A romlás tánca – Bodor Johanna könyvéről

„Nem lesz vádirat ez a könyv. Nem leplez le senkit. Nem hárítja a felelősséget. Nem kér számon. Csak elszámol, magával, saját lehetőségeivel és veszteségeivel, saját felelősségével. Az olvasót pedig kizökkenti a múlt kényelmének érzetéből. ” Parászka Boróka könyvjegyzete.

Két és fél évtized telt el a Ceausescu rendszer vége óta, és most először jelent meg olyan memoárkötet az 1989 előtti évekről, amellyel kapcsolatban azt érzem: valódi tétje van. A diktatúra és a magánélet találkozásáról remek és fontos regényeket már olvashattunk (Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül, Tompa Andrea A hóhér háza, Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae, A föld állatai). A Nem baj, majd megértem is lehetne akár a személyes dimenzióktól eltávolított konstrukció, de nem az. Olvassuk akként, ami: személyes önfeltárásként, mert olyan határokig érhetünk így el, amelyeknek a létezéséről tudunk, tudtunk, de nem beszéltünk.
Bodor Johanna – ma elismert, sikeres táncos, koreográfus – Bodor Pál lányaként egyedül marad