A regény többnyire vészhelyzet

2013. 01. 13. 12:13

Három éve ismerem ONAGY ZOLTÁN. Már amennyire ilyesmit állíthatok valakiről, akinek a hangját sem hallottam soha, mindig csak irkálunk egymásnak skype-on, jellemzően hetente többször is. Hogy mikről pötyögünk? Az egyszer egy külön könyv témája lehetne. Most, hogy karácsony után egy nappal szép kerek évfordulót ünnepel, egyelőre megelégszem egy interjúval, persze a bevett módszerrel.

Mindjárt hatvanéves vagy, 1979 óta tizenpár próza-, esszé-, interjúkötetet, számlálhatatlan elektronikus naplójegyzetet összeírtál, de a mindentudó gugli, kis túlzással, vakargatja a tarkóját, ha az életrajzi adataidról faggatom. Én sem vagyok sokkal okosabb, egy veled készült interjúból – amit még az is lehet, te írtál – annyit lehet tudni konkrétan, hogy Nógrád megyében töltötted a gyermekéveidet, pedagóguscsaládban. Légy szíves, mesélj erről valamit, ne rázz le, nem másolhatom be a Mikszáthról szóló esszét a Bőség zavara című sorozatodból!

Az emlegetett interjút Szabó Tibor Benjamin készítette az Új Könyvpiacnak, talán a Cerinka megjelentekor, nem csinálok öninterjút, mert nincs semmi, amit ne tudnék magamról, érdemi kíváncsiság nélkül a kérdés bepotyog a gödörbe, a beszélgetés kutyaütő lesz, rég bebizonyosodott. De valamit a dolog lényegéről. Gyerekkorom a falu legszebb hagyományainak megfelelően azzal telt, hogy ástam, kapáltam, locsoltam, gyomláltam, permeteztem, ahogyan kell. Az ötvenes–hatvanas években a falu ellátta magát, senki nem vásárolt zöldséget boltban, minthogy nem volt. Én, hogy a kínok szaporodjanak, heti kétszer zongoraórára jártam, nem mellesleg szolfézsre, heti négyszer gyakorolás, anyám úgy gondolta, amire lehetőségünk van, meg kell tanulni, amit tudunk, nem árthat, amikor a többi gyerek focizott, kalandozott, vagy lehúzott fürödni az Ipolyra. Ezzel együtt számomra a hatvanas évek paradicsomi időszak. Zongoraversenyekre jártam, zongoraversenyeket nyertem a tanárnő nagy örömére. A maradék időt végigolvastam. Gyerekkoromra esik a szocialista szénszünetek kilencven százaléka, jutott idő a könyvtárunkra. Alföldi nagyapám szenvedélyes könyvgyűjtő, ezt örökölte anyám, rám se vagyon maradt, hanem a könyvek szeretete.

Huszonhét voltál – ami az onagyi mérce szerint taknyos kölyök is alig, nemhogy író, az, hacsak nem zseni, ötvennél kezdődik –, amikor megjelent az első köteted. Mivel töltötted az azt megelőző néhány úgymond felnőtt évet? Nehezen tudlak elképzelni a bölcsészkaron, de lehet, mellé lövök… írónak készültél te egyáltalán?

Nyolcadikban megnyertem egy diákoknak kiírt prózaversenyt, két hetet tölthettem fődíjként Csillebércen, az volt az első szörnyű közösségi élményem. A Vörös Gárda – ami mára szitokszó, mint a liberalizmus – altábor vendége voltam, gondolhatod. A napirend, a reggeli torna, a zászló fel- és levonása, a csoportos étkezés, a csatakiáltások… az első napon eldöntöttem, hazamegyek a francba. A szabadon felnőtt gyerek nem érzi szükségét, hogy tömegekkel éljen szoros közelségben. Ezt követte, hogy néhány középiskola megszabadult tőlem, néha a kollégium előbb, néha egy ritmusban a tanintézettel. Zenekarokat alapítottam, az se szerencsés válasz az általánosan elrendelt domesztikálásra, abból mindig baj volt. Végül csak sikerült elvégeznem egy nyomdaipari technikumot, és felvételire készülés helyett azt képzeltem magamról, hogy zeneszerző vagyok, szövegíró, zenekarvezető, nem mellesleg húszévesen már publikáltam. Egy amatőr színpad tagjaként drámát írtam. A hetvenes évek eleje az amatőr színpadok fénykora. Nyomdában dolgoztam, és utaztunk, írtunk, próbáltunk. Ebben a bódulatban lassan derült ki, hogy nem vagyok csapatjátékos, és ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy akarom, ott hagyom őket. Mert így történt.

