Tegnap a mindenkor

2016. 04. 14. 10:19

Gondolatok Sall László Versutánzó szavak című könyvéhez. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Sall László a Versutánzó szavak nagyváradi bemutatóján. A könyvet április 14-én a marosvásárhelyi G Caféban, április 21-én pedig Budapesten, a Bősze Ádám Zenei Antikváriumban is bemutatják   A szerző felvétele

 

Ez nem egy könyvkritika, ezt fontosnak tartom előrebocsátani, jóllehet lesz benne utalás Sall László Versutánzó szavak című könyvére, sőt még az is megeshet, hogy csak arról lesz szó, de ebben a pillanatban nem szívesen zárnék be magam előtt minden kaput, hogy esetleg teljesen másról is írjak ebben a néhány bekezdésben. Az például, hogy ez a könyv jó-e (mint irodalom) bizonyára nem fog kiderülni, persze rögtön hozzá is tehetném, ez egy könyvről sem derül ki a keletkezése utáni pár tíz (na jó, száz) évben. A különbség legfeljebb annyi az egyéb esetekhez képest, hogy még csak szándékomban sincs ítészként fellépni, ha durva akarok lenni, igazából nem érdekel, Sall jó irodalmat csinált-e vagy sem. Csak azért írok, mert szembe jutott róla pár, minimum számomra érdekes dolog (mondjuk, ebből az is következik, hogy minimum számomra jó irodalmat csinált).
Azt hiszem, nem olyan könyv ez, ami minden körülmények között szól az emberhez. Szóval, ha valakinek a kezébe kerül, esetleg a biztonság kedvéért támogassa meg Beethovennel (azt hallgattam olvasás közben), és netán az apósom kertjével is (ott üldögéltem), ha beengedi, de vészmegoldásként bármilyen kert megfelelhet, ahol gerle költ a fán, ha feltekint az ember.
Mondom ezt azért, mert el tudok képzelni olyan esetet, amiben a Versutánzó szavak a sarokban köt ki, hiszen három szöveg folyik benne egymásra: egy huszonötéves nagyváradi magyar költőé, aki 1986 február-márciusában születésnapja előtt egy hónapon keresztül minden nap fényképet készített magáról és írt hozzá pár sort, egy ötvenéves göteborgi postásé, aki a Magyarországra költözést fontolgatja (de nem teszi meg), illetve egy ötvenöt éves göteborgi postásé, aki már leginkább csak nőt akar, aki hazaként is funkcionálna (esetleg hazát, ami nőként is, de ez nem életszerű). A három beszélő közül egyik sem fogalmaz feltétlenül közérthetően, nekünk pedig, lássuk be, nem mindig van hangulatunk bogozgatni, hogy ki kivel van. Még csak szórakoztató irodalmi bravúr sincs a dolog mögött, hiszen Sall volt 25 éves nagyváradi költő, ötvenéves, Magyarországra készülő göteborgi postás és ötvenöt éves, nőre és hazára (hazára és nőre, nőhazára, hazanőre) vágyó göteborgi postás is, szóval nem kellett keresgélnie ezeket a hangokat, mindegyik az övé volt egy adott életszakaszban, bár mindig igyekezett távol tartani magát önmagától, szabadulni a felelősségtől, vagy éppen maximálisan felvállalni azt, nézőpont kérdése.
Olyan ez a könyv, mint Linklater filmjei, ahol nehéz eldönteni, hogy mennyi a művészi teljesítmény, és mit tesz hozzá a kitartás, hogy az ember évek elmúltával szisztematikusan visszatér ugyanahhoz a témához, jelen esetben önmagához, ami azt hiszem nem jelent könnyítést. Ettől függetlenül letehetünk arról, hogy elkezdjük pontról pontra keresni Sall érdemeit, hiszen mint előrebocsátottam, ez nem egy kritika, és az is lehet, hogy csak egy utolsó könyvet akart összerakni, mielőtt zavartalanul a nőkre koncentrálna (említett ilyesmit a nagyváradi könyvbemutatón).
Már csak azért is hagyjuk az írót, mert a szöveg él anélkül is, hogy vele foglalkoznánk (tehát Sall egyetlen érzékelhető célja, hogy önmagától megszabaduljon a nagy én-keresésben, teljesült), és mert sokkal fontosabbnak tartom elmondani, amire ott az apósom kertjében, a gerle tőszomszédságában, Beethovennel a fülemben jutottam, miközben Sall könyvét olvastam, és meg merem kockáztatni, abból kiolvastam. Nevesül azt, hogy mindnyájan 25 éves nagyváradi költők és ötvenöt éves göteborgi postások vagyunk. Így egyszerre és állandóan. Tudom, ez először őrültségnek hangzik, aztán pedig ijesztőnek, ha leesik, pontosan mit is jelent, de állítom, igazából örömhír, főleg ahhoz képest, hogy a hétköznapokban nagyobbrészt a postást éljük meg, Göteborg nélkül, félő, még Sall is, aki pedig jellemzően ott van Göteborgban. Pedig lenne minek örülni, és nem is csak fél szívvel, hiszen a költő él, még akkor is, ha svéd postás, és már nem is akar talán más lenni. Igenis vigasz (nem is akármilyen, mert egy egészen másfajta, meg merem kockáztatni: egészségesebb létezés felé nyit kaput), hogy az elvesztegetett lehetőségek is lehetőségek, a be nem teljesült álmok is álmok, a versutánzó szavak, ha nem is versek, legalább jó irányba vágyódnak, jó helyen fájnak.

 

Az Illyés Gyula könyvesboltban Szűcs László tartott vitaindítót az új Sall kötetről, mely a Holnap Kulturáis Egyesület kiadásában jelent meg.   Fotó: Totka László, Erdon.ro



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!