Nem szenvedek magyarságból hiányt, kösz!

2016. 06. 30. 12:51

Kun Árpád Norvégiában élő író volt a Látó évadzáró estjének vendége, akit Vida Gábor, a folyóirat szerkesztője kérdezett. A marosvásárhelyi G Cafeban elhangzottakat Parászka Boróka rögzítette.

 

Kun Árpád és Vida Gábor a Látó Irodalmi Játékok rendezvényén   Fotók: Látó

 

Már elsütöttem azt a poént, hogy a Boldog Észak kimeríti a „súlyos, tompa tárgy” kategóriáját. Mekkora idő, tér, egzisztenciális tartományt fog be egy regény? – azt gondolom, hogy ez az a fajta szöveg nagyon nagyot. Elindul a hősöd – elindulsz Te – messziről, Afrikából és megérkezünk valahova Észak-Európába. Amikor felmerült a regény ötlete, milyen élettapasztalattól indultál?

 

Élmény szinten volt egy megvilágosodásom. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ülök egy hetven éves és egy ötven pluszos nő között, az első munkanapjaim egyikén Norvégiában. Egymással beszélgettek, de nem értettem őket, semmit nem tudtam elhelyezni abból, amit láttam. Olyan szobában voltunk, mint amilyen a nagynéném lakása: drága giccsek mindenfelé. A nénikről azt gondolom, hogy tehetősek lehetnek, mint a kocsmáros nagynéném, holott semmilyen viszonyítási pontom nem volt. Ültem ott, és azt kérdezgettem magamtól, mit is keresek én közöttük? Budapesten, Párizsban végeztem, író vagyok, és lám, két norvég nő közé keveredem, velük dolgozom. Egy másik bácsi aztán beszélt is hozzám, magyarázott nekem, felét értettem, felét nem. És akkor beugrott, hogy

ennyi erővel lehetnék akár egy afrikai menekült is,

innen nézve szinte mindegy, hogy honnan jöttem. Ugyanúgy nem értek semmit magam körül. Ez az alaptörténet dolgozott bennem, másnap felhívtam Kemény Istvánt: „megvan a regényem”. Marhára nem volt meg, csak egy nagy ötletem volt.

 

Azért mentél Norvégiába, hogy regényt írj?

 

Oda költöztünk, a feleségem kapott Norvégiában állást, én meg gyereknevelési szabadságra mentem. Ott ültem a baba mellett, és azt reméltem, hogy néha bepelenkázom, ellátom, de igazából írni fogok. Nem így működött, de sokat írtam. Megírtam egy egész verseskötetet úgy, hogy évek óta nem írtam már verseket. Aztán elkezdtem dolgozni, folyamatosan írni kellett az ötleteket. Porszívóztam, és azon kaptam magam, hogy bele vagyok zuhanva a fejembe. Elértem az író tudatállapotot, ami nem ébrenlét, nem álom, porszívózás közben ez nagyon megy, csak hosszan kell porszívózni.

A G Caféban tartott irodalmi est résztvevői és a közönség

 

Norvégiában van tér gondolkodni?

 

Sok minden megváltozott körülöttem. Felmerült, hogy végzettségemnek megfelelően legyek francia tanár, de nem vettek fel. Aztán az is, hogy úszómesterként dolgozhatom. Én?!  - kérdezgettem magamtól. De hát én egy magyar író vagyok! Aztán jött a házi kisegítő, egész életemben utáltam dolgozni, szellemi kulimunkákat végeztem. Kritikákat írtam, mindenféle hülyeséget. Nagyon idegenül hangzott, hogy öregeket ápoljak, felmossak. Aztán megerőltettem magam, és rájöttem, hogy ez nagyon jó. Otthon a gyerekeimen cserélgetem a pelenkákat, az otthonban az öregeken – ez etikailag nagyon rendben van, hogy ezért kapom a pénzemet, és közben írok.

 

Egyes szám első személyben mesélsz a nyugat-afrikai hősödről, akinek a világa, a vudu világa, nagyon különbözik a miénktől.

 

Amikor kiköltöztünk, egyházi környezetbe érkeztünk, a feleségem ugyanis lelki gondozó, amolyan családlátogató. Ott tapasztaltam, hogy

a norvégok kedvenc elfoglaltsága a jótékonykodás.