Az előbb említett első kötet, az Út Eridanusba a Magvetőnél jelent meg, sőt az azt követő két novelláskötet is (Vénusz születik, Vénusz beteg). Ennél sokkal jobb indulást ma is nehezen képzelhet el egy író magának. Ahogy a megjelenési dátumokból számolgatom, legalább hat éven keresztül úgy nézett ki, hogy dübörögsz – minimum óvatosan lépkedsz – a nagybetűs kánon felé. Mostanság kevésszer látni az irodalmi élet sűrűjében. Visszatekintve milyen volt az az időszak, és azóta mi változott, mármint – gondolom – benned?

A három köteten kívül, egy nagyregény-részlet is ehhez az időszakhoz tartozik, mellyel – szerkesztőmnek, Ördögh Szilveszternek köszönhetően – 1978-ban bekerültem a korszak legfontosabb antológiájába, az Isten tenyerén ülünkbe. 74-ben feleségül kértem az örökasszonyt, összeházasodtunk, 76-ban elfogadták az Eridanust, megszületett az első fiam, 78 tavaszán megszületett a kisebbik nagyfiam, karácsony előtt megjelent a regény, könyvhétre az antológia, addigra a Magvető elfogadta a következő kötetet. Nem éreztem, hogy különösebben dübörögne, azt se, hogy örülök, vagy ilyesféle, természetesnek tűnt. Az ember ír, megjelenik, kész. De nem író. Az író komoly kuruc, harcol a magyarságért, csatába megy a labancok ellen, de mindenki ellen, akit labancnak lát. Bölcseket mond, ha nem mond éppen bölcset, bölcsen hallgat. Én civilként jöttem, mentem, minden napnak volt szabott feladata, fél ötkor kezdődött, hogy hatra beérjek a munkahelyre. Szegényen, mint a templom egere. A szolgálati lakást egyesével bútoroztuk be, egy konyhaasztal, egy hokedli, egy függöny, egy hónap. Szombaton, vasárnap Nógrád megye egyetlen érettségizett cigány kőművesénél voltam segéderő alkalmanként kétszázötven forintért. Minden fillért megfogtunk, nem tehettünk mást két kicsi gyerek mellett. Nem gondoltam, hogy író vagyok. Fogalmam nem volt az irodalmi élet belterjességéről, bel- és külharcairól. Éltem az életem, ha akadt valami, megírtam, eladtam.

Nemrég olvastam, hogy egy fiatal srác könyvet írt Babits és Török Sophie kapcsolatáról, nagyon reklámozzák, hogy mennyire menő. Aztán ott van Nyáry Krisztián az Így szerettek ők című irodalmi bulvárkötetével, amit az egyik közösségi oldalra írt bejegyzéseiből rakott össze, szerintem sok karácsonyfa alatt ott fog díszelegni. Csakhogy Babits témában te csináltál egy hasonlóan remek kötetet 2001-ben, Tavaszi iramlás – ősszel címen, a Bőség zavara – élet az irodalomban esszéid pedig még mindig ott porosodnak a virtuális térben. Szerintem piszkosul jók, de nem robbantak. Megélhetési írónak mondod magad, de nem vagy egy kifejezett üzletember, ugye?

