KAF: lájkoljuk, adjuk tovább

„Van egy nagyon nagy költőnk” – pohárral a kezében, piros anorákban így búcsúztatott Vida Gábor a Látó legutóbbi irodalmi rendezvényétől. Több mint fél éve járok a marosvásárhelyi G Cafékba, s több éve Látó-rendezvényekre, de így még soha nem zártam be magam mögött a több mint kocsma ajtaját, hogy Vida lelkesítsen. Volt már ő ironikus, dühös, érdektelen, hiányzó, melankolikusan jókedvű – de lelkes az még nem nagyon. Parászka Boróka írása.

Látó-estet már majdnem mindenhol rendeztek Marosvásárhelyen, ahol székeket lehet egymás mellé tolni. Kocsmákban, színházban, kultúrházban. Meghívottól, témától függően változott a helyszín: néha kétasztalos, együtt borozós beszélgetés lett belőle, máskor ünneplőruhás, megilletődött fesztív. Az utóbbi években nőtt a feszültség a Látó-találkozások körül. Úgy tűnt, a korábbi közönség elfordul, vagy ha nem is fordul el, kritikus és elégedetlen. Vagy azért, mert már nem tudja a hajdan legendás irodalmi lap betölteni azt a szerepet, amit a rendszerváltás utáni években betöltött, vagy azért, mert az irodalmi lapok súlya, szerepe változott meg. Vagy azért, mert a Látó által képviselt koncepció, ízlés, már nem találkozik Marosvásárhely ön- és irodalomképével. Az is könnyen meglehet, hogy a Látó ellenáll valaminek, aminek a város, Erdély szíve, megadta magát. Akármi is történt: egyre kevesebben jöttek el a találkozókra, egyre ritkábban alakult ki jó hangulatú beszélgetés az estek után. Az idén azonban megváltozott valami.
A Látó állandó helyet talált magának a Cuza Voda utcai G Caféban. (Cuza Voda utca, nagyívű mellékút.) Otthonos, de nem hivalkodó kocsma-kávézó a központban: csupasz téglafalain megfér minden, ami a romkocsmás romantikába belefér. Időszakos kiállítások képanyaga, sajtóklubos krédó, ott felejtett sapkák-sálak, falfirkák: személyes és személytelen üzenetek. Kis város kis találkahelye lenne ez, ha a Látó visszafogná magát. Nem fogja. A csupasz téglafalak közé behozott mindent, ami ide befér. És még annál is többet.
Az elmúlt hónapokban megfordult itt az irodalmi közép- és „nagy” generáció képviseletében Garaczi László, Térey János, Csaplár Vilmos, Keresztury Tibor. Jött a (majdnem) új hullám Király Kinga Júlia, Nagy Ildikó Noémi, Simon Márton, Pion István, Závada Péter, Székely Csaba révén. Az irodalom mellett helyet és figyelmet kapott a történész és a történelem, Novák Csaba Zoltán is a Látó asztalához ülhetett, a szerkesztőség Kubiszyn Viktor Drognaplójának bemutatásával újabb perifériát tett láthatóvá.
Az új helyszín, a pörgő műsorrend, az új és a régi arcok találkozása miatt változott volna a Látó körül a közönség? Nehéz megítélni. Tény, hogy az utóbbi hónapokban rendszeres visszajáróvá váltak olyan fiatalok, akik korábban hasonló akciókon nem vettek részt. Volt olyan est, amelyre már nem fértek be az emberek, az udvaron kihangosítva hallgatták az éppen felolvasót.
Mielőtt elhinnénk, hogy a kortárs irodalom erősödött meg ennyire, tegyük hozzá a tényekhez: a Látó helyzete a sikersorozat ellenére nem javult, hanem romlott az elmúlt hónapokban. A fenntartó megyei önkormányzat azt is meglebegtette, hogy megszünteti (átszervezi) a lapot. A terv egyelőre terv maradt, de a fenyegetés következtében egyértelművé vált: ennek a városnak kell egy olyan fórum, ahol találkozhat a kortárs kultúrával, amelyen hangot adhat a véleményének, sőt az ellenvéleményének, igényli az állandó ingert. A Látó körüli szolidaritás tovább erősítette az alapkoncepciót, ez, a G Caféban szerveződő közösség, nem az irodalmi karantént erősíti maga körül, hanem minőségi szövegek révén hozzászól a kocsmán túli világhoz.
