Új versek, új képek, régi viták

2015. 03. 26. 17:09

ROCKENBAUER ZOLTÁN (1960. január 4.) etnológus, művészettörténész 1990 és 2006 között a Fidesz országgyűlési képviselője, 2000 és 2002 között a nemzeti kulturális örökség minisztere volt. 2011-től egy éven keresztül az MTVA kulturális főszerkesztője, 2013 júniusa óta a Műcsarnok munkatársa. Új könyve, Apacs művészet - Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók (1900-1919), bemutatására Nagyváradra látogató szerzővel Tasnádi-Sáhy Péter készített interjút.

 

Kik voltak és mit akartak a magyar apacsok?

 

Rockenbauer Zoltán a PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke szervezte KéPKEret sorozat vendégeként érkezett Nagyváradra, ahol Apacs művészet – Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók (1900-1919) című könyve (Noran Libro kiadó, 2014) apropóján tartott előadást népes hallgatóság előtt.
Apacsnak a kortársak – a jasszok, félvilági legények után, mind pozitív, mind negatív felhanggal – jellemzően a Párizst megjárt modern fiatal festőket, zeneszerzőket, irodalmárokat nevezték. A huszadik század első két évtizedét ők uralták a magyar művészeti életben, nyugatról hozott új eszméikkel valóságos forradalmat generálva, ami aztán olyan óriásokat termelt ki magából, mint a költészetben Ady, a zenében Bartók, a festészetben pedig a magyar Vadak, vagy később a Nyolcak.
Az est házigazdája, Boka László irodalomtörténész hangsúlyozta: a rendkívül olvasmányos, izgalmas „dramaturgiára” épített könyv, a ma divatos művészpletyka gyűjteményekkel szemben a címben megjelölt időszak tudományos igénnyel elkészített lenyomata. A hiánypótló mű a múlt század elejének ambiciózus fiatal művészei által képviselt újító szellemet mutatja be, az arra adott reakciók tükrében, felrajzolva e művészek kapcsolati hálóit is.
Rockenbauer ez utóbbira fektet hangsúlyt, amikor átveszi a szót. Mint elmondja, levéltárakból, családi hagyatékokból kigyűjtött, izgalmas anekdotákkal tarkított munkája a kor nem létező oral history-ját kívánja pótolni, melyből kiderül, hogy az apacsok szoros kapcsolatokat ápoltak egymással.
Az első találkozások színhelye Párizs. A kint tanuló magyar művészek egyik törzshelye a Cafe de Cluny kávéház volt, Bölöni György itt mutatta be Adyt a későbbi Nyolcaknak, ő az, aki a költőt kiállításról kiállításra viszi, a festőknek pedig a kezébe adja Ady köteteit is. Mint egy anekdotából kiderül, Ady ezt a barátságot némileg kihasználva, Bölöni elmondása alapján küld haza nagyívű beszámolót Gauguin friss tárlatáról, amit bizonyíthatóan nem látott.
A Nyolcak közül Czigány Dezső került legközelebb a költőhöz, az 1907-ben megjelent Vér és Arany borítójára az általa készített portré grafikát nyomtatják. Czigánynak többször is modellt ült Ady, ha a festő elegendő bort kerített, illetve játszott neki gordonkán. Az általa jegyzett egyik olajfestmény amolyan szerelmi barométerként funkcionált Ady és Léda között: az asszonynál lógott a falon, amikor a kapcsolat prosperált, viharosabb időkben hol egyikük, hol másikuk akasztotta le onnan.
Magyarországon az apacs művészet a költészetben 1906-ban, Ady Új versek című kötetével robbant be a köztudatba, festő barátai az ő hatására, szintén új vizeken járókként, 1909-ben Új képek címmel csináltak kiállítást, Bartók pedig többedmagával 1911-ben, az Allegro Barbaro keletkezési évében életre hívta az Új Magyar Zene-Egyesületet a modern zenei törekvések támogatására. A művészeti ágak, illetve a sajtó kapcsolatát a szintén 1911-es Nyolcak tárlat mutatja a Nemzeti Szalonban, amit komoly összművészeti fesztivál kísért, és aminek szervezésében a Nyugat is komoly szerepet játszott. Az újság 1912-től rajzokat is közöl, 1913-ban pedig leközlik Bartók Allegro Barbarojának teljes kottáját.
Nagyvárad, illetve Kolozsvár sem maradtak le az újdonságokról: 1908-ban a Rózsa Miklós nevével fémjelzett Magyar Művészeti Egyesület mutatta be a modern festők műveit a Holnap városában, 1909-ben pedig Bölöni György szervezett vándorkiállítást Nagyvárad, Kolozsvár és Arad helyszíneken Új magyar festők címen.
Rockenbauer kitért a fiatal művészek és a konzervatív kritika konfliktusára is, amit az okozott, hogy az apacsok nem a szépséget állították művészetük középpontjába, hanem problémákat fogalmaztak meg, az addig szentként tisztelt aktoknál torz alakokat ábrázoltak, a színek megválasztásánál pedig a festmény esztétikája felülírta a valóságot.
Tisza, saját szóhasználatával még „rókázni” akart tőlük, de az utókor végül igazolta törekvéseiket, ma a magyar modernitás úttörőiként tartja őket számon.

