Örökké vasárnap – a Fade out Váradon

2016. 02. 23. 17:51

Pontosan választott címet Györfi Csaba rendező-koreográfus és csapata az András Lóránt Társulat legújabb „fizikai színházi kísérletének”: Fade out, azaz elhalványul, eltűnik. Szinte ugyanarra utal, mint az inspirációt adó egyfelvonásosé – És a csellóval mi legyen? – viszont éppen annyival konkrétabb az eredetinél, amennyivel a fizikai színházi forma kézzelfoghatóbb Vișniec csodálatos, abszurd humorral átszőtt, mélyen filozofikus szövegénél. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 


Fade out – fizikai színházi kísérlet; rendező-koreográfus: Györfi Csaba; szereplők, alkotótársak: Bezsán Noémi, Dabóczi Dávid, Ruszuly Ervin, Zágoni Előd; díszlet- és jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz; zenei munkatárs: Zágoni Előd; dramaturg: Czvikker Katalin

 

A becketti (azaz jelen esetben vișniec-i) alaphelyzet szinte marad a drámában megírt eredetiben – egy közelebbről meg nem határozott váróteremben vagyunk, kint zuhog az eső – talán csak annyi a különbség, hogy a zenész nincs a térben a szerzői utasításnak megfelelően, hanem látjuk megérkezni, kicsomagolni a hangszert, a kottaállványt. Ezáltal első pillanatban veszít valamennyit a misztikumából, sokkal kevésbé öröktől fogva való, mint Vișniec csellistája, egyszerű művész lesz belőle, a formának köszönhetően viszont a későbbiekben mégis elnyer valamiféle isten-státuszt (nem feltétlenül a kaporszakállúra gondolok), hiszen a karakterek, szó szerint, úgy táncolnak, ahogy ő zenél, vagy éppen az ellen próbálnak mozogni, a lényeg, hogy akaratuk ellenére is folyton valamiféle viszonyban vannak vele.
Szándékosan írok hangsúlyosan karaktereket szereplők helyett, hiszen Vișniec is sétabotos öreget, újságos férfit, illetve fátyolos nőt mozgat a történetben, inkább típusokat, hús-vér figurák helyett. Ezt Györfi részben megtartja (mindenkinek megvan a maga tipikus testtartása, gesztusa, amihez visszatér, amibe vissza-visszazuhan), de a zenészhez, illetve a realistára szabott térhez hasonlóan őket is lehúzza a mába, nagyjából beazonosítható mai figurákat farag belőlük. A legnagyobb változást a drogos suhanc alakja jelenti, ami első ránézésre klisésnek tűnik, pedig nagyjából indokolt, olyan szempontból, hogy a szövegben is erősen képviselt nagyvárosi elidegenedettséget (folyamatosan ismeretlen ellenséget vizionáló paranoiát) rajta keresztül jól lehet hangsúlyozni, illetve szép nagy ellenpontot lehet építeni a csellósnak adott klasszikus zene, illetve a suhanc „szeletelős” mozgásvilága között. Itt érdemes megemlíteni a zeneválasztást: a Vișniec által is említett Bach-ot és Händelt Max Reger cselló-szvitjei egészítik ki.


A hús-vér alakoknak van egy másik előnyük is: a végtelenségig engedik tágítani a köztük lévő viszonyokat, az interakciók nem kell, hogy kizárólag a csellistával, illetve kéretlen zenével kapcsolatos, közösen megélt, illetve egymáson kiélt, elvont formákban megjelenő frusztrációkra korlátozódjanak (mint a darabban). Természetesen folyamatosan visszatérünk az alapproblémához, mármint a csellista jelenlétének, uralmának elviselhetetlenségéhez (ötletesen feldolgozva a dráma által kínált ehhez kapcsolódó gesztusokat), de mindeközben számtalan párhuzamosan futó életbe, lehetséges viszonyrendszerbe belekóstolhatunk. A felvillanó történet-töredékektől

egy idő után az lesz az ember érzése, hogy a karakterek nem is idegenként érkeztek a váróterembe, hanem eredendően közük van egymáshoz,

egymás szülei, szeretői, szövetségesei, ellenlábasai voltak (vannak, lesznek?) változó szereposztásban. Ez az a hatás, amivel az előadás szinte mindent visszanyer, amit a dráma légiességéből eddig látszólag beáldozott a forma szolgálatában: hiába a mai buszpályaudvarra jellemző székek, az akár az utcán is felfedezhető figurák, a rendszer, ha némileg kerülőúton is, de kiszakad az időből, örökérvényűvé válik. Ennek csúcspontja az a pillanat, amikor Bezsán Noémi a Lascia ch’io pianga kezdetű áriát énekli Händel Rindaldo című operájából: Hagyj sírnom kegyetlen sorsom felett és sóhajtoznom a szabadságért.
Így végül a csellista is megkérdőjelezhetetlenül természetfeletti lénnyé nőhet, a zene a szférák zenéjévé, a várakozók pedig a csodával való találkozást legszívesebben magányos éjszakákba és jól szabályozott vasárnapokba száműző örök emberré, aki hiába zárja be az érzékszerveit (mint az előadásban felvillantott három majom) a lényegtől úgysem szabadulhat: a zenészt kiebrudalhatja a teremből, az életéből, de a cselló ott marad.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!