Ha ugyanarra a kötetre gondolsz, mint én, Sárközi Mátyás frissen megjelent Párban magányban című dolgozatára, Sárközi nem annyira fiatal (betöltötte a hetvenötöt), és ennek megfelelően más irányból közelíti a szoborrá vált költő és a mellé szegődött különös nő viszonyát, mint a Tavaszi iramlás. Ha kötelező meghatározni a szándékot, engem az irodalomtörténet álszent hozzáállása bosszantott, az a tény, hogy a magyar irodalom nagyjai szentek voltak és szüzek egy füst alatt, és ha szóba kerül, semmi más nem jogalap, mint az adott alany irodalmi teljesítménye, nem evett, nem ivott, nem hazudott, nem csalt, írt, de nagyon. Így a szocializmus kiteljesedése előtt sem élhetett húsból lévő íróember. A Bőség pedig, minthogy az elmúlt ötven évben csak olvastam és olvastam, személyes irodalomtörténetem. Ki, melyik író hogyan hatott, hogyan fogadtam el, milyen könnyen vagy nehezen. Nem vagyok üzletember, az egy másik szakma. Pedig nem ártana, ha volna a véremben némi üzleti érzék, mert a tizenöt évvel korábbi honorárium szintjén maradt összegekből az élet fenntartása furcsa bukfenceket generál.

Olvasom a decemberi Új Könypiac köszöntőjében, hogy „2005 és 2009 között megírtad az ezredforduló nagyregényét” az Énekek énekét, „a megcsúszott életeket, az elveszett illúziókat, a soha nem múló férfi-nő zűrök dzsungelét”. 2009 óta már eltelt három év. Mi ez? Hol a titokzatos nagyregény, miért nem olvasható?

Három nő regénye. Egy hely- és férjkereső erdélyi nőé, egy szerelem és boldogság után vágyó gazdag, laza nőé, és egy boldogtalan öregasszonyé, aki azt kutatja visszamenőleg, volt-e értelme az egésznek. Talán azért nem olvasható, mert elégedetlen vagyok a trilógia harmadik részével, és persze azért, mert nem sorakoznak a kiadók a Vaskapui úton, hogy kiadják, semmi nem inspirál, hogy beledőljek. Majdnem egymillió karakter, csak a mozdulat, hogy megnyissam, néhány nap lelki előkészületet igényel. Várom, majd csak összeigazodik.

Későbbi kérdés lett volna, de ha már így felvezetted, beszéljünk a nőkről. Nem hiszem, hogy leírtál egy betűt is életedben, amit valamilyen módon ne lengett volna körül egy asszony – legalább négyemeltnyi lépcsőmászás alatt megérlelt – illata. Hogyan egyeztethető ez össze azzal az Onagy-tétellel, hogy az író üljön a fenekén és írjon. A nő – ha igazi – mindig bonyolult, te pedig nem tartozol a kifejezett fantasy szerzők közé, tuti, hogy az életből merítesz.

Itten valami komoly tévedés, félreértés forog fenn. Annak feltételezése is, hogy én és létező nők par excellence. Egy meghatározó doktrína viszont gyerekkoromtól tiszta, nevezetesen, hogy a nő a legérzékenyebb regiszter, bármilyen világ vegye körül, bármifélék legyenek a társadalmi viszonyok, a nőnek pontos, világos választ kell adnia a kérdésekre. És meg is teszi, választ ad. Nyilván, hogy nőt beszéltetek, nőt szerepeltetek, nő ül a kontextus közepében, mint a kotló a kosáron. Általában megnyugtatóbban működik, mint a férfihang, nézd meg Brecht Kurázsi mamáját, a markotányos asszonyt, vagy Németh László Kárász Nellijét az Iszonyból, de Örkény Tót Lajosának csendes Mariskája is halogató-vízválasztó a Tóték őrületében. A nő a világ közepe, az aranymetszés aranya. Nőre lehet regényt építeni. Egy nő vészhelyzetben pontosan tudja, mikor kell elhallgatnia, mikor megszólalnia. Márpedig a regény többnyire vészhelyzet.

