László királyt az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom

2015. 03. 26. 11:17

Kutatási területe a középkori Magyarország politika-, társadalom- és intézménytörténete. DR. ZSOLDOS ATTILA, a MTA levelező tagja a Szacsvay Akadémián a Szent István utáni Árpád-házi királyok külkapcsolatairól tartott előadást. Szilágyi Aladár Szent László koráról kérdezte a címzetes egyetemi tanárt.

 


 

Elődei: I. Béla, Salamon, majd Géza három-három éves uralkodását trónviszályok, testvérharcok jellemezték, végül László volt az, aki stabilizálta az országot…

 

László idejében van egy rendkívül látványos, szimbolikus jele is annak, hogy az előző évtizedek zűrzavara lezárult: az 1090-es évek elején László meghódítja, birtokba veszi az addig önálló Horvátországot.

 

Ez az első sikeres expanziós törekvése az Árpád-háziaknak?

 

Igen, nevezhetjük az első expanziónak, de nevezhetjük a Magyar Királyság stabilizálásának is. Ez olyan jó sikerült, hogy ettől kezdve a Magyar Királysággal Közép-Európa keleti felén – modern kifejezéssel élve – regionális nagyhatalomként kell számolni, amely egyfelől nem vetekedhet a két szomszédos birodalommal, a Német-római Császársággal és Bizánccal, de mind a kettőnek lehet kellemetlen és komoly ellenfele, másfelől pedig a kisebb szomszédok félve tekinthetnek rá, és érdekük a jó kapcsolat ápolása Magyarországgal. Innentől kezdve a magyar királyok rendre beavatkoznak a lengyel trónküzdelmekbe, halicsi és más orosz fejedelmek trónviszályaiba, a délszláv világ küzdelmeibe. Tehát ahogy az előző évtizedekben a Német-római Birodalom avatkozott bele a magyar trónviszályokba, most már Magyarország is képes arra, hogy a környező kisebb vagy kevésbé szervezett, politikailag gyengébb szomszédok belviszályaiba afféle „igazságosztóként” az egyik vagy a másik fél mellett elkötelezett résztvevőként vegyen részt a konfliktusokban.

 

Gondolom, az sem elhanyagolható dimenzió, hogy már Gézának is, de főleg Lászlónak sikerült VII. Gergely pápa támogatását elnyernie.

 

Ennek nagy jelentősége volt. Elsősorban azért, mert a középkor világában a vallás és az egyház jelentősebb szerepet játszott, mint manapság, mert a középkori ember nem megszokásból, vélt vagy valós politikai elvárásoknak engedve volt vallásos, hanem őszintén.

Egy tudós kollégám mondta egyszer, azóta is sajnálom, hogy nem én találtam ki: a középkori ember számára a keresztény „túlvilág” olyan volt, mint mondjuk, a mi számunkra Kína. Nagyon távoli, semmit se tudunk róla, de a reális világunk része.

Ilyen körülmények között „Krisztus földi hatalmának az örököse”, Szent Péter utóda, a római pápa nem egy volt a kor kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező uralkodói közül, hanem egy olyan erős tekintély, akivel a kapcsolatok rendezettsége kívánatos volt. Ehhez hozzájárul az is, hogy VII. Gergely pedig nem egyike volt a középkor számos pápájának, hanem egy kifejezetten reformeri lelkülettel megvert vagy megáldott személyiség, akinek a nevéből képzett „gregoriánus” reform éppen arra irányult, hogy az egyház korábbi időszakban betöltött szerepét alapvetően átformálja. A korábbi időszakban, a „Karoling királyeszmének” megfelelően az uralkodót egyfajta főpapi hatalommal felruházott személynek tekintették. Szent István is ebben a szellemben rendezte be a királyságát. István volt az, aki egyházakat alapított, kijelölte a püspökségeket, püspököket ültet a főpapi székekbe. – Ez még mind a Karoling eszmének az alkalmazása. Gergely oly módon kívánt ezzel szakítani, hogy az egyházat meg akarta tisztítani a világi befolyástól. Ragaszkodott ahhoz, hogy abban az eljárásban, melyben az új püspök elnyeri méltóságát, kizárólag az egyháziak jussanak szerephez. A pápasághoz fűződő kapcsolatoknak azonban volt egy másik vetülete is ebben a korban. Salamon ugyanis, trónja elvesztése után annak érdekében, hogy visszaszerezze országát Géza hercegtől, felajánlkozott a német-római császárnak hűbéresként. Ez az első olyan pillanat – de nem az utolsó –, amikor tetten érhetjük a Pápai Kúriában azt a felfogást, mely szerint annak idején Szent István voltaképpen Szent Péternek ajánlotta fel az országát, tehát Magyarország így a mindenkori pápa egyfajta hűbérese lenne, mivel a koronát a pápa, II. Szilveszter küldte annak idején Istvánnak. Még az Árpád-kor végén, a 13. század utolsó évtizedeiben is megjelenik ez az érvelés a pápai hatalom részéről. A magyar hagyomány viszont úgy tudja, hogy Szent István Máriának ajánlotta föl az országot. Ez lett volna az a megoldás, ami biztosítja, hogy a pápai hatalom nem követelhet magának különösebb befolyást a Magyar Királyságra. Azt nem tudjuk, hogy István felajánlása megtörtént-e, vagy ez az epizód Szent István középkori életírásaiban az 1070-es években feltűnő pápai jogigény ellenében megkonstruált magyar „hivatalos” álláspont-e valójában. Mind az egyik, mind a másik megoldás mellett hozhatók fel érvek és ellenérvek, de sajnos, a teljes bizonyosságig nem tudunk eljutni a választ illetően.