Nem azért, mert gazdagok, hanem mert ez, a másokon való segítés az ő világuk. Ha keresztény vagy, jótékonykodsz és e mellett még térítesz is. Egyszer egy pappal arról beszélgettünk, hogy ennek a munkának a révén bejárják az egész világot, iskolákat építenek fel és működtetnek messzi vidékeken. Akkor ugrott be, hogy mi lenne, ha nem ők mennének oda, hanem onnan jönne valaki a norvégok közé. Néha úgy éreztem, hogy Északon az emberek annyira szárazak és praktikusak. Aztán azt is láttam, hogy van ott valami ősvilág is, ez Peer Gynt vidéke, aki elindult az ősközösségből és egy kiábrándult kapitalista lett belőle. Egyetlen hős csinálja végig az egész modern történelmet. Ott van a szélessávú internet, és az ősi fatemplom egyszerre. Az emberek Madeirára járnak telelni-nyaralni, beutazzák a világot. És közben van valami ősiség is bennük. Hogy lehet ezt az ősvilágot a norvég világban megmutatni? Hát úgy, hogy hozunk egy ősvilági embert. A vudu azért volt jó, mert kiélhettem a fantáziámat. Utánaolvastam, hogy mi ez, de csak azért, hogy tudjam, mitől térek el. Strauss Szomorú Trópusok műve alapolvasmányom volt. Nagy stílusművész, és ez a mű egyszerre fikciós és tudományos munka

 

Kétszer is mondtad, hogy valamifajta megvilágosodásod volt. Ez mit jelent?

 

Annyi mindent csináltam, láttam életemben, aztán a művészi megvilágosodás pillanatában egyszerre csak összeállnak ezek a részletek. Egy konglomerátumban, egy műben összefut a sok részlet. Rengeteg minden beleszövődik. Az első fiúnk, Boldizsár, ugye ő „szerecsen király”. Még ez is benne van. Az a szlovákiai magyar kisebbségi, kubai anyától származó, fekete bőrű srác, akinek a történetét hallottam, az is benne van ebben. A megvilágosodás az, amikor meglátod az összefüggéseket.

 

Miért történnek ezek a megvilágosodások? Honnan jönnek ezek a történetek?

 

Nekem ez nagyon fizikális. Testből vagyunk, az utóbbi években sokat futok – a mostani könyvem sok-sok ötlete futás közben jutott eszembe. Van, amikor rögtön le kell ülnöm, és végig kell írnom egyhuzamban, amit gondolok. Nem biztos, hogy az lesz a legjobb verzió, de „nagy rájövés” pillanata ez. Azt hiszem, ennek nincs más magyarázata, minthogy endorfin termelődik futás közben..

Kun Árpád az est végén dedikálta regényét a vásárhelyieknek

 

Maradjunk a misztikus szálnál. Ez a te hősöd, az afrikai fiatalember, akinek nagyapja vudu beavatott volt. A második nemzedék, az apa még mindig tud erről valamit. A mában már csak felszikráznak a látomások, ezeket vagy tudjuk értelmezni, vagy nem.

 

Ebben az ősi tudásban nem hiszek. Azt gondolom, hogy a fantázia és a racionalitás együtt van ebben a könyvben. Nagyon ésszerű vagyok, van valamiféle fantáziám, amit kölcsönadtam a hősömnek. A hanyatlással egyetértek, de fontos hogy mindenki teljes életet élhet. A nagypapa a vuduval, az Aimé Billion a Gretevel, Norvégiában. Nem akartam azt mondani – és örülök, hogy ezt a kritika észrevette –, hogy a vudu tudás magasabb rendű, mint a mi racionális életünk. Mindenféle ideológiával, világszemlélettel lehet teljes életet élni.

Csak az nem fél a haláltól, akinek nincs fantáziája – mondja Pascal. Ez a vudu tudás, ami a te regényedben megjelenik, azt mondja, hogy nem a halál a legnagyobb probléma, nem az alámerülés. Hanem az, hogy ha nem tudunk alámerülni, akkor élni sem tudunk.

