Isten, kérjél bocsánatot

„Sándor Erzsi nem viccel, dehogy viccel. Nekimegy mindennek és mindenkinek, hogy elérje az elérhetetlent, a normálist.” Parászka Boróka írása Sándor Erzsi Szegény anyám, ha látnám című kötetéről.

Aniridia nem egy kevésbé ismert dél-olasz tartomány. Ezt most tudtam meg, Sándor Erzsi Szegény anyám, ha látnám című kötetéből, amely egy-két oldalanként tartalmazott valami olyan információt a gyereknevelésről, oktatási rendszerről, amelyről én még nem hallottam. Pedig nagycsaládosként azt hittem, nem érhetnek meglepetések, mindent tudok a segédeszközökről, az alternatívákról, a fejlesztésről, az integratív nevelésről, a gyermekközpontúságról és a gyermekellenségről. Hát nem. Az én tudásom, amelyre négy gyerek mellett akarva-akaratlan szert tettem számtalan bölcsődét, óvodát, iskolát, fejlesztőközpontot, magán- és közintézményt végigjárva, és nagyon sok speciális helyzetben lévő gyereket megismerve, mind csak a látókat érinti. Ez a látó-gyerekvilág tele van feszültségekkel, frusztrációkkal, ki nem használt lehetőségekkel, és meg nem adott esélyekkel. A tehetetlenég gyakorta szüli az „ennél nincs rosszabb” érzést. Jó tudni, hogy van ennél is rosszabb, a látó-gyerekvilágnál is kevesebb a lehetőség és az esély például a nem látó-gyerekvilágban, és egészen biztosan ide sorolható a nem halló-gyerekvilág, és minden olyan érintettség, amelyet a sajátos helyzet, az ilyen-olyan korlátozottság határoz meg.

Mindig van rosszabb, és ez nem vigasz, hanem figyelmeztetés.

Az esélyeket pedig sokszor mi, azok vesszük vagy rontjuk el, akik – bár telve vagyunk önnön jószándékunk biztos hitével – nem is tudunk arról, minek-kinek kellene esélyt adni. Nekünk szól Sándor Erzsi könyve, az aniridiás fiúról, aki nem, nem Szicília távoli zugában született, nem egy egzotikus világ különös alakja. Nagyon is átlagos, budapesti család gyereke, akinek aniridiája veleszületett szemrendellenességet jelent: íriszhiány miatt súlyosan gyengén látó. Mondanám, hogy vak, ha nem küzdenének állhatatosan azért a fénysugárért, amely anatómiailag megmagyarázhatatlan módon mégis bejárja idegpályáit.
Sándor Erzsi elsősorban nem szerzője, hanem szereplője saját könyvének: ő volt az, aki elsőként szembesült, és felismerte Tamás fia problémáját (mert ebben a világban, amelyben élünk, még az egyszerű diagnózis, helyzetértékelés sem egyértelmű, és mindenki számára hozzáférhető). Kettejük történetét éli, és újraéli ebben a könyvben, követi, hogyan keresnek és találnak (csinálnak) helyet a látáshibás, ám tehetséges, akaratos és teljes életre (karrierre!) képes Tamásnak. Kritikusan, iróniával, értve és értelmezve. Gyakorta sírhatna az olvasó, ha nem kényszerítené a szöveg nevetésre és gondolkodásra.
Kétkezes napló ez – mondanám az anya és fiú egymásra felelgető szövegeire, amelyekből kiderül nagyon sok hasznos dolog: hogyan lehet önállóságra nevelni egy sérült óvodást, hol és mikor kell kezdeni a fejlesztést, az iskolát, meddig terjedhet az integráció stb. De ez a könyv sokkal több ennél. Szocioportrék, miniatűr riportok, a rendszerváltás utáni két és fél évtized megannyi eseményének, meghatározó élményeinek-hangulatainak fűzére. Példabeszédek arról, kikből hogyan (nem) lesznek vesztesek, hogy a perifériára szorulás hogyan történik, és hogyan lenne ez megakadályozható. Már ha lenne erre szándék.
Csak egy ízelítőként a sok-sok történet közül: Tamás iskolájában, a Vakodában egy hármasiker látássérült egyik tagja jár. A kislány két nővére közül az egyik mozgássérült, ő a mozgássérültek intézményében nevelkedik, harmadik egészséges társukat azonban a szülők „megtartják”. A történet egészét Sándor Erzsi láttatja, így: „A hármasikrek így aztán összetalálkoztak. Az integrációba vetett mélységes hit ellenpéldáját nyújtva mindenkinek. Ha a sérült gyerekeket nem hagyja magukra az anyjuk, nem kerülnek Pestre, nem érettségiznek le, a vak kislány nem járhatott volna egyetemre, nem tanult volna zenélni, nyelveket, hiszen egészséges testvérük, a tanyán maradván, tizennyolc évesen már férjnél volt és gyereket szült. Úgyhogy a megoldás az lenne, ha a dél-magyarországi kis tanyaközpontban is lenne színvonalas oktatás. Vicceltem.”
Sándor Erzsi nem viccel, dehogy viccel. Nekimegy mindennek és mindenkinek, hogy elérje az elérhetetlent, a normálist. Anyatigrisnek mondják az ilyent, kicsit viccesen, kicsit megrovón. De van erre egy pontosabb családi szlengje hőseinknek. Sándor Erzsi „gyengédlátó”. Gyengéden látja és megmutatja mindazt, amit nem veszünk észre, és amivel adósok maradunk. Elsősorban magunknak. Eljut addig, ameddig el lehet jutni, el egészen az Úristenig, aki egy ragyogó szicíliai délutánon arra kényszerül, hogy hőseink maradék szemébe nézzen, és bocsánatot kérjen. A könyvből kiderül, mire megy ezzel.