Amiből nem látunk ki

Önálló műfajjá lehet ez a politikai próza, amely nem pamflet, nem vitairat, nem kritika, nem leleplezés, nem szembesítés. Több is, kevesebb is annál. SZÉKELY ERVIN: BÁRSONYSZÉK ÉS ASZFALT (Riport Kiadó, 2014)ccímű regényét  Parászka Boróka értékeli.

Politikai regény – bár műfaji megjelölés nélkül jelent meg Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regénye, mindenképpen érdemes önálló meghatározást találni ennek a prózának. Amely egyszerre igyekszik nagyon jelenidejű, nagyon direkt és reflektív lenni, és egyszerre igyekszik elvonatkoztatni a mindennapoktól, konstruálni egy másik világot, karikírozni alapanyagát, a hétköznapokat. Ha fülszöveget kellene írni ennek a könyvnek, valami igazi olvasócsalogatót, akkor az valószínűleg így szólna: “a történet, amely megmutatja a politika, a politikusok igazi arcát”. Esetleg így: “Az illúziókkal és hazugságokkal leszámoló regény”.  Ezek a felhívó mondatok sokat ígérnek ugyan, mégsem biztos, hogy versenyképesek. Ott, ahol a politikával szembeni gyanakvás és undor rendkívül felerősödött, ahol egész médiaipar szakosodott az illúziórombolásra, ahol mindenki tudni véli, hogy mi az igazság, és azt is, hogy az igazság legvadabb rémálmainknál is rosszabb – ott nehéz  ringbe szállni.
Székely Ervin jó eszközt talált mindehhez: a gyorsan pergő televíziós- és rádiós viták, az azonnali hatást célzó publicisztikák-vitairatok, a módszertai kérdésekkel és részproblémákkal bajlódó tanulmányok, a kaotikus felületeken burjánzó kommentek világában a regényforma letisztult, széles spektrumú teret nyit, amelyben lehetőség nyílik az alapos elemzésre, nagyon sokféle probléma-jelenség párhuzamos, összefüggő megmutatására, eddig fel nem ismert jellemzők, korjegyek azonosítására, prezentációjára. Székely Ervin láthatólag küzd azzal, hogy mennyire rugaszkodjon el a realitástól, és mennyire merészkedjen be a fikció világába. Fiktív országa, Tranzícia elképzelt tér ugyan, de a dolgok értékét itt is euróban mérik, számításba veszik az uniós meg a NATO tagságot. Itt is pártok vetélkednek egymással, amely pártok groteszk és sokatmondó névvel bírnak: egymással a Nosztalgiapárt és a Saját Érdek Pártja néz farkasszemet. Többet tudunk-e meg a groteszk révén a falkapolitikáról, a politikai csoportosulások természetrajzáról? Ez a tétje ennek a regénynek. Ami elénk tárul, az a kisszerűségek és álságosságok rutinja. Minden törvényt fölülíró üzleti érdekek, cinikus, sem választót, sem közérdeket nem ismerő politikai reflexek, a közösségi szintre emelt önzés mögött válságos és rémséges magánélet, széteső családok, szeretetlen szeretők. Minden egész eltörött. Ennyi a dráma, tragédiának semmiképpen sem nevezhetjük, mert mindent körülvesz, keretez a nevetségessé válás sűrű mocsara. Milyen foglalatot ad mindennek a Bársonyszék és aszfalt? Valóban kihasználja-e a regénystruktúra által nyitott dimenziókat, és az eleve tudhatót sikerül-e új, saját szempontokból megmutatnia? Sikerül-e politikai regénnyé válnia, a politikáról tartalmilag, nyelvileg, formailag autentikus módon beszélnie? Nyelvi szempontból ez a szöveg leginkább a rendszerváltás utáni idők termelési riportjaihoz, a napi újságírói zsargon szövegkészletéhez áll közel. Akár a napilapok harmadik oldalán is találkozhatnánk egyik-másik részletével, vagy a televíziók vibrálóan futó fejlécén. Ez a zavarbaejtő sematikusság időnként kizökken, megtörik, történik valami váratlan, nem hétköznapi, vicces, váratlan epizód, és aztán minden folyik tovább a kiszámítható, előre látható romlástörténetben, amely úgy kezdődik, hogy Porta Sándor parlamenti képviselő elveszíti mandátumát. Mi kellene ahhoz, hogy a romlástörténet valamiféle katarzishoz, felismeréshez vezessen? Talán a politikai groteszk átértelmezése, a hétköznapi és a hétköznapin túli jobb, szervesebb összeillesztése, pontosabban érlelt humor adhatná meg ennek a regénynek a megérdemelt lendületet. Mert kétségtelenül önálló műfajjá lehet ez a politikai próza, amely nem pamflet, nem vitairat, nem kritika, nem leleplezés, nem szembesítés. Több is, kevesebb is annál. Beszámolója a szemtanúnak, résztvevőnek, kívül és benneállónak arról, hogy másképp is szeretné látni és láttatni azt, amit tulajdonképpen – bármennyire is előttünk van – mégsem látunk, mégsem értünk.