Az elmúlt fél évet a Kovács András Ferenc közéleti verseiből összeálló est, A víz szakad, a cső marad című zárta (?) a hétvégén. Muszáj volt ennek meglennie: számvetés a szövegekkel, a szöveggyártókkal, emésztőkkel, a várossal, amelynek falai sokkal többet bírnak.
A közéleti verseknek most a magyar kultúrában „keletjük van”, ebben az évben jelent meg a Bárány Tibor által szerkesztett Édes hazám antológia, amely látleletet ad arról, hol tart ma ez a műfaj a magyar irodalomban. A KAF-életmű – ez szólalt meg Marosvásárhelyen – pontosan jelzi: a közről való beszéd, nagyon tudatos formában, hangját, szerepeit, témáit, kritikai érzékenységét csiszolva folyamatosan jelen volt, a rendszerváltást megelőző évtizedben is, és azóta is, töretlenül. Nem a költői anyag fogyott el, vált elégtelenné, hanem annak értése, és az arra irányuló figyelem. Ha úgy tetszik: a közéletről való minőségi beszéd volt és van. Csak beszélni kell. Beszélni nehéz, és hallgatni is.
A régi-új közönség a nehéz, kényes, tabusított, elhazudott témákat hallgatta. Nemcsak az elmúlt hónapokban lelkesen látózó fiatalok, hanem a régi motorosok, olyanok is, akik korábban eltávolodtak. A csupasz falak között minden elhangzott sok hangfekvésben, ami megtörheti a mára megszokott és elfogadott monotóniát, hallgatást, ami fölülírhatja a közhelyeket és leradírozhatja a mellébeszélést. KAF énekelt, kiabált, suttogott, időnként széles karlendítésekkel gesztikulált, majd egyetlen apró mozdulattal helyezte vissza orrára vékony keretes, jól metszett szemüvegét. Néha laptopról, lemezről belecsendültek mondanivalójával a megzenésített versek. Volt olyan, hogy elejtette a papírlapra nyomtatott verset, vagy összekeverte a felcímkézett köteteket. Volt, hogy horgászmellénye zsebében kotorászott (nem vett ki belőle semmit), több színnel, csíkos papírra írt műsorrendjét bogarászta. Homlokáról izzadság folyt, csíkos selyemkendője félrecsúszott. A romkocsma barkácskörnyezetében minden nagyívűen, pontosan összeállt. A szabadságról, és szabadságtalanságról való beszéd, a nagyszerűségek kisszerűsége, a nyüzsgő, tolakodó változatlanság, a pátosz iróniája, és az irónia drámája. A közönség néha beletapsolt, néha belehallgatott, volt, aki hozzáénekelt (rosszkor, rossz hangsúllyal, személyes érintettséggel). Az állni látszó idő nyomában.
„Van egy nagyon nagy költőnk” – mondja „privátim” Vida Gábor, figyelmeztet, hogy csak nekem lelkesedik. Hegylakónak álcázott városi ember anorákjában és borzas szakállával: kell neki a privátság, és a nagyság, és a költőiség is. Nekem pedig kell hogy legyen, akinek kell a privátság, a nagyság és a költőiség. Így vagyunk együtt, és van, tényleg van hozzá egy KAF, ebből lesz a köz-magán élmény, határok és különbségek nélkül. A közben magánosítása, és magán közösítése – ez micsoda élmény.
„Micsoda élmény” – mondják egy asztalnál a huszonévesek, ők a fiatalok. A politika az nem nagyon érdekli őket, de ez így más, ez így KAF. A politika ez, kedves szegény gyerekek, fiatalok, KAF. Beszélve, énekelve, izzadva, halászmellényben kotorászva. Ez a politika, csak nektek mást hazudtak. És, mi jöhet még, ide a csupasz falak közé? – kérdezem a késő kamaszkorukat taposókat. Váratlanul, és azonnal előpenderül, hogy Parti Nagy Lajos. Akárha egy kamaszsztár – őt szeretnék még. A fészbúkgenerációnak ők kellenek.
Parti Nagyot KAF-est előtt hívom a Marosvásárhelyi Rádióban (nekem is ő járt az eszemben, fészbúkos vagyok én is), csinálna kedvet a téglafalas bulihoz. Félórás beszélgetés lesz belőle, felolvassa a Fattyúdalt, majd hozzáteszi: ő is, KAF is, rétegekhez beszél. Kevesekhez, és nem is juthat el többekhez, nincs ehhez sajtó, és legfőképpen nincs sajtószabadság. Parti Nagy nem reménykedik, és nem mond le.
Rövid üzenet a G Caféból. Parti Nagyot is jöjjön. KAF mellé, szabadon. Lájkoljuk, adjuk tovább.