Erdélyből a világ, Gaál András – 80
2016. 03. 16. 17:47Március 5-én Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeum öt termében, félezer tisztelője előtt, a nyolcvan éves Gaál András születésnapját köszöntő, a képzőművész eddigi munkásságára visszatekintő gyűjteményes kiállítást nyitottak meg, bemutatva a pályát összefoglaló monográfiát. A Magyarországon élő művészt az erdélyi és a magyar tájképfestészet megújítójaként tartják számon, tevékenysége ezernyi szállal kötődik Csíkszeredához. Az életművet Székedi Ferenc írása eleveníti az általa szerkesztett monográfiához készített korábbi életmű interjúi alapján.
Gaál András köszöntése a március 5-i csíkszeredai tárlatnyitón
Gaál András 1936. március 9-én született Gyergyóditróban, 1950–1954 között a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskola növendéke, ezt követően a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia Festészet-Pedagógia szakán folytatta főiskolai tanulmányait. Mindkét színhelyen az erdélyi képzőművészek derékhada tanult.
Osztálytársak, pályatársak
Egy jellegzetes Gaál tájkép A szerző felvételei
Gaál András így emlékszik vissza diáktársaira: „Marosvásárhelyen nagyon kis létszámú osztályunk volt, összesen 14-en indultunk. Azért mondom, hogy összesen, mert az elméleti órákon képzőművészek és zenészek együtt tanultunk. Osztálytársam volt Román Viktor, egy homoródszentmártoni születésű fiú, aki később szobrászatot tanult Bukarestben, de már diákkorában Izsák Márton mellett dolgozott. Bukarestből Londonba került királyi ösztöndíjjal, végül Párisban teljesedett ki pályája és ott is fejeződött be. 1979-ben, feleségemmel együtt meglátogattuk párizsi műtermében, nagyon barátian fogadott. 2000-ben, Sütő András kezdeményezésére és támogatásával a Párizsi Magyar Kulturális Intézetben rendeztünk közös kiállítást, ahol az egykori vásárhelyi művészetisek közül ötön szerepeltünk: Román Viktor (post mortem), Simon Endre festőművész, Gyarmathy János szobrászművész, Márton Árpád és jómagam festőművészekként. Emlékezetes maradt az esemény. Másik osztálytársam Kemény Árpád volt, báró Kemény János fia, aki festőként végzett Kolozsváron, de díszlettervezőként dolgozott, Budapesten halt meg. A kerelőszentpáli Egri László jeles üvegművész lett, később főiskolai tanár. A tusnádfürdői templom üvegablakait együtt csináltuk. Bordi Géza, a tanárom fia, festészetet tanult, de jó művészettörténet tanár lett régi iskolánkban, a fiamat is ő tanította osztályfőnöke is volt. Simon Endre is festőművész lett, sok közös képzőművészeti szervezést mondhatunk magunkénak, együtt jártunk művésztelepekre, együtt állítottunk ki nemcsak Párizsban, hanem Debrecenben a Déri Múzeumban, a 70. éves születésnapunk alkalmából. Emlékszem Vigh Istvánra, aki később került az osztályba, mert Nagybányán megszűnt a művészeti iskola. A mi iskolánkat is fenyegette a megszűnés, de Izsák igazgató úr valahogy ezt megakadályozta. Pista monumentális festészeten végzett Bukarestben, aztán kikerült az Egyesült Államokba, '90 után onnan telepedett vissza Debrecenbe.
A zenészek közül Magyari Gergely volt jó barátom, aki végül színész lett Marosvásárhelyen. Kedves Ágoston, jenőfalvi fiú kitűnő vadászkürtössé vált Kolozsváron, majd a Bonni Filharmónia első vadászkürtöseként muzsikált, sokszor kölcsönkérte a Londoni Filharmónia is. 1981-ben családommal meglátogattuk őket Bonnban, azután 2002-ben Kölnben találkoztunk egy közös magyar kiállításon. Még képet is vásárolt tőlem. Fehér Elemér, Józsa Viola, Silló Éva zenészekkel rendesen találkoztunk Marosvásárhelyen. Sok kapcsolatot csak a halál szakított meg.”
