Sebezve gyógyít, gyógyítva sebez

Óvatos emlékezést ígér Balogh Attila (fotó) kötetének címe: hiteget. Hiteget, mert az emlékezés, ha óvatos, már nem emlékezés, hanem mesélés, szépítés, tagadás, hazugság, a már megtörténtek meg nem történtté, nem úgy történtté tétele. Parászka Boróka kritikája.

Balogh Attila költő, cigány költő, magyar cigány költő. Muszáj ezeket a jelzőket sorolni, pedig tiszteletlenség ragozni a származást. A költő saját jogán költő. Mégis fontos a hovatartozás, mert a magyar cigány számára az emlékezés-munka borzalmas és nagy feladat. Sok-sok eltörölt, vagy soha nem rögzített nyomot kell valahogy mégis láthatóvá tenni. Kimondani a ki nem mondottat, és a kimondhatatlant. Annyi minden veszett el ebből a kultúrából, annyi mindent számoltak fel, fosztottak meg, nyilvánítottak nem létezővé, értéktelenné, hogy nem lehet másként végezni ezt a feladatot, mint radikálisan, a legmélyére ásva. Mindent újra és újra körbejárva, vigyázva mindarra, ami még, ami végre menthető, ami felszínre hozható. Ez a kötet ilyen értelemben radikális, hozza a cigány-történeteket, történelmet (?) és mégis óvatos. Balogh Attila gyanakszik és elutasít minden (pozitív és negatív) előítéletet, közhelyet, pátoszt, általánosítást. Így áll össze a 13 szekvenciából felépített kötet, amelyeket nevezhetünk önéletrajzi írásoknak is, felismerhetőek bennük a Balogh-életrajzból ismerős helyzetek, történetek. De pontosabb, ha úgy fogalmazunk: (néhol lélegzetelállító, néhol túlbonyolított, túlburjánzó) metaforákkal, képekkel telített tömör esszék sorjáznak egymás mellett, amelyek egyaránt olvashatók önboncoló, önfeldolgozó én-líraként, az érzelmi érintettséget programszerűen vállaló miniatűr szociográfiákként, kultúrtörténeti esszékként-vitairatokként.

Amennyire igazságosak (és igazságot keresők), annyira igaztalanok is ezek a szövegek, amennyiben állításaik igazolhatóak, a referenciák, viszonypontok azonosíthatóak. Mit kezdjünk például az olyan kijelentésekkel, hogy „nem kompatibilis ez az európai szorgalommal/nem csatlakoztatható ez a lassú,/ pszichésen hindu tömeg a neurotikus meakulpázó/ aktívokkal”? Nem tudom, miféle minőség a „pszichésen hindu”. Abban sem vagyok biztos, hogy a „meakulpázás” feltétlenül összefüggésben van a neurózissal. Határozottan kétségbe vonom, hogy lenne egy általános, történetileg, gazdaságilag, fogalmilag beazonosítható „európai szorgalom”, és ez szembe állítható a nem európai (???) cigány, hindu, indiai szorgalommal. Még akkor is, ha ezt maga a cigány magyar költő írja le. Határozottan tagadom, hogy az én európaiságom, magyar identitásom feltételezne bármiféle inkompatibilitást bármilyen más kultúrával, közösséggel. De elismerem, hogy ez a szövegrész, és ehhez sok hasonló fragmentum megérint, foglalkoztat, nyugtalant. Kérdései lényegiek, még akkor is, ha a pontatlanságot, az elégtelenséget nagyon sokban ott érzem. „Ölelhet-e példásan a példa nélküli,/ ebben a fasiszta faszú országban?” – kérdezi Balogh Attila, alliterációját értem is, nem is, mindenképpen sajnálom, hogy nem építette fel jobban. (És a kötet után még napokig mondogatom magamban, úton útfélen: fasiszta faszú országban élek.) Borzasztó, borzasztóan gazdag, és borzasztóan problémás ez a kötet, amely legalább olyan mértékben szembesít a saját magyar, völgyben lakó, elnyomó, elnyomott identitásommal, mint a cigánnyal, a völgyön kívülivel, megalázóval és megalázottal. Állandó a perspektívaváltás, a mögé, alá tekintés, és mindez túlnő a magyar-cigány, kelet-európai, rendszerváltás előtti és utáni éveken, problémákon. Elvisz a „keresztény csador” felismeréséig, a world trade center tragédiájáig (megint nyugtalanító és vitára ingerlő, hogy valóban „elszédült-e” a két „arrogáns torony”, vagy valami más történt 2001. szeptember 11-én).