Haikuk túléléshez és meghaláshoz

„A poézis átnyúlik valahova a nagyon hétköznapiba, vagy a hétköznapiban van ott nagyon mélyen, kiiktathatatlanul a poézis.” Parászka Boróka írása MARKÓ BÉLA fűszál a sziklán című haiku kötetéről.

Vannak könyvek, amelyeket az ember a biztonság kedvéért mindig magával visz: térképeket, útirajzokat – ha hosszú, különösen, ha ismeretlen útra megyünk. Valamint olyan regényekhez, verseskötetekhez is ragaszkodunk, amelyeknek mondatai továbbhajtanak, pihentetnek, eligazítanak, amelyek tisztán szólnak a legnagyobb hangzavarban is, és nem zavarják a ritkán hallható csendet sem.
Miként szegődik hozzánk egy könyv? Vagy – tán pontosabb így – miként szegődünk egy könyvhöz? Markó Béla fűszál a sziklán című kötete lehetne akár jól hajtogatott térkép, vagy útikönyv is: egy télikabát nagyobb zsebébe kényelmesen elfér, két osztatú, fehér és élénkzöld borítója megkeresi magának a tévelygő tekintetet. Hosszabb séták alatt bejárható parkok, múzeumok számára szoktak ilyen útmutatókat, kísérőfüzeteket szerkeszteni, hogy a látogató eljusson a legfontosabb látnivalókig, és ne vesszen el a jelek, az erre is, arra is nyíló útvonalak között. Be- és kivezetés. Miből? Mibe?
Levegő, tűz, víz, föld – ez ennek az útikönyvnek a fejezetei, és akkor jó fellapozni, amikor az elemek, saját életünk útvesztői, ösvényei között bóklászva megérintenek. Amikor valami elemi történik, tapasztalható. Amikor jó csak úgy megállni, érezni, látni, hallani, lenni és elmúlni – vagy éppen mindez nem jó. A tapasztalás viszonylagosságának kötete ez a haiku-gyűjtemény. A távolit, nem láthatót közel hozza és láthatóvá teszi, a kéznél lévőt, nyilvánvalót eltolja, kibontja és megtisztítja megszokásainktól, vélelmeinktől. Elvarázsol és varázstalanít egyszerre.
Mert minden egyszerre történik, egyszerre van a szent és a profán, a születés és az elmúlás is. A poézis átnyúlik valahova a nagyon hétköznapiba, vagy a hétköznapiban van ott nagyon mélyen, kiiktathatatlanul a poézis – a haiku olvasó nem dönt erről, csak észrevesz, megállapít.
„Járnak-kelnek a / nedvek: tárgyal titokban / pokol s mennyország” – olvasom Virágnyílást, karnyújtásnyira tőlem a fürdőszoba, így hallom, amint másodpercenként, tökéletesen, végtelenítve csöpög a sosem jó, gyári hibás csap. Először azt gondolom, ezért a furcsa, bosszantó, mégis titokzatos csepegés-nedvedzés miatt kedvelem ezt a három sort. De aztán meghallom valahonnan a lakás másik végben folyton zakatoló tévét. Amiben éppen, mint mindig, „tárgyalnak” valakik. Öltönyben, arcukon feslő, egyen ráncokkal. Mondatok hajtanak ki, majd hervadnak el a szájukból. Embervirágzás ez. Nem vettem észre ezt eddig, hogy lehet ez? Hát így, hogy az észlelés felejt, butul, tompul, ha csak ki nem zökkenti valami a rutint. És ahhoz, hogy kizökkenjen, kellenek ilyen szó-fékek és mondat ékek, mint amilyenek Markó Béla haikui.
Nézem, amit írok itt a képernyőn. Ha kinyomtatnám, mivé lenne ez? „Egy papírlapon / apró fekete magvak / talán haiku” – olvasom közben a Poétikát. Jó olvasási gyakorlatok ezek, igazi tudatmódosító szer a kötet: megváltozik az ember látása, hallása, és valahogy jobb lesz élni, megélni a megélhetőt. Talán éppen azért, mert az alkotás nem az írás, és nem az olvasás, hanem ez így együtt. Minek is nevezzük ezt? Érzékiségnek? Szerelemnek? A tökéletlenség tökéletességének? „A mi szájunkkal / kóstolja meg az Isten / amit teremtett” – így szól a Szerelem, ahogy olvasom hangosan, magamnak. Vagy az Istennek, ha épp a sorok közé les a vállam mögül.
Persze mindez most van, és most éppen már nincs, az örökkévalóság éppen a romlás, és a romlás az örökkévalóság. Ezzel is szembe lehet nézni, sokféleképpen, és szépen. A félelem, a nyugalom, a közelség és a távolság egyszerre van, három sornyi haiku rendje szerint. „Egymást öleljük / van-e árnyék mögöttem / te vigyázol rám” – hangzik az Egyezség, ami a műfaj logikája szerint éppen annyira megállapodás, mint amennyire figyelmeztetés.
Augusztus vége van, a nyár és az ősz találkozója. Nappal még liheg a forróság, de hajnalban már mar a hűvös. Ez az Átmenet ideje: amikor „már a diófa / elsárgult de a többi / még zöldell gyáván.” Bátor kötet ez bátor olvasóknak, kabátzsebekhez szabva. Azokra a pillanatokra, amikor megáll az ember, és azokra, amikor tovasiet.