A művész dedikálja az ünnepi kiállításra megjelent monográfiát
„Mivel Kolozsváron minden évfolyamon kevesen voltunk, mindenki ismerte a másikat. A felettünk levő évfolyamon tanult Jakobovits Miki, aki később Nagyváradra került, de többször találkoztunk, olvastam kiadványait, járt Szárhegyen a művésztelepen, a Barabás Miklós Céh újraéledése után 1990-91-ben gyűléseken és kiállításokon voltunk együtt. Sükösd Feri, Péterfi Laci, Ambrus Imre szinte közvetlen kollégának számított, együtt állítottunk ki Marosvásárhelyen a tartományi tárlatokon, Ferivel csak korai haláláig. Péterfi Lacival kirándulni is jártunk és a 70. születésnapi kiállításunkat együtt rendeztük meg Budapesten, a Vármegye Galériában. Velük, négyükkel, együtt végeztük az egyetemet, ők hatodévesként, én ötödévről. Az idősebbek közül Hunyadi László és Bálint Károly szobrászok álltak közel hozzám, mindketten szép pályát futottak be, sok köztéri szobruk ismert, számtalan kitüntetést kaptak. A fiatalabbak közül Sövér Elekre jól emlékszem, aki később rajztanár kollégám lett és a Csíkszeredai Művészeti iskola igazgatója. Ughy István és Kiss László festőművészek Székelykeresztúrra kerültek, Ughy a múzeumhoz, Kiss Laci pedig tanított. Mindketten most Magyarországon élnek, találkozunk kiállításokon, meg temetéseken. Amikor ötödéves voltam, akkor ismertem meg Márton Árpádot, ő elsőéves volt. Én csaltam őt Csíkszeredába, miután végzett, műteremtársam és jó barátom lett.”
Egy régi Gaál-portré előtt az egykori modell
A szárhegyi tábor alapítása
Gaál András 1959–1999 között rajztanárként tevékenykedett Csíkszeredában, kezdetben a helyi líceumban, majd 1972-től az akkor létrehozott művészeti elemi- és középiskolában tanított. Négy évtizedes pedagógusi munkássága alatt alkotóvá váló vagy művészetkedvelő nemzedékek egész sorát bocsátotta útjára. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben találta meg szinte valamennyi technikában – olaj, akvarell, pasztell, akril – azt a konkrét és absztrakt határán mozgó látásmódját, amelynek segítségével önmagán átszűrve, erőteljes expresszionizmussal, és fegyelmezett konstruktívizmussal festette meg Székelyföld domborzati és településszerkezeti jellegzetességeit. Festészete figurális kompozíciókkal, portrékkal és monumentális munkákkal is gazdagodott.
Csíkszeredában nevéhez fűződik a rendszeres képzőművészeti kiállítások elindítása,
ebben nagy szerepet játszott a Romániai Képzőművészek Szövetsége megyei fiókjának az élén betöltött szerepe. 1974-ben az újságíró Zöld Lajossal és festőtársával, Márton Árpáddal együtt megalapították a Szárhegyi Barátság Alkotótábort, amely három évtized alatt Erdély és Románia egyik legnagyobb állandó gyűjteményét hozta létre.
