Kihűtik a lelket

2016. 01. 11. 10:30

A Saul fia nyerte hétfőre virradóra a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat a Golden Globe-on: a Nemes Jeles László rendezte alkotás körül hónapok óta hangos a siker, és hangosak a viták. Molnár Levente erdélyi színészként lett a stáb tagja, a film egyik főszereplője. Arról faggattuk, egy erdélyi mit adhat az új látásmódot kereső filmhez, mit hozhat a Saul fia Romániába, ha végre itthon is vetítik. Parászka Boróka beszélgetése.

 

Röhrig Géza és Molnár Levente, az Oscar-díjra is esélyes film két főszereplője

 

Erdélyiként kerültél a Saul fia stábjába, ennek több szempontból is jelentősége lehet. Mit adott ez a háttér a munkához?

 

Nekem soha hátrányom az úgymond kisebbségi létből nem származott. Legalábbis olyan értelemben, ahogy én fogom fel a dolgokat. Szerencsésnek tartom magam, hogy anyanyelvi szinten beszélek románul is. Közvetlen rálátásom van egy más kultúrára is. Ebben a csapatban mindenhonnan voltak színészek. Lengyelekkel, magyarországiakkal, amerikaiakkal, izraeliekkel dolgoztunk együtt. Mindenki hozta magával a kis hátizsákját – akarva és akaratlan. Nagyon izgalmas volt a forgatás alatt, hogy más és más kulturális háttérrel ki, hogy látta a dolgokat.

 

Nyugat-európaiként, magyarországiként sok mindent tudhat a holokausztról, de erdélyiként…

 

Nem kell nyugat-európainak lenni, hogy erről sokat tudj. A holokauszt nyomai jelen vannak sajnos a mi környezetünkben is.

 

A nyomai igen. De az erről való beszéd kultúrája nem annyira fejlett, mint Magyarországon és pláne nem annyira, mint Nyugaton.

 

Lehet, nem annyira fejlett, családi történetem nekem sincs erről, de van Kolozsváron judaisztikai intézet, én egy időben ezt látogattam. Saját kíváncsiságból néztem körül ott, hogy tudjam, hova tűntek a zsidók Erdélyből. Ha az ember tájékozódni akar, akkor tud. Az igaz, hogy a közéletben ez annyira nem téma.

 

Van kötődésed Gyergyóhoz, a Bălcescu utcai zsinagóga előtt gondolom, sokszor elmentél.

 

Dolgoztam a gyergyói Figura Stúdióban, és valóban jártam ott, családi kapcsolataim is kötnek oda. De én máramarosi vagyok.

 

Onnan is hozhatsz emlékeket, személyes viszonyt ott is ki lehetett alakítani a hiányhoz, az eltűntek történetéhez.

 

Onnan is, igen. Tagadhatatlan, hogy történtek visszafordíthatatlan dolgok Erdélyben. Erőszakkal megsemmisítették lényegében a zsidó közösséget – ez tény. Hogyan történhetett meg ez a tragédia úgy, hogy szinte egyedülálló földbirtoklási jogok voltak biztosítva Máramarosban? Ezen gondolkodtam sokat, pozitív szemléletű emberként erre az egyedülállóságra is összpontosítottam.

 

A Saul fiával kapcsolatban gyakran felmerül, hogy a film tovább kívánt lépni a holokauszt alkotások kliséin. Egy olyan környezetben, mint a miénk, ahol alig létezik a történeti tudás, ahol nincsenek klisék, min lehet túllépni? Persze lehet, hogy ez előítélet a részemről…

Nemes Jeles László rendező a legjobb nem angol filmnek járó Arany Glóbusszal

 

Én egy kicsit annak érzem, de ez egy egészséges előítélet. Szerintem is vannak meg nem beszélt dolgok. Egy kis mikroklímára lebontva engem nagyon érdekel, hogy élték meg a történteket a szomszédok. A kis erdélyi falvakról beszélek, a nagyszüleim falujáról. Ahol vannak zsidó házak, az emberek tudják, kinek a háza volt. De hogy a tulajdonosokkal mi történt, hogy történt – azt a mai napig nem beszélték meg. Egy ilyen környezetből érkezve hogy lehet erre rákészülni? Nem hátrányos ez a helyzet. Utána lehet olvasni a dolgoknak, fel lehet készülni a beszélgetésekre, és lehet érdeklődni, kérdezni. Én legalábbis így készültem.

