Esterházy első parancsolata Kolozsváron

„Képességeim a képességeim hiányából fakadnak és ezt a hiányt komolyan is gondolom” – mondta ESTERHÁZY PÉTER a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében színház és irodalom viszonyával kapcsolatban. A Kossuth-díjas írót Én vagyok a te című drámájának felolvasószínházi előadása után Visky András kérdezte színház és irodalmi művek kölcsönhatásáról. Varga Melinda tudósítása.

Rendhagyó felolvasószínházi előadáson vehettünk részt nemrégiben a Szamos-parti színház stúdiótermében. Esterházy Péter Én vagyok a te című drámáját láthatta a nagyérdemű, amelyet Visky András rendezett, az intézmény művészei közreműködésével. A Királynőt Csutak Réka, az Urat, aki egy hólápátolással fogalkozó öregember Orbán Attila, Amált, a szolgálót Györgyjakab Enikő, a Fiút pedig Buzási András alakította. Az angyalok kara szerepében Imre Éva, Sigmond Rita, Marosán Csaba, Vatány Zsolt volt látható. A szerzői utasításokat Kántor Melinda tolmácsolta.A darab a budapesti Nemzeti Színház Tízparancsolat-pályázatára született és az Ószövetség első parancsolatát – Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek néked más isteneid előttem – „értelemzi” színházi nyelven.
A rendező-dramaturg eképp gondolkodik a színházi művel kapcsolaban: „Lehetséges-e Az ember tragédiáját revüként eljátszani? – mintha leginkább ez a kérdés izgatta volna Esterházy Pétert, amikor az Én vagyok a te című darabját megírta. Az alkotás a nyelv lehetőségeit vizsgálja, azt tudniillik, hogy vajon miként mutatkozhat meg emberi mivoltunk leglényege, az ami közös mindannyiunkban, és ami mélységesen összefügg a testünkről való tudással. Hogyan tudnánk különbséget tenni a nyílt és őszinte beszéd meg a vulgáris és útszéli között?

Vajon miként beszélhetnénk a saját történelmünkről úgy, hogy magunkat ne folyton áldozatnak,egy ellenünk szőtt összeesküvés mindenkori veszteseinek tekintsük?

Esterházy Péter éles humorú darabján nem lehet nem nevetni és nem lehet nevetni, mindegyre önmagunkra kell gondolnunk, önmagunkon kell elgondolkoznunk, mialatt ezt a frenetikus nyelv-koncertet hallgatjuk. Esterházy partitúrája egyedi színházi kísérlet: egészen másként kell a szöveghez viszonyulnunk, mint ahogyan a történő színházban megszoktuk. Mi magunk az oratóriumhoz közelítettük, megérintve csak a zeneiként felfogott szövegben rejlő végtelen lehetőségeket”
A közel két órás előadás tele van nyelvi bravúrokkal, történelmi utalásokkal, közéletet érintő problémákkal, ami a felolvasószínház jellegénél fogva tud hatni a nézőre.
Az darab felolvasását követő szerzői esten Visky hangsúlyozta: más parancsolatot el sem lehetne képzelni az író mellé, mint egy öndefiniciós, történet nélkülit. Egyébként ő maga is részt vett a Nemzeti Színház pályázatán. „Még azt is megkockáztatnám, lehet bunda volt a dologban” – jegyezte meg viccesen. Õ is meg kellett volna jelenjen a „parancsolatosztáson”, de egy kisebb sportbaleset megakadályozta az utazásban. „Fölfohászkodtam, hogy ne kapjam a ne lopjat, hiszen a legbanálisabb, nincs vele amit kezdeni” – mesélte.
„Van ennél azért banálisabb is” – reagált erre az író derűsen, majd hozzáfűzte: nem volt bunda a dolgokban, legalábbis ő nem vette észre.
Esterházy saját maga és a színház kapcsán arra döbbent rá, hogy mennyire más a státusa a leírt és a kimondott szónak, hogy a színész jelenléte, hogyha fellép például egy színházi baki, mindent átalakít. Kezdetben azt gondolta, hogy leírt szavaknak sokkal nagyobb súlya van, mint a kimondottaknak. „Hozzá vagyok szokva, hogy minden ott legyen a papíron, ami egy drámai szövegnél hiba, hiszen, ha minden ott van, akkor nincsen rés, nem tudnak az emberek belenézni. Ez nem azt jelenti, hogy lazább kell legyen a szöveg, inkább azt, hogy nem szabad mindent lefedni”.Megtudtuk azt is, nem szokott üvöltözni, mint Molnár Ferenc tette, hogyha két centivel arrébb álltak, mint ahogy azt ő leírta, de nem is korrumpálható, megmondja, hogyha valami olyannal találkozik, amit ő nem tett bele a műbe vagy valamiért nem szimpatikus számára.
Az író röviden kitért a Harmonia Caelestis színpadi változatára, amelyről kezdetben azt hitte, nem lehet megvalósítani úgy, hogy átjöjjön az írott mű valódi üzenete, aztán Molnár Dávidnak sikerült ezt megoldani.
Visky kapcsolatba hozta a mostani színdarabbal a Búcsúszimfónia című, első egész estés drámáját a szerzőnek, amely zenei formából indul ki, és ezt a formát nagyon következetesen alkamazza. Arra volt kíváncsi a rendező, hogy miként jutott Esterházy a zene felől a színházhoz, hozzátéve azt is, hogy a darabjainak semmi köze nincsen a magyar drámairodalom történetéhez, ami azt is jelentheti, hogy estélytelenek.
„Képességeim a képességeim hiányából fakadnak, és ezt a hiányt komolyan gondolom” – mondta erra a meghívott. A szöveget valóban úgy bontja ki, mint a zenét és nem törődik a pszichológiával sem. A színház számára azért nagy kaland, mert ellenetétben az irodalommal, ahol csak saját magára számíthat, itt teljesen másképp van. Ezzel, mint azt mondta vissza is él, például nem törődik a színrevitel technikai részével. Ha át kell mennie a színen a nagy halnak, akkor átmegy vagy ha ezer töröknek kell bejönnie, akkor annyit szeretne látni – oldják meg, én is komolyan vettem a dolgom, ők is vegyék komolyan.
Annak kapcsán, hogy a színházban tanult nyelv visszakerül-e a regényeibe, elmondta: inkább a diológusokról, a szerkesztésről, zárt jelenetekeről tanult újat, mintsem magáról a nyelvről. A zárt jelenet nagyon tud használni a regénynek, de egyébként a színház, mint ahogy egy felolvasás sem a nyelvről szól vagy kevésbé szól arról. Ha a felolvasói képességeit dícsérik azt is jelenteheti, hogy azért van mindez, mert a szöveg csak ez által tud megszólalni. „Minden a papíron kell legyen”.

