publicisztikában azt, hogy ital nélkül nem tud írni… És egyáltalán, hogy mit kezdjen az ember a szenvedéllyel, mit kezdjen a feszültséggel? Vagy elmondani a Hunn, új legendában azt, hogy „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,/ Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül” … Szóval, ilyen szemtelen dolgokat mondani…

Nem felelősségre vonóan kérdezem, és nem is költői módon, hanem egyszerűen csak kérdezem: vállalnánk-e ezt a nyugtalanságot? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk. Én is örülök, de nem erről van szó. Beleugranánk-e abba a mélyvízbe, abba az áramba? Vállalnánk-e ezt mindannyian? Egy kortárs román költő, Nichita Stănescu azt mondta, mindannyian nagy mondatokat, szép jelzőket használva beszélünk Eminescuról, de vállalnánk az életét?! Én is ezt kérdezem: vállalnánk-e Ady Endre életét? Vállalnánk-e legalább egy kicsit belőle? Ne, ne menjünk börtönbe, mert az olyan furcsa hely… De vállalnánk-e mindig a kockázatát annak, hogy gondolkodunk, vagy annak, hogy leírjuk azt, amit érzünk? S bár gyávák vagyunk, vállalnánk-e azt, hogy leírjuk: gyávák vagyunk… Székely János írta az Adyról szóló esszéjében, hogy ez már művészi bátorság. Még akkor is, ha emberileg gyávaság. Azzal, hogy bevallotta, művészi bátorsággá válik.

Jól esett az imént szavaló Molnár Andrea kamasz hangja, mert valahogy így képzelem el a kamasz Ady Endrét is. Azt, aki megérkezik a városba és elkezd azon gondolkodni, hogy persze, őt a szülei a jogi pályára szánják (ez nagyrészt azt jelentette, hogy az apja, mert – ugye – egy olyan világban éltünk, és nem is biztos, hogy indokolt a múlt idő…). De ő nem jogász akar lenni, hanem költő… Szóval, ilyen dolgokon töprengtem imént, amíg támasztottam a vakolatot. Köszönöm mindenkinek, hogy megnyílik ez az emlékház. De leginkább az Ady Endre emlékének.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!