 

Az előadásában magát az 1900-’19 közötti időszakot mutatja be, aminek talán legfontosabb jellemzője, hogy sosem látott óriások jelennek meg a magyar irodalomban, festészetben, zenében. Milyen előzmények tették ezt lehetővé?

 

Fontos tényező, hogy a XIX. század végén a nyugat-európai kultúra nagyot változott. Arrafelé a művészet persze mindig is mozgásban volt, ellentétben azzal, ami évszázadokon át keleten volt tapasztalható – gondoljunk az ázsiai művészetre, vagy akár az ortodox ikonfestészetre –, de ez a folyamat ekkor sosem tapasztalt módon felgyorsult. Párizsban ebbe a szinte felfoghatatlanul pezsgő művészvilágba csöppent bele az odautazó fiatal magyar generáció: festők, írók, zsurnaliszták, zeneszerzők, és a közeg lenyűgözte őket. Ezzel a modernitással akarták megtermékenyíteni a XIX században új erőre kapó magyar nemzeti művészetet.

 

Ma tudjuk, hogy vannak különböző uniós források – Erasmus, Leonardo, stb. – amivel el lehet jutni külföldre. Az akkori fiatalok hogy utaztak? Volt valamiféle infrastrukturális háttér, ami ezt lehetővé tette?

 

A tapasztalatszerző világjárásnak középkorig visszanyúló hagyományai vannak, elég csak a mesterlegényekre gondolni, akik azért járták Európát, hogy a tanultakat hazavigyék. Ez az attitűd jellemző a XX. század eleji művészekre is. Az utazáshoz a legkülönbözőbb anyagi forrásokat vették igénybe. Márffy Ödön a Fővárosi Tanácsnál volt hivatalnok, az ottani fizetését forgattatta át ösztöndíjjá, abból tanult Párizsban négy éven keresztül. De például  Berény Róbert tehetős volt, Tihanyi Lajosnak kávéház-tulajdonos az apja, ő fizette a kint tartózkodás költségeit. A tökéletesen nincstelen Kassák Lajos pedig gyalog ment Párizsig, szabad ég alatt vagy menhelyeken lakott. Sokan mentek ki a semmire. Egry József majdnem éhen hal kint. Tehát ki így, ki úgy, de megtalálták a módját.
Azt is fontos megemlíteni, hogy Párizs igencsak jó házigazdának bizonyult, hiszen rengeteg olyan műterem kolónia épült, ahol még a végtelenül szegény, Oroszországból menekült festők is meg tudtak kapaszkodni.

 

Az előadásban is kiemelte, hogy a „hazahozni” attitűd szinte kivétel nélkül jellemezte a Párizsban tanuló magyar művészeket, pedig ez Kelet-Európára nem volt feltétlenül jellemző. Mi okozta ezt? Párizsból nézve Magyarország, ahol az ott meghaladott impresszionizmus is modern, nem feltétlenül rendelkezhetett komoly gravitációval…

 

Szerintem ez a természetes. Ha szabadon lehet utazni, és nincs, ami korlátozza a hazatérést, az ember mégiscsak a szülőföldjén érzi magát a legjobban, ott van a családja, a baráti köre, az a közeg, amit ismer.