 

Azt, hogy a filmnek ekkora sikere lett, azt sokan sokféleképpen magyarázzák. Te vagy ebben a stábban, Röhrig Géza mellett a profi, felkészült színész, aki a filmkészítés sok oldalát ismered a gyártási folyamatoktól a produceri munkáig. Te hogy látod, mi viszi a Saul fiát?

 

Nagyon szeretném, hogy ugyanilyen beszélgetésünk legyen azután, hogy a filmet Romániában is bemutatták. Így csak az én véleményemet mondhatom el. Megadatott nekem az a luxus, hogy lássam a Saul fiát. Igaz, másképpen látod azt, amiben érintve vagy, amiben dolgoztál. De azt hiszem, tényleg

egyedi látásmódot, új szemszöget hozott.

Egy személyre koncentrálva mutatja be az egészet, sejtszinten működik: benne van minden. A forgatáson, a filmezési technikán túl ez az, ami viszi. Meg a hihetetlen hang utómunka, ami Zányi Tamásnak köszönhető.

 

Rálátsz arra, hogy a romániai bemutató hogy halad?

 

Nagy örömmel tudom mondani, van forgalmazó, ennek a stratégiája, hogy mikor mutatják be.

 

A történelmi tabukkal küzdő régiókban az ilyen jellegű művek iránt nagy kellene legyen a kereslet. De a tapasztalat nem ez. A tavaly szintén díjazott Radu Jude film, az Aferim körüli viták is erre engednek következtetni.

 

Én még nem találkoztam azzal, hogy a holokauszt tabutéma lenne. Az biztos, hogy nem beszéltek róla eleget, nem könnyű felvetni kérdéseket. Ha máshogy nem, hát apró lépésekkel azért lehet haladni.

 

A Saul fia elég nagy lépés… Mesélj kicsit a forgatási körülményekről. Hogy lehetett az előbb említett különleges technikai körülmények között színészként dolgozni?

 

Budapesten, egy volt laktanyában építették fel a díszletet. Erdély Mátyás operatőr elég sokat táncolt a főszereplővel, Röhrig Gézával. Nagyon intenzív munkafolyamat volt, viszonylag rövid idő alatt: huszonnyolc forgatási nap alatt készült el. Nagyon nagy munka előzte meg. Amikor a kamerák elé kerültünk, akkora már mentálisan nagyon felkészültünk. Fókuszált, összpontosított munka volt.

Jelenet a Saul fiából

 

Volt olyan pillanat, amikor azt mondtad, ezt már nem csinálom meg, ez túl sok?

 

Olyan pillanat nem volt, de olyan igen, amikor azt gondoltam, nagyon nehéz a feladat, nem tudom, hogy oldom meg. Élethű díszletben játszottunk (Rajk László munkája – szerk. megj.), élethű körülmények között.

Emberként néha túl közel jött ez a történet.

Ilyenkor nem lehet önsajnálatba merülni, elérzékenyülni. Ez hozzátartozik a színészi munkához. Benne lenni a munkában úgy, hogy ne engedj teret a karakterhez nem illő érzéseknek: a sajnálatnak, az önsajnálatnak, a részvétnek. Ez nem zavarhat meg.

 

Mi maradt a forgatásból? Van-e valami trauma, amit innen hoztál?

 

Nem, nincs ilyen. Ez egy munka.

 

Most kicsit elszörnyedtem.