 

Sajátos dinamikája volt ennek a kornak, hogy magyar királyok a német császár ellenében a pápával szövetkeztek. Ugyanakkor Lászlónak – de már Gézának is – komoly fenntartásai voltak: jó, jó, támogat bennünket a pápa, de ne szóljon bele a dolgainkba. Főleg László nem volt elragadtatva Gergely pápa reformjaitól, annyira nem, hogy – tudtommal – a váradi püspökséget is „pápai áldás” nélkül hozta létre…

 

Magát a püspökséget nem László hozta létre, hiszen az már I. András korában létezett, László az, akiről úgy tudjuk, Biharból Váradra helyezte át a püspökség székhelyét, de pápai engedély nélkül, saját elhatározásából.

Sőt, még abban is bizonyosak vagyunk, hogy az első magyar szentté avatások 1083-ban, amikor Istvánt, Imrét, a vértanú Gellértet, valamint a két nyitrai remetét szentté avatják, azok is pápai beavatkozás nélkül zajlódtak le, a magyar király elhatározásából, a magyar egyház égisze alatt.

Van ugyan olyan forrás, mely szerint VII. Gergely adott volna felhatalmazást ennek a végrehajtására, ez azonban valószínűleg téves információ, a korabeli politikai játszmák része. Megjegyzendő azonban, hogy a 11. század végén, a pápaság még nem is igényelte magának a szentté avatási eljárás ellenőrzési jogát.

 

Tehát a kanonizácó még nem vette fel az úgynevezett szentté avatási per formáját?

 

Ekkor még nem volt szokásban. Európa bármely országában a helyi egyház ügye volt a szentté avatás kérdése. Lászlónál inkább az figyelemre méltó, hogy szemlátomást nem pápabarát politikát folyatott, hanem a Magyar Királyság mindenkori érdekeit tartotta szem előtt. Kezdetben, mint már említettük, Géza, majd László valóban igénybe vették a pápa támogatását a német-római császárral szemben, később azonban – az említett Horvátország miatt – elhidegülnek a magyar-pápai kapcsolatok, aminek megint volt oka, mert a horvát királyok egyikének szintén az akkori pápa küldött koronát, és emiatt igényt tartottak Horvátország hűbérére. Ebbe Lászlónak a horvátországi bevonulása – hogy úgy mondjam – alaposan „belerondított”.

 

A viszony tovább romolhatott, hiszen adott pillanatban László a német császárhoz pártolt át.

 

Az elhidegülés olyannyira erősödött, hogy abban a bizonyos invesztitúra-háborúban – amelyik a pápaság és a német-római császárság között zajlott, ami azonban állásfoglalásra késztette a latin Nyugatnak minden királyságát – László egy idő után átállt a császár oldalára, mert érdekei úgy kívánták. Egyébként a gregoriánus reformok, az egyház megtisztítása a világi befolyástól, nem csak ezt a legfelső szintet érintette, hanem az alsó szinteket is. Ennek a reformnak a részeként kezdik szigorúbban megkövetelni a papi nőtlenséget, ami korábban Nyugaton sem volt általános.

 

László külpolitikájának – Rómához kötődő keresztény királyként – az is a része lehetett, hogy a balkáni irányú expanziós törekvései mellett, az ortodoxiát (mivel két évtizede bekövetkezett a nagy egyházszakadás) megpróbálja kiszorítani a térségből, nem?