Ez a könyv oldott formában nyitja meg a lehetőségét annak, hogy felismerjük a világok összetettségét

Azért fér sok minden a könyvbe, mert abból indultam ki, hogy mindent el lehet fogadni. Többször mondtad, hogy a Boldog Észak főszereplője én vagyok. A következő könyvben úgy hívják a főszereplőt, hogy Kun Árpád. Nagyon szeretném, ha elhinnék, hogy az a Kun Árpád nem én vagyok. Aimé Billion aztán meg pláne hogy ne legyek én.

 

Milyen nyelven beszél Aime Billon magában?

 

Franciául, de ő poliglott, több nyelőcsöve van. Az anyanyelve joruba lenne, de nem családban nő fel, hanem egy francia iskolában, ezért a francia lesz az apanyelve. Mivel minimum kétnyelvű, ezért elég közel vannak hozzá az idegen nyelvek, könnyen is tanul nyelveket. Ezt a soknyelvűséget nem tudtam visszaadni, egyedül az epilógusban próbáltam meg csőbe húzni az olvasót a francia levelekkel.

 

Sok helyen megfordultál a világban, mindenütt akkora a probléma, mint itt Erdélyben, hogy ki milyen nyelven beszél?

 

Nem releváns a könyv szempontjából. Nálunk a nyelvhez kötődik az identitás, a skótoknál és az íreknél például nem. A tuszik meg a hutuk nyelv nélkül is irtották egymást. Sokféle identitás-variáció van.

 

El tudunk képzelni egy több nyelven íródó könyvet?

 

Nem nagyon. Ott van a Háború és béke, az mondjuk azzal kezdődik, hogy az arisztokraták franciául dumálnak. Én magyarul tudok írni, bár beszélek még egy-két nyelven.

 

Tíz éve élsz Norvégiában, továbbra is magyar író vagy. Ez hogy van? Nem hiányzik a magyar világ?

Nem, ez valahogy félresiklott. Mondták már nekem, hogy az „emigrációban elvész a nyelv.”

Soha nem tudtam annyira magyarul, mint Norvégiában.

Mindig eljutok addig, hogy szabatosan megfogalmazzam, amit szeretnék. Nem vagyok belemerülve a norvég közegbe. A konyhanyelvet használom, szeretnék még tanulni norvégul, de nincs időm, mert van négy gyerek, főzünk, mosunk, dolgozom, regényt írok. Teszem, ami kell. Nem szenvedek magyarságból hiányt, kösz! Tavaly Carcassonnetól délre, egy várromnál kirándultunk. Itt indítottak keresztények ellen keresztények hadjáratot. Most oda vágyok vissza, nem a Kossuth Lajos utcába.

 

Milyenek az élő norvégok? Amikor a te regényhősöd megpillantja az első norvégot, akkor egy vudu istennel azonosítja.

 

Itt azért eléggé a saját élményeimet próbáltam megírni. Például, hogy működik egy fogyatékkal élő emberhez való viszony? Afrikában nem élnek fogyatékkal élők, mert nem érik meg a felnőttkort. Norvégiában néhány éve volt nagy figyelmet felkeltő hír az első Down-szindrómás ember ügye, aki hetven fölötti kort élt meg.

 

Sikerül empatikusnak lennünk? Arrafelé haladunk, hogy felismerjük, hogy mindenki ember, függetlenül attól, hogy kicsoda?

 

Ha európaiak akarunk maradni, akkor igen. Az elfogadás nagyon erős Norvégiában. Bár ki tudja, mi lesz. Azt is mondják, hogy még száz év és sehol nem lesz ez a nyugati civilizáció.

Amikor írtam a Boldog Északot, belémnyilallt, hogy kölcsönadtam minden képzelt dolgomat ennek a figurának, és hogy kéne írni a sajátomat. Elkezdtem jegyzetelni az új regényhez, októberben jelenik meg, az a címe, hogy Megint hazavárunk. Arról szól, hogy egy család elindul két gyerekkel és egy Suzukival Magyarországról. És a főhős, aki úgy hívnak, hogy Kun Árpád, elindul visszafelé az időbe. Azt, amit meg akartam írni, azt még mindig nem írtam meg.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!