Hrabal és a csehek morbid humora

A cseh irodalomból készült műfordítások sokszor nem adják vissza az eredeti mű hangulatát, azt az érdes, morbid humort, ami a csehekre jellemző. A fordítók szándékosan ferdítenek a magyarok szája íze szerint – állapította meg Vörös István a Kolozsvári Állami Magyar Színház Költői estek sorozatának legutóbbi vendége.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Költői estek sorozatának legutóbbi vendége Vörös István sokoldalú alkotó: József Attila-díjas költő, író, műfordító, esztéta, egyetemi tanár, irodalomtörténész és nem utolsó sorban a gyerekeivel sokat foglalkozó családapa is. A meghívott a Michal Docekal rendezte, Hrabal: Õfelsége pincére voltam című regénye mentén készült előadás színpadi adaptációját fordította le magyarra, a darab premerje nemrég volt a kolozsvári színházban, a szerző ennek apropóján tartózkodott a kincses városban.
Hangulati felvezetőképpen néhány saját verset olvasott, amelyeknek borús, de annál hatásosabb képei meg is rémiszhették a kis számú, de értő közönséget, azt is gondolhattuk akár, hogy a kolozsvári esős estéhez öltözött a szellemi táplálék. Szerencsére azonban az értő kérdéseknek és frappáns válaszoknak teljesen más oldalait is sikerült megmutatniuk a meghívottnak.
A kérdező Karácsonyi Zsolrt elsőként a sokoldalúságra volt kíváncsi, amelynek kapcsán Vörös elmondta: könnyebb sokoldalúnak lenni, mint egyoldalúnak. Az egyik dolog következik a másikból, a prózaírás elősegíti a verselést és ugyanígy működik fordítva is, serkentően hat egymásra a két műfaj, a terheléstől pedig aktívabbá válik az ember, a meghívott ugyanis gyakran egyszere több irodalmi művön is dolgozik.
Vörös szerint a „minden vers a kollektív lírai térbe nyit utat. Amelyik nem, az nem is vers, legfeljebb versezet, szójátékhalmaz, fércmunka”. Ebben a kollektív térben bármennyi időt el tud tölteni, napi szükséglet számára a vers, s bár meggyőződése, hogy nem kell mindenkinek írnia, de azt nem tudja elképzelni, hogy milyen lehet az, ha valaki nem olvas verset, s vajon nincsenek-e súlyos elvonási tünetei, nem korcsosult-e el a lelke esetleg.
Azt is megtudtuk: a költő sokszor álmában is ír, avagy verssel álmodik, és hogy úgy gondolja: Dante mindenki kollégája, még azoknak is, akik nem írnak. Dantét és más szerzőt is olvasóként és nem költőként vesz elősorban kézbe, viszont mikor műfordít, már alkotóként kezeli a művet. Számára óriási felelősség a műfordítás, mert bár önálló alkotás, az eredetit hűen kell visszadnia. Ennek ellenére szerinte mégis sok rossz fordítás születik, ezeket nem lenne szabad kiadni – általában az amatőr lírikusok követik el, akik bár jól ismerik a nyelvet, a versírás mesterségét nem tudják kellőképpen.
A Hrabal-regény színpadi adaptációjának fordítását az íróért és a kolozsvári színházért vállalta el, egyébként inkább verset vagy novellát szeret fordítani, regényt nem igazán. S bár ez egy színpadi mű, amely a könyv alapján készült, mégis az író egy kultikus szövege, ezért örült, hogy dolgozhatott rajta.
A cím viszont megtévesztő és nem hiteles, hiszen nem Õfelsége pincére voltam, hanem Az angol király pincére voltam az erdeti szöveg szerint – magyarázta Vörös, aki előadáscímként inkább ezt használta volna. Olykor a Hrabal-fordítók a magyar olvasók kedvéért elkennek dolgokat, ez viszont egy fontos része a műnek. Az író szándékosan ragadja ki ezt a mondatot, amelyet nem a főszereplő Díte, hanem egy mellékszerpelő Skrivánek főpincér mond. A magyar változat azt sugallja ezzel ellentétben, hogy ezt is Díte mondja. Hrabal korántsem volt annyira nosztalgikus és rózsaszín, mint ahogy a közismert Jirí Menzel-film vagy a mostani premier mutatja, jóval „sötétebb” volt, de ő ennek a borúlátásnak is tudott örülni. A cseh alkotók zöme a magyar olvasó számára tán kissé groteszk, már-már morbid lehet, de a mondaviláguk, a köznapi nyelvhasználatuk is ilyen. Prágában lehet enni vizihulla elnevezésű ételt, amelyet sör mellé szoktak fogyasztani, sőt mi több, van koporsócska nevű desszertjük is, amely valóban hasonlít egy koporsóra.
A színházuk is merőben eltérő a magyar realisztikusabb stílustól, rájuk ebben is inkább a groteszk a jellemző.
Vörös a színházon keresztül sajátította el a cseh nyelvet, rengeteg előadást megnézett, bár korábban ez a művészeti ág egyáltalán nem foglakoztatta. Prágában volt egy színész hasonmása, akivel gyakran összetévesztették, sőt egyszer a művész felesége sem ismerte fel, hogy nem ő az igazi férj, hanem egy magyar író – mesélt csehországi élményeiről.
Az esten megtudtuk azt is: hisz az irodalom mágikus erejében, abban, hogy a költők és írók papírra vetik időnként a jövő történéseit, csak az baj, hogy ezt sem irányítani, sem kontrolláni nem igazán tudjuk. Valójában mindig alkotó embernek készült, de diákkorában inkább a természettudomány foglalkoztatta, mivel az irodalomórák akkori tananyaga nem kötötte le az érdeklődését. Nyolcadikos korában írt egy fantasztikus-tudományos-erotikus regényt, amely szerencsére mára már elveszet, így nem lehet rajta derülni – árulta el.
Az est végén a közönségkérdések kisebb vitát eredményezetek a bemutató előadás, a Hrabal-könyv és a Menzel által készített film kapcsán. Összességében elmondaható: az egyik legtartalamsabb, legpörgősebb Költői est volt ez a kolozsvári színházban, nem kis mértékben köszönhetően Karácsonyi felkészültségének, értő kérdéseinek is.