 

Számára ez egy sokadrangú szempont lehetett. Az Árpád-kori Magyarország a latin Nyugat része volt: ez Szent István, sőt már Géza döntésével egyértelművé vált. A 10. század közepén azonban a latin Nyugat és a görög Kelet határa éppen a Kárpát-medencén keresztül húzódott, míg István az egész Kárpát-medencét a maga uralma alá nem hajtotta. Előbb Gyulát győzte le, e néven immár a harmadikat, aztán Ajtonyt, s győzelme a Nyugat és Kelet közötti határvonalat a Magyar Királyság déli, illetve keleti határaira tolta. Innentől kezdve majdnem ezer éven keresztül az ortodoxia és a latin rítusú kereszténység határa itt húzódott. De maradtak ortodox zárványok a magyar határ innenső oldalán is. Mert igaz ugyan, hogy az Ajtony által alapított monostorból kiűzték a görög szerzeteseket, de nem kergették el őket, hanem egy másik monostorba költöztek. Szávaszentdemeteren pedig, a déli határnál, a Száva partján, egy rendkívül erős görög szerzetesi közösség élt. A 11-12. században a magyar királyok oly gyakori orosz házasságai is újabb lehetőséget teremtettek az ortodoxia magyarországi továbbélése számára. A 12. században az egyik esztergomi érsek például elég jártas volt ahhoz a bizánci kultúrában, hogy görög nyelven hitvitát folytasson a konstantinápolyi görög pátriárkával. Tehát nem szakadtak meg az érintkezések, de az egyértelmű volt, hogy a Magyar Királyság a latinitás szerves része. Ugyanúgy, ahogy Lengyelország esetében is ez a helyzet. Nagy kedvencem a lublini várkápolna: csodálatos gótikus építmény, amelynek a belső terét orosz mesterek festették ki. Elképesztő keveredése ez a világoknak.

 

Mint ahogy Olaszország is bővelkedik efféle bizánci értékekben…

 

Ott is volt egy határvonal a két kultúra között, hiszen Dél-Itáliában és Szicíliában is erőteljes görög közösségek éltek. Tény, hogy 1054-ben megtörtént az egyházszakadás, de rögtön utána elkezdődtek a próbálkozások, amelyek időnként konkrét diplomáciai akciókba torkolltak annak érdekében, hogy miként lehetne meg nem történtté tenni a szakítást a kereszténység két ága között. Nem hiszem, hogy akár Szent Lászlónak, akár bármely másik Árpád-házi királynak tartania kellett volna attól, hogy az ortodoxia hatalmukat veszélyeztető befolyásra tesz szert. Egyrészt számos jele van annak, hogy a magyar királyoktól idegen volt az efféle modern „doktrinerség”. Őket az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom, persze az is, hogy ők gyakorolják az uralmat, de az, hogy a népesség egy része esetleg más módon keresztény, mint a többség, épp úgy nem érdekelte őket, mint ahogy a pogány kunokat is befogadták a 13. században az országba, s akkor sem firtatták, hogy a jövevények őszintén vették-e fel a kereszténységet vagy csak színleg, mit csinálnak a kun pusztákon, milyen istennek áldoznak.

 

Hadd említsünk egy alig ismert kuriózumot: a balkáni helyzet bonyolultságát jelzi, hogy Szent László dél irányú expanziós törekvései során megpróbálta az „új angolok” földjét is megszerezni. Kik lehettek ezek az „új angolok”. Mit kerestek a Balkánon?

 

Ez egy érdekes és valóban kevésbé ismert epizódja a Balkán históriájának. 1066-ban Normandia hercege, Hódító Vilmos, aki igényt tartott az akkor már egységes Anglia trónjára, partra szállt Britanniában, legyőzte az utolsó angol uralkodót, és meghódította a brit sziget nagyobbik felét, Skócia és Wales kivételével. Az akkori angolszász elit részben elesett a harcokban, részben elmenekült. Egy részük – meglehet, bizánci kerülővel – idekeveredett a Balkán-félszigetre. Európa ugyanis, hiába tagolódott egy nyugati meg egy keleti félre, mégis egy földrajzi egységet alkotott. Az angolszászok ellenségei is, a vikingek, Skandináviából indulva hol Angliát rabolták végig, hol a bizánci császár szolgálatába álltak testőrként, az útvonal ismert volt tehát. A „keleti angolok” is ilyenformán jutottak el a Balkánra, ahol letelepedtek azon a területen, amit „Új Angliá”-nak neveztek el. A latin kereszténység hívei lévén felvették a kapcsolatot a legközelebbi latin keresztény országgal, Magyarországgal, és papokat kértek. Egy ideig emlegetik őket a forrásaink, aztán eltűnnek. A „keleti angolok” példája mutatja, hogy az ortodox világban is voltak latin szórványok, ahogy a Magyar Királyság területén is voltak ortodox szórványok.

 

Legenda vagy igazolt, hogy már Lászlót is foglalkoztatta a keresztes háborúban való részvétel?

 

Van ilyen forrásunk, a magyar krónikáshagyomány írja, hogy Szent Lászlót megkeresték a nyugatiak, hogy ő lenne, mint „distincta athleta patriae”, a lovagok mintaképe, a legalkalmasabb személy arra, hogy Krisztus földi életének színterét visszafoglalja a muszlimoktól. László hajlott is volna erre, csak a halála akadályozta meg abban, hogy az egyesült keresztény seregek élére álljon. Ez egy szép történet, de sajnos semmi sem igaz belőle, inkább csak egy utólagos konstrukció.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!