Visky szerint az Én vagyok a te nagyon politizáló darab, amelyet rendhagyó módon próbáltak az intézmény művészeivel. A hangzás felől közelítették meg a jelentést, úgy kezelték a művet, mint egy kottát, nem beszéltek figurákról, viszonyokról, ahogy más olvasópróbákon szokták tenni.

Esterházy úgy látja, hogy a színház a legpolitikusabb műfaj, s bár érdekesen mozdulnak be mondatok, ezt a darabot bizonyíthatóan Gyurcsány miniszterelnöksége alatt írta.
A beszélgetés további része a mai magyar közéletet és politikát érintette, kitérve arra is, hogy az író miért ír kevesebb publicisztikát mostanság. Õ úgy látja, hogy csak azért leírni valamit, hogy le legyen írva, nem érdemes. A mai magyar közéletet egy Ady publicisztika kicsit átstilizáva vagy saját, a kilencvenes években írt tárcái is hűen visszadnák, bármikor le lehetne ezeket hozni.
Szerinte Magyarországon ma nem aszerint sorolják ideológiai kategóriába az embereket, hogy ki mit gondol, hanem az alapján, hogy hova tudják tolni. A konzervativizmus paródiáját észlelhetjük, a közélet pedig visszalépett az önsajnálat, a „nem mi tehetünk róla” hagyományához, ami a belpolitikai nyilatkozatokban és folyamatokban nagyon jól működik.
Annak kapcsán, hogy az idegen nyelvű kulturákban hogyan látják az ő műveit, elmondta: a könyveknek annyi arca van, ahány fordítása, vannak cinkosságok, történelmi utalások, amelyek nem működnek, viszont valami más mozgatja őket.
Az új regényre kitérve megtudhattuk: az első regényéhez formai szempontból hasonló, viszont a korábbi művekhez képest megjelenik benne egy új hang is. Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változatban a szerző hangján megszólaló lábjegyzet más, intimebb viszonyt feltételez az olvasóval. Ugyanakkor kérdések elé állítja az olvasót, olvassa vagy sem a lábjegyzetet, mert ha elhagyja vagy külön olvassa, teljesen más mű körvonalazódik.
Az író eleve elképzelt egy létező olvasót, akivel közösen meg végig a könyvön, a lábjegyzeteket fölolvasáskor gyakran elengedi, főként, ha érzelemmel kapcsolatos részletekről van szó, amit egyébként színészileg sem egyszerű kivitelezni.
A szerző – aki az elmúlt napokban nem csak a kincses városban, hanem a székelyudvarhelyi G. Caféban és sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban is föllépett, Mészáros Sándor és Murányi Sándor Olivér beszélgetőtársaként – az est végén felolvasott új regényéből.