Egyébként pedig társadalmi értelemben is jobbítani akaró emberek voltak: Ady fel akarta nyitni az emberek szemét, hogy a Magyar ugaron kívül is van világ.


Aztán 1914-től minden megváltozik. Akkor már menekülni kellett és választani: hazajönni katonának, vagy valahol kint maradni. Franciaországban nem lehetett maradni, Czóbel például Hollandiában kötött ki. A Tanácsköztársaság bukása után sokan emigráltak.

 

Az előadás – idő hiányában – 1914-nél ért véget. Nem derül ki, hogy az eredetileg hatalmas botrányt keltő apacsok mennyire tudtak beilleszkedni a magyar valóságba. Ady öröksége, megítélése ma is ambivalens.

 

Ez ugye a kánon kérdése. A Nyolcak nem hagyják abba a festést, és van, aki nagyon szép kort ér meg közülük, később is a modern festészet derékhadát jelentik. Orbán Dezső 102 éves korában hal meg, igaz, Ausztráliában, de százévesen még kiállítása van Magyarországon.
Az persze megint más, hogy a művészettörténet időről-időre felfedez vagy épp elejt egy időszakot. A Nyolcakra csak a hatvanas években terelődik újra a figyelem Passuth Krisztina monográfiájával. De azóta a modern magyar művészet egyik legfontosabb fordulópontjaként tartjuk őket számon.
A megelőző néhány esztendő kutatása, szintén Passuth Krisztina vezetésével pedig csak 2003-ban kezdődött meg. A magyar Vadak jelentőségét együtt tártuk fel vele és kollégáimmal, majd a Nyolcakat is újra feldolgoztuk. Kiállítások, monográfiák születtek. A magyar fauve-izmus ma már a nemzetközi kánon része. Tehát mondhatjuk, hogy a Nyolcak, a magyar Vadak, vagy a kubizmus mostanában divatos témák, míg, mondjuk, a biedermeierről jelenleg kevesebbet beszélnek.

 

Mi volt az oka az apacsok rendkívül negatív fogadtatásának, miért tartották őket, nemzetietlennek, nem magyarnak? Rossz volt a marketingjük?

 

A marketingjük rendkívül jó volt, erősebbek voltak a sajtóban, mint az őket kritizálók. A Nyugathoz és a hasonló szellemiségű napilapokhoz, folyóiratokhoz mérve Tisza István Magyar Figyelője sokkal kisebb hatású orgánum volt. A nagyközönség Ady költészetét nem könnyen fogadta be, de nagyon erős volt a sajtóbeli támogatása. A botrányokat is kihasználó Nyolcak is rengeteget szerepeltek a lapokban. A „mi a magyar” vita a XIX. század közepétől tulajdonképpen máig létezik. Egyeseknek az számít, hogy egy alkotás sajátosan és kimutathatóan magyar legyen, míg mások a nemzetközi trendekbe korszerűen illeszkedő, ott helytálló alkotásokat helyezik előtérbe.

Tisza István és köre azt mondta a modern művészetre, hogy zavaros és nem magyar gyökerekből táplálkozik. Bartók esetében ma ezt furcsálljuk, de akkor az autentikusan magyarnak tartott kávéházi cigányzenétől igencsak különbözött.

Ráadásul Ady, Bartók, a Nyolcak nem az elvárt, akadémikus „művészi szépség” megjelenítésére törekedtek, hanem társadalmi, pszichológiai vagy formai problémákat állítottak középpontba. Nem voltak „közérthetőek”, és az „érthetetlen”-ből könnyű eljutni az „idegen”-ig. Ez a vita azóta is tart. Politikai szinten ma úgy fogalmazódik meg, hogy az Európai Unióhoz való tartozással a nyugati minták követése a fontos számunkra, vagy a magyar sajátosságok megtartása az EU-n belül. Ez látszólag nem akkora különbség, de ezért ölre mennek az emberek.

