Útravaló nem haladóknak

2016. 09. 03. 08:57

Napi politikai költészet is lehetne Markó Béla Kerítés című kötete, ha az aktualizáló olvasathoz ragaszkodunk. Ne tegyük! Merészkedjünk tovább a szövegek ösvényein és zárványain. Parászka Boróka olvasónaplója.

 

Négy határon kelek át kétszer – oda-vissza – táskámban a Kerítés című verseskötettel 2016 nyarán. Nehezített terepen utazom, túl Európa határain. Kis túlélő csomag, a legszükségesebbek (mi a legszükségesebb? – minden elhagyható, levethető), meg egy magyar nyelvű kötet van nálam. Magam sem tudom, hogy miattuk – a határőrök, a fegyverrel legszükségesebb között kotorászók miatt –, vagy magam miatt tartom magamnál.

Talán miattuk, bár nem olvasnak magyarul. Különböző biztonsági kapuknak és kerítéseknek támaszkodva nem olvassák se a szerzőt, se a címet. Milyen furcsa tárggyá válik a könyv, a fémdetektorok alatt. A katonák forgatják, lapozzák, nem rejtettem-e el benne valamit, vagy nincs-e benne valami veszélyes cetli, jel, rajz, ábra, kód. „Ez mi?” – mutatják magasra. Könyv – mondom – és az arcomat fürkészik, keresik a vonásaim között a gúnyt, a provokációt. Állom a tekintetüket. Nem provokálok, nem gúnyolódom, előbb az útlevelem mutattam meg, aztán a legszükségesebb dolgaim túrták szét, és most itt állok a határon, egy könyvvel. Mehetek tovább, vagy sem? Átkelhetek?

A tárgy végül puffan, sosem adják vissza kézbe, hanem elém dobják, az érthetetlen nyelvű kötetet, hogy vegyem fel, hajoljak le érte előttük, ha már annyira ragaszkodom hozzá. Lehajolok, felveszem, haladok tovább. Két ellenőrzés között olvasom – érzem a hátamban a határőr, a katona tekintetét, ahogy követ. Ezért hozom magammal, hogy ilyenkor olvashassam, hogy legyen az átkeléshez nálam egy könyv.

Most, hogy egyik akadály a másik után épül, és hosszabbodnak az átkelésre várók sorai, és burjánzik a szögesdrót egy könyv a Kerítésről, olyan lehet, mint a vallomás, az intelem, vagy a beavatás. Valami feltétlenül szükséges, lírai praktikum. A check pointok sűrűjében mégsem igazítanak el ezek a fülszövegben szabadversként meghatározott beszélyek, hanem inkább kimozdítanak a mögöttem és előttem sorakozók rendjéből, elemelnek a katonák és rendőrök elől. Kizökkentenek abból a szorgos igyekezetemből, hogy valahonnan valahova eljussak, hogy a határ előtti és utáni terekről gondolkodjak.

Megállok a senki földjén, olvasok: a tér és az idő görbül hozzám, nem én haladok. De ki élte túl? – a nyitóvers 1989-be, a forradalmi remények évébe visz vissza, hogy bejelentse: nincs remény. 1989 kora kamasz emlék számomra, eddig azt hittem értem, és jelent is valamit. De így, a tankokon és aknavetőkön átgázolva versolvasás közben, távol Európától jelentéktelenné válik ez az évszám, a történelmi jelkép, a beidegződések. A nosztalgiák, amelyek néhány sorban olyan könnyen és pontosan felsorolhatóak. Csak a vers marad, ha van ilyen esszencia, amit mindenki ért, nyelvtől, közös emlékektől függetlenül. Ha arabul olvasná valaki, vagy kurdul, esetleg törökül, akkor is megértené, és félné ezeket a sorokat:

„Amióta meghaltam,

sokszor visszajártam,

verseskönyveim is megjelentek,

de hiába bokáig érő a nemlét vize,

ha elviselhetetlenül bűzlik

az örökös félhomályban,

és aki átmegy rajta,

annak is szaga van, mint a hullának”

A viszonylagosság, a nincsen túl, és nincsen innen kötete a Kerítés, ha akarom aktuális, perlekedő, „közéleti líra” (értés és ízlés kérdése, ki honnan és hogyan olvassa), ha akarom időtlen, szemlélődő, lemondó tudomásulvétel, hagyakozás. Az 1989-es tömegbe lövetés verse nyitja a kötetet, az utolsó, negyedik részben szereplő címadó vers ebbe az évbe visz vissza. Ez a „huszonhatodik év”, amikor minden majdnem ugyanolyanná válik, zárulnak a határok, sokasodnak a fegyverek, és a dilemmák: változott-e az idő? Vagy ugyanaz a rettenetes pillanat tart ki évtizedeken át? Nem csak a tereken lehetetlen átkelni, de az idő sem múlik? Rövidebb, hosszabb keresztkérdések sora pereg, profán történelmi mozaik Ceauşescu „lepuffantásától” a határ menti taposóaknák telepítéséig, a vizesárokig, a határsértők után eresztett sorozattüzekig. Egyszerű szerkezetű vádbeszéd „hozzátok” – mindenkihez. akik odaát vannak, a kerítéssel megosztható túlvilág másik, védett oldalán. Indulat, és pátosz az „ólomnehéz szívűeknek”: a nem átkelés kötete mégiscsak halad valami felé. A köz- és magánéleti versek során át keresett harmadik, külső-fölső szemszög, a kívülállás dimenziója itt megmutatkozik.

„Valahol a felhők között,

kerítés tetején üldögél a mindenható”

Ebből a perspektívából érdemes újra, visszaolvasni ennek a kötetnek a verseit. A családi, szerelmi szövegeket csakúgy, mint a szülősiratókat, a test-szövegeket. Az élet, ez a kiváltságos, megállíthatatlan pillanat, a test tereinek időszakos együttállása valahol ott van. Se nem túl, se nem innen, a kerítés tetején. Onnan látható be, milyen dermesztő, mély, megrendítő hétköznap például a szerelem:

(…) „idegen lesz

előbb-utóbb mindkettő, s nem marad más

belőlünk, se száj, kéz se, csak didergő,

egymásnak dőlő fogkefék a fényben”

 

Vagy az, hogyan fagy örökkévaló hiánnyá, jelenvaló nemlétté az apa:

„fekszik a csonttá keményedett ing a cementen,

nincsen már benne senki,

s mégsem merek lehajolni hozzá,

hogy legalább megigazítsam a plédet”.

 

Ebből a sem itt, sem ott szemszögből, a nem átkelés, az örök mulandóság tudásával rendeződnek eggyé a napi aktualitások, a családi villanások, a menyét vagy egér képében megmutatkozó metafizika és etika, a történelmi párhuzamok, analógiák, a nosztalgiák nosztalgikus elutasítása, a szellem és az altest, az irónia és a pátosz. Útravaló ez a nem haladóknak.

 

Markó Béla: Kerítés Alkalmi és alkalmatlan versek (Kalligram, 2016)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!