Van egy alteregód, Onagy Zoltán, a szerkesztő. Ott bábáskodtál a terasz.hu születésénél, évekig toltad a szekerét, valamint az Irodalmi Jelenen is műveltél izgalmas dolgokat. Szeretted? Merthogy ez irodalmárkodás a javából, te pedig nem vagy irodalmárbarát.

Névjegy

Onagy Zoltán, született: Budapest, 1952. dec. 27.

Regények:

Út Eridanusba (1979, Magvető)
Leevezni a Lókoson (120 napos antialkoholista napló) (1998, Fekete Sas)
A méz holdja (Stróbl N. Dániellel közösen) (2001, eol.hu, E-könyv)
Szerelmeskönyv (2001, Ister Kiadó)
Sötétkapu (2006, Pont Kiadó)
Cerinka (2010, Jelen Kiadó)
Zsámboki szerető (2011, Jelen Kiadó)
Páros játék A-val (2012, Jelen Kiadó)

Novelláskötetek:

Vénusz születik (1982, Magvető)
Vénusz beteg (1985, Magvető)
Nem kell hal (1998, Vár ucca 17.)
Évszázadokra szóló éjszaka (2001, Észak-magyarországi Könyvkiadó)

Esszé, interjú:

Tavaszi iramlás – ősszel (2006, Pont kiadó)
Papírt és kardot írtam (Interjú kortárs írókkal, Jelen Kiadó)

Szerkesztettem korábban is, de a Terasz egészen más munka, a Terasz a vékony jég. És összejött valami izgalmas a vékony jégen abban az időszakban, amikor még senki nem tudta, hogyan mennek a dolgok a gyakorlatban a neten, ha irodalom és környéke a téma. Szerencsém volt, azt hiszem, a szerencse ihletett állapot. Szerencsém volt, hogy ismertem egy nőt, aki révén megismertem Pécsi Györgyit, aki recenziós könyveket küldött, köztük Jónás Tamásét, akivel összejöttünk virtualice, aki ismerte a Terasz főnökét, Peti Pétert, aki irodalmi vonulatot kívánt a Terasz kulturális portálra, én pedig ott voltam éppen szabad kapacitásokkal. És beleszerelmesedtem a munkába. Ennyi lába kell legyen a szerencsének, hogy működjön. Az Irodalmi Jelen más világ, más tér, nem is akarok beszélni erről, maximum erőszak hatása alatt.

Hatvanéves vagy. Ezzel kezdtem, ezzel is zárom. Tervek? A már ismertetett onagyi skálán tíz éve írónak nevezheted magad, mert biztos vagyok benne, hogy nem tartod magad zseninek. Hogyan folytatódik a regnáló ítész urak által pillanatnyilag nem is éppen bevett, de tagadhatatlanul létező Onagy-életmű? Széles társadalmi kitekintésű korlenyomat nem biztos, hogy a te stílusod, bár ki tudja, de az emberről – a kicsi, esendő, zabolátlan sliccűről – biztos van még rengeteg mondanivalód.

Hogy mennyire széles társadalmi kitekintésű, nem látom, de decemberre éppen elkészül egy sorozatom, 21 íróhalál címmel, ami arról hoz bulvártörténeteket a bulvárportálok nőnemű modorában, hogyan és miért mészárolja egymást a kisember a szó szoros értelmében. Írója a Bulvár Press újságírónője, Estélhy Judit. Jól megdolgoztatott már maga a változtatási kényszer, hogy másképpen írok én, másképpen az újságírónő. Magyarország jelenideje sorakozik fel a történetekben, a rablás, az agybaj és téboly, a féltékenység, a folyamatosan működő egzisztenciális és egyéb félelmek, a fejre állt életek, a kockázatvállalás veszélyei. És közben azt várom, hogy a menedzserem végre megteremtse a cége jogi hátterét, hogy a kész könyvekből, mert akad néhány eladásra váró kis- és nagyregényem, ő is meggazdagodjon, én meg nyugodtan ülhessek a következő regénybe.

Tasnádi-Sáhy Péter



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!