Erre így emlékszik vissza: „A történet 1972-1973-ra nyúlik vissza, akkor voltam életem első művésztelepén Hajdúböszörményben. Nagyon lelkesen jöttem haza azzal, hogy miért ne lehetne nálunk is valami hasonlót létrehozni. Első ember, akivel erről beszéltem, János Pál múzeumigazgató volt. Az ötlet nem volt újkeletű, mert Pali mesélte, hogy 1943-ban már Nagy Imre is szeretett volna Zsögödön telepet elindítani a Barabás Miklós Céh számára. Zsögödfürdőn kiválasztotta a helyet, a város meg is vásárolta, de mindezt a háború elsodorta. Mi ketten Palival szintén Zsögödfürdőre gondoltunk, ki is néztünk egy területet, én alkotóházat szerettem volna, egész évi működéssel. Pali már épületanyagot is vitetett oda, mire tudomására hozták az úgynevezett felsőbb szervek, hogy azt a helyet mások már kinézték maguknak. Fel is épült ott egy impozáns üdülő. Akkor elmentem Somlyóra a Kalot épületébe, amit a gyermekotthon használt, gondoltam, nyáron lehetne a miénk az épület. A gyermekotthon ebbe nem egyezett bele. Így maradt a 9-es számú általános iskola, ami akkor már művészetivé vált, elszállásolás és étkezés pedig a Fenyő szállóban. Akkoriban a Hargita újságnak is dolgoztam, mint illusztrátor és a főszerkesztő Albert Antalnak elmondtam az ötletemet. Megígérte, segít megfogalmazni egy kérést Bukarestbe, az ügy anyagi és erkölcsi támogatására. Ezt a beszélgetést hallotta meg Zöld Lajos. Félrehívott engem és azt mondta, van neki egy jobb ötlete, városban nem jó ilyesmit működtetni. Benne is motoszkált már egy tábor-ötlet, miután járt Măgurán. Hamarosan kimentünk Szárhegyre és megmutatta a romos ferences kolostort. Ditrói létemre, addig sohasem jártam arrafelé, Lajos pedig odavalósi volt. A látvány mellbevágott,
az épületbe nem az ajtón, hanem egy hatalmas repedésen másztunk be,
az ebédlőben a plafon feltámasztva egy gerendával, egyik cellában egy asztal, egy priccs, egy háromlábú szék. Megdöbbentett a látvány és főleg, hogy Zöld Lajos itt akar művésztelepet, amikor a lezárt kerengő előtt ott a tábla, hogy Életveszély! Rögtön azt mondtam neki, te tiszta őrült vagy, itt lehetetlen létezni. Lajos azt válaszolta, te csak foglalkozz a művészekkel, a többit bízd rám. Ez 1974 áprilisában történt. Lajos hamar intézkedett Varró András helyi plébánoson keresztül, hogy Márton Áron püspök úr fogadjon minket Gyulafehérváron. Én voltam a sofőr, amikor négyen tárgyalni indultunk a püspökségre, vagyis Lajos, a plébános, Márton Árpád és én. Rövid, de emlékezetes beszélgetés bontakozott ki, a püspök úr azt mondta, sokan kérték már a kolostort, de a művészeknek szívesen odaadja, én akkor 25 évre kértem. A szerződést Csíksomlyón fogalmazta meg Écsi János atya, akkori ferences tartományi főnök. Csak ezután hoztuk a Megyei Kultúrbizottság tudomására az egész művésztelep ügyet, addig minden titokban ment. A Kultúrbizottság aláírta és elintézte a Képzőművészeti Szövetség engedélyét is. Mi, Márton Árpival ketten állítottuk össze a névsort és küldtük el a meghívásokat. Közben folyt az építkezés, hogy húsz ember számára az ideálistól távol álló, de elfogadható alvási és étkezési feltételek jöjjenek létre. Mindez augusztus elsejére el is készült.”
Hogyan nézzünk tárlatot?
Gaál András 2003-ban gyermekeit követve Pannonhalmára költözött és itt, valamint számos más magyarországi helységben szervezett művésztelepeket, illetve az évek során részt vett több európai és ázsiai ország alkotótáboraiban. Erdélyi jelenlétét sem adta fel, minden évben több hónapot tölt Marosfőn. Magyarországon is a székelyföldi szín- és formavilágból merít. „Pannonhalma szerencsére nem síkságon, hanem a Sokorói Dombságon fekszik. Egyik felől látom a Szent Márton-hegyet, másik felől az Illok-erdőt. Pár kilométerre van tőlünk a Bakony. Csodálatos naplementéket és felhőket nézhetek az Apátság felé, mert minden szépet itt is észreveszek, de lelkem és vizuális memóriám mindig is Csíkhoz, Gyergyóhoz köt és ha fizikailag nem is látom, mégis bennem él, azt festem.”
