Kertész, a kényelmetlen

2016. 03. 31. 21:30

 

Szétpattannak a szerepek, lehámlik a máz, a protokoll, maga alá temet a piedesztál. Magányos olvasók maradunk, és amit elérhetünk, amihez hozzáférhetünk, azok a hátramaradt szövegek. Parászka Boróka írása a március 31-én elhunyt KERTÉSZ IMRE íróról. Írónkról.

 

Kertész Imre 1929-2016

 

Bajban vannak most a magyar nekrológ szerzők, Nobel-díjas „írónkat” (így, többes szám, birtokos eset), holokauszt-írót (!) kell most búcsúztatni. Minden adott a mély, közösen átélt megrendüléshez, a tisztelet hangjainak megszólalásához. Mégsem lehet ez sem egységes, sem feltétlenül tiszteletteljes. Kertész Imre körül az utóbbi másfél évtizedben éles, az egész életmű megítélését érintő viták voltak. Annak az életműnek a megítélését, amelyet hosszú évtizedeken át csak a nagyon figyelmes, és igazán értő magyar kritika-irodalomtudomány ismert és értékelt. Amelyet a magyar kultúra évtizedeken át vagy mellőzött, oda nem figyeléssel tulajdonképpen büntetett. Próbálok körültekintően, tapintatosan fogalmazni, de lehetetlen. Nem is akarok. Ebben a térben, amiben mi élünk, amiben Kertész Imre alkotott, és amelyből végül is most a Saul fia is megszületett, nincs „körültekintés”, méltányos, mindenkit a közös tablón prezentáló panorámakép. Itt csak a szemek szűkülése, a fókuszpontok élesedése lehetséges, az éles rés-les működik. És ebből a résből, amiből az elmúlt másfél évtized vitáira vissza lehet tekinteni, a Nobel-díj átvételéig (Kertész Imre akkor vált ismertté és martalékává a magyar közéletnek) az látszik, ahogy az elismerés helyett sokan lezsidózták. Kétségbe vonták, hogy irodalmi teljesítményéért kapta volna a Nobelt. Az látszik ebből a szűk pászmából, hogy megkapta az „ő zsidójuk – mi fiunk” mezt, a helyét a nagy magyar szereposztásban, amit megúszni senki sem remél. Néhány évvel később, amikor a Die Weltnek azt nyilatkozta, hogy „ne kössék” Magyarországhoz – akkor vált világossá, milyen keveset tudunk a mi stigmáinkról (többes szám, birtokos eset). Sokkal gazdagabb a tárháza azoknak, mint vélnénk. És nem igaz, hogy a mi barátunk az ő ellenségük. A magyar olvasóközösség széles tájain, ebben a frontokból szőtt nem-hazában lehet valakiből senki barátja, mindenki ellensége, gondja, baja, terhe, csalódása. Kertésznek, a kényelmetlen embernek sikerült. Egyszer akkor, amikor Nobel-díjat kapott („a zsidó”!), aztán akkor, amikor Budapestet megtagadta, vagy akkor, amikor a holokauszt vitáktól, tiltakozástól terhes évében a hozzá lehajoló Orbán Viktor kezét két kézzel szorongatva átvette a Magyar Szent István Rendet. Ahogy telt az idő, úgy vált egyre kényelmetlenebbé. Sok minden elhangzott az utóbbi években róla-vele kapcsolatban. Hogy sértett, hogy téved, hogy nincs igaza. Lehet cáfolatokat keresni minderre. És bizonyára sok minden igazolható is, a Kertész-szövegekből. Sok minden nem. Az biztosan nem, hogy Kertész a mi írónk lenne. Semmi közünk, így többes számban, birtokosként hozzá. Van gyakorlatunk az írók, kultúra megrágásában, fölemésztésében, de ez most nem megy. Szétpattannak a szerepek, lehámlik a máz, a protokoll, maga alá temet a piedesztál. Magányos olvasók maradunk, és amit elérhetünk, amihez hozzáférhetünk, azok a hátramaradt szövegek, Kertész kényelmetlen, „béna”, „irodalmiatlan” nyelve. A szembesülés, hogy nincs hatalmunk fölötte. Sem a mondatok, sem a Kertész gesztusok fölött. Az ítélkezésünket, a rajongást, a gyanakvást, az iszonyodást, a moralizálást is mind megtarthatja ki-ki magának. Ismételhetjük unalmas, kicsinyes vitáinkat (ismételjük is, szinte szóról szóra, most a Kossuth-díjas Nemes-Jeles, Röhrig, és Erdély Mátyás kapcsán). Kertész halott, a szövegek maradnak. Nincs nekrológ.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!