 

Tudom, de ez ilyen. Ugyanolyan, mint Shakespeare-t játszani. Ha valaki gyilkost alakít, utána nem marad gyilkos késztetés benne.

 

Arra gondoltam, van egy ilyen „foglalkozás körében elszenvedett” ártalom. Mert a szándékok szerint rekonstruál ez a film valamit a halálgyárral kapcsolatban, amiről eddig hézagos tudásunk volt. Azt, hogy hogyan működtek, milyen érzéki, személyes benyomásai lehettek az ott fogvatartottaknak. A munkahipotézis a közelítés volt, és ha ez sikeres volt, akkor történnie kellett személyes szinten valaminek.

 

Történt, de a szakma részeként kezeltük. Az embernek megvannak a mindennapjai ezen túl. Voltak pozitív változások. Bennem az a kérdés működött: hogy volt lehetséges, hogy ez megtörténjen, hogy tudtak egymás szemébe nézni? Kérdések tömkelege született.

 

Arra a kérdésre, hogy hogy működött a Sonderkommandó, kaptál választ? Hogy ez a „munka” amit ők végeztek, hogy folyt? És itt most a „munkát” a szó távolító értelmében használom.

 

Azt hiszem ott is így tevődött fel, de most csak a saját képzelőerőmre hagyatkozom. Az eltávolítás egy magas fokára juthattak ezek az emberek, működött bennük az életösztön, amit teljesen el kellett fásítani. Ép ésszel nem tudom, hogy ezt hogy lehet másképp csinálni, mint úgy, hogy az ember kilúgozza, kihűti a lelkét. Mondhatnék hasonlatokat, de nem nagyon lehet körülírni. Kikapcsolták az agyukat, biológiai lényként éltek. A további következmény, amin érdemes elgondolkodni, az az, hogy miután ez az egész véget ért, a Sonderkommandó tagjait a saját közösségükből is vádak érték. Hosszú ideig semmiféle részvétet nem kaptak. Azt tartották róluk, hogy kollaboránsként segítették a halálgyár működését. Nem elég az, hogy ezt a szörnyűséget munkaként elvégezd, de utána is vádak érnek. Ezek az emberek a legszűkebb családjukban sem beszéltek arról, mi történt velük. Na, ez egy olyan trauma, ami elképzelhetetlen számomra.

 

Színészként ezekre a helyzetekre hogy készültél?

 

Naplókat olvastam, dokumentumfilmeket néztünk, interjúkat a Sonderkommandó tagjaival. Hosszú beszélgetéseket folytattunk Nemes Jeles Lászlóval skype-on, telefonon. Ahogy közeledett a forgatás, úgy kezdtünk csak a forgatókönyvre figyelni. Igyekeztünk fizikailag, pszichikailag felkészülni, megerősödni.

 

Már kész volt a karaktered, mire a forgatás elindult?

 

Azt hiszem, igen. Akkorra már csak levenni kellett belőle. Minden egyes karakter más és más lehetőséget villant fel. A film másfél nap története, egy lázadásnak – ami egyébként valós, történeti tény – a szervezése. A csapaton belül mindenki más és más megoldást talál.

Az én karakterem, Abraham az, aki a siker teljes reménye nélkül szervezi a felkelést.

Számára már az is eredmény, ha sikerül lelassítani ezt a gépezetet. Röhrig Géza karaktere, Saul teljesen más, saját utat talál. Ő vélt vagy valós fiának tetemét akarja eltemetni.

 

Azok a viszonyok, döntések, amelyek ott létrejöttek a helyzet miatt alakultak úgy, ahogy, vagy mindez a halálgyáron kívül is benne van az emberben? Így működünk?

 

Azt hiszem, hogy így működünk. Vannak személyiségtől függő alaptulajdonságok. Ugyanarra a problémára ezért ad ki-ki más választ.

 

 

A Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott beszélgetés alapján.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!