 

Az eddigi nyilatkozataiból számomra az derül ki, hogy Ön károsnak tartja ezt a fajta megosztottságot, kifejezetten kultúrharc ellenes.

 

Habitusomból kifolyólag kultúrharc ellenes vagyok, de nem tartom feltétlenül károsnak, csak ha az egyik vagy másik szempont hegemón helyzetbe jut. A konfliktus nem feltétlenül rossz dolog, elég csak a tízes évek durva harcainak eredményét nézni, kifejezetten művészi hajtóerőként működött. Én személy szerint nem szeretek húsdarálóban lenni, és nem hiszek a kizárólagosságban. Tudom szeretni Benczúr Gyula festészetét is, dacára, hogy a legfőbb ellenfelével, a Nyolcak csoportjával foglalkozom.

 

A gond ott kezdődik, amikor egyes irányzatok, vagy egy akadémia meg akarja határozni; hogy kell alkotni egy művésznek.

 

Nem az a baj, ha egy ideológia harcosan kiáll az igazáért, akkor válik problémássá, ha ezt mindenkire rá akarja és rá is tudja erőltetni. Ez a problémám az akadémiák harcával is. Szerintem a Magyar Művészeti Akadémia joggal követelt egy sor olyan jogosítványt, amivel korábban nem rendelkezett. Azzal már nem értettem egyet, hogy több jogosítványa legyen, mint a korábbi kedvezményezettnek, a Széchenyi István Művészeti Akadémiának.

 

Emlékeim szerint Ön azt mondta, vagy egyforma jogosítványokat kapjon a két akadémia, vagy a két oldal, új alapokon, hozzon létre közös szervezetet.

Igen, kulturális miniszterként ezt a két opciót tartottam volna elfogadhatónak, amikor ez a kérdés felmerült 2001-ben, de nem született megoldás a következő tavaszi választásokig, így a baloldal győzelmével a kérdés lekerült a napirendről. 2010-ben pedig én már nem voltam a politikában, amit egyáltalán nem bánok, mivel nem értek egyet azzal, ami később történt.

 

Jelenleg a Műcsarnok főmunkatársa, ami elég jó rálátást biztosít a jelen folyamataira. Mit gondol, kopognak a közeljövőben újabb Nyolcak az ajtón?

 

A kánont nem lehet előre kitalálni, mert annak kialakulásához idő kell, éppen ezért visszamenőleg sem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni.

Egyébként a művészet szerepe ma sok tekintetben más, mint a Nyolcak idejében volt. A századelőn sokan hittek a művészetek társadalomjobbító erejében, az avantgárd mozgalmak a leghatásosabb társadalomformáló erőnek gondolták a művészetet. Kassákékat ez vitte a kommunista forradalomba. Ma a művészet mindenhatóságában talán már maguk a művészek sem hisznek.

 

És a kormányzat sem feltétlenül azon dolgozik, hogy a kultúra jó hatásfokkal működjön. Nem prioritás a költségvetés(ek)ben.

 

Ritka az a kor, amelyben az állam a kultúrát prioritásként fogja fel. Voltak persze mecénás államok a reneszánszban, Firenze, Róma, vagy művészetrajongó uralkodók, de persze a pénz mellé azt is megmondták, mit szabad és mit nem.
Egyébként a kultúra minőségének nem feltétlenül kedvez, ha mindent a művészek feneke alá tesznek. A küzdelmes periódusok olykor magasabb színvonalat eredményeznek, mint a kényelmesek. Van Gogh egész életében egyetlen képet adott el, Modigliani nyomorgott. Persze vannak olyanok is, akik kényelmes körülmények között alkotnak kimagaslót, jó példa erre Richard Strauss, aki szinte hivatalnoki munkának tekintette az alkotást.
Természetesen, kultúra iránt elkötelezett emberként, szívesen látnék sokkal erősebb kultúrpolitikai támogatást a jelenleginél, de egy művész sem mondhatja, hogy akkor alkotok majd remekműveket, ha az adott körülmények rendelkezésemre állnak. A művészi attitűd nem ilyen. Egy elkötelezett művész tűzön-vízen át megvalósítja, amit a tehetsége megkíván – az élete árán is.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!