Magyarországról a művész a világ számos múzeumába, képtárába eljutott. „A képtárnézést a zsögödi Nagy Imrétől tanultam. Ez abból áll, hogy
bemegyek egy terembe, körbetekintek és csak a nekem kedves, vagy érdekes munkát nézem meg, de azt alaposan.
Képtelenség mindent befogadni egy tárlaton. Módszeremet másoknak is ajánlom. A kolozsvári Miklóssy tanáromtól sokat hallottam Velazquezről, ezért Bécsben kimondottan az ő képeit kerestem és igazat adtam neki. Ugyancsak itt láttam Breughel-képeket, ezeket is albumból ismertem már. Ha már Bécs, akkor megemlítem a Gustav Klimt kiállítást. Lenyűgözött a szecessziónak ez a kiváló képviselője. Az albumokban levő sárgák tulajdonképpen aranyak, derűt adnak a munkának, különösen a portréknak. Jártam a Hundertwasser-házban és láttam több épületét Bécsben és Kremsben is. Izgalmas, hogy semmi sem szabályos az épületeken, de a festményein sem, mégis harmonikusnak tűnnek. Zürichben mellbevágott a képek elrendezése, főleg a modern részlegen, ahol helyenként csak egyetlen kép uralja a színes falat. Itt láttam két meglepő Salvador Dalí munkát, egyik egy corpus, másik egy Millet utánérzet, az Esti harangszó. Ennyire realisztikus, felfogásában mégis modern képet nem ismertem tőle. Viszont Ittentől, a színtan nagy mesterétől egy olyan festményt vettem szemügyre, ami a színtani szabályokat teljesen felrúgja. New-Yorkban nem tagadtam meg önmagam, mert először a Munkácsy Milton-képét kerestem meg a Központi Könyvtárban. Nem csalódtam. A Metropolitan múzeumban feltűnt, hogy az európai képzőművészet szép számban képviselteti magát. Itt láttam, Hollandián kívül a legtöbb Rembrandt képet, úgy harmincat. Picasso is szép számban, legnagyobb meglepetés az Avignoni kisasszonyok előtt ért, mert színben, méretben is felülmúlta elképzelésemet. A modern amerikai részlegen megnéztem egy pár tájképet, nagyon erőteljes színekkel, ezek semmiféle hatást nem váltottak ki belőlem. A Guggenheim múzeumban szintén sokeurópai, főleg francia festő szerepel. Egy helyen sokat időztem, mert egy falon egymás mellett láttam a három kedvencemet, Kandinszkijt, Moholy Nagy Lászlót és Paul Kleet. Jól esett a lelkemnek, hogy legtöbben a Moholy kép előtt időztek. Clevelandben egy nagyon új, vagy felújított képtárat láttam, nem is tudom elmondani hamarjában, mi minden hatott rám, de Modiglianinak egy fekvő aktja eredetiben igen nagy élmény volt. Amiket az imént elmondtam, mind-mind emlékfoszlányok, s még nem is említettem a müncheni Albertinumot, ahol a legnagyobb döbbenetem a sokat emlegetett J. Beuys falról lecsüngő fürdőkádja volt. Vagy a vibráló, mégis elegáns látvány a Vasarely-múzeumban Aix-en-Provence-ban.”
Április közepéig látogatható a jubileumi kiállítás
A kiváló egészségnek és munkakedvnek örvendő nyolcvan éves Gaál András eddig mintegy 1500 képet festett, amelyek a világ számos országában, köz- és magángyűjteményekben megtalálhatók, ugyanakkor állandó kiállítást adományozott szülőfalujának, Gyergyóditrónak, amelynek díszpolgára. Gazdag pályája során számos kitüntetésben, díjban és elismerésben részesült, munkásságáról több könyv is megjelent. Igazi művészettörténeti személyiség, akinek élete, munkássága a képzőművészet és az alkotás szolgálatában folytatódik az elkövetkező években is.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
