Amit Borbély Szilárd tudott

„Borbély Szilárd nagyon fontos pontig jutott el. Az egyéni és közösségi történetek kapcsolódásának, összefüggéseinek rendszerét írta, ahogyan ezt csak lehet: végtelenül következetes, aprólékos, és nagyon sok mindenre kiterjedő figyelemmel, módszerességgel.” Parászka Boróka írása.

A halált az élők, mert élnek, magyarázzák. A magánhalált magánmagyarázat, a „közhalált” – ismert, elismert embereink halála – közmagyarázat követi. A halál szimbólummá, metaforává, eszközzé – „közhasznúvá” válik, előbb-utóbb. Mert általa véljük érteni mindazt, ami hátra marad: önmagunkat.
Borbély Szilárd élete, és február 19-én bekövetkezett halála (tartózkodom attól, hogy ezekhez bármilyen jelzőt, magyarázó szószerkezetet csatoljak!) is ilyenné lesz, elkerülhetetlenül. Költőként sokat olvasott, idézett, dráma- és prózaíróként elismert, oktatóként tisztelt és szeretett ember, a kortárs magyar kultúra egyik nagyon fontos szereplője volt. Halála trauma, és ezért megértem azokat, akik gyakorolják a gyász magyarázó (és elkerülhetetlenül leegyszerűsítő) módjait.
Én azonban most búcsúként és megemlékezésén nem Borbély Szilárd életéről és haláláról gondolkodom. Egyrészt azért, mert Borbély Szilárd visszavonultan, szemérmesen élte (a végigírt, értelmezett és különböző műfajokban felmutatott) életét. Másrészt azért, mert hagyatéka saját tragédiáin túl, közös történeteink, tragédiánk, amelynek formát, keretet, nyelvet (nyelveket) adott. Újrafogalmazta a miértekre és hogyanokra vonatkozó kérdést, és a válaszokkal olyan messzire jutott, amilyen messzire kevesen.
Legutóbbi regényének, a Nincsteleneknek ellentmondásos volt a fogadtatása. Ezt így a gyász elején nehéz kimondani, és arra kérem az olvasót, kezelje az erre vonatkozó visszatekintést a helyén, semmiképpen sem a kritikusok felé megfogalmazott vádként, hanem a megértés iránti igényként. A Nincstelenek, mint rövid és „jól olvasható”, szuggesztív szöveg (regény) a tavalyi sikerlisták élén szerepel. Minden kritikus a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotásának nevezte, amelyről ugyanakkor többen megjegyezték, hogy nem hibátlan.
Hibaként a következő megjegyzések tértek vissza: az északkelet-magyarországi családi-társadalmi nyomorról, marginalitásról szóló, a móriczi hagyományba beágyazódó regényben a fikció és az életrajz, szociografikusság viszonya tisztázatlan, poétikailag végletes. „Megcsinált”, túlzó, „giccsbe hajló”, sablonos.
Erényeként szinte ugyanezeket nevezték meg: a fikció és a saját tudás (élmény, érintettség) precízen összedolgozott együttesét, a poétikai igényességet (a nyelvében megmutatott „faluvilágot”), a Nincstelenség átérezhetőségét. Borbély Szilárd (elmarasztaló és elismerő) kritikusai ugyanoda jutnak el, amivel a kortárs magyar irodalom és társadalomkutatás is küzd. Egyik sem tud kitörni a módszertani dilemmáiból: min múlik a hitelesség, meddig terjed a reprezentáció, mi az, amivel a tény- és problémafeltárás, az értelmezés adós? Mire elég az önreflexió?
Ezek a dilemmák összefüggenek, s feloldásuk ezért nehéz. Borbély Szilárd nagyon fontos pontig jutott el. Az egyéni és közösségi történetek kapcsolódásának, összefüggéseinek rendszerét írta, ahogyan ezt csak lehet: végtelenül következetes, aprólékos, és nagyon sok mindenre kiterjedő figyelemmel, módszerességgel.
A Nincstelenek nem északkelet-magyarországi történet, nem egyetlen (periférián lévő) közösség (a kitaszítottak közül is kitaszított), család története, hanem a regresszus szövege. Annak a kibontása, hogyan születnek, szűnnek meg identitások, hogyan ismétlődnek konfliktusok. Miért éljük mind ugyanazt az életet, és miért hal bele mindenki. Ki így, ki úgy, ki ekkor, ki akkor. Nyugat-Magyarországon és Dél-Erdélyben, Budapesten és Fehérgyarmaton egyaránt tart ez a pontosan meghatározott ismétlődés, és nincs felszabadulás. „Mert soha semminek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szűnik meg soha. Minden hibát végtelenszer ismétel az ember.”
Jó volna leírni búcsúként, gyászként, hogy mennyire fáj Borbély Szilárd halála, mennyire fáj ezzel együtt a saját élet. Az írás, a regresszus nyomon követése azonban nem oldja, hanem fokozza a traumát. Magányos munka, amely mindannak a mélyére vezet, amit elszenvedünk, vagy amit elkövetünk. Szembesít a sérülésekkel, és azzal, hogy nincs egyszemélyes feloldozás, megoldás, jóvátétel. Erről, azt hiszem, Borbély Szilárd nagyon sokat tudott. Túlélésre és másként élésre esélyt a közös olvasás, a közös értés adhat. És ehhez ott van most ez a hagyaték is. Sok a dolgunk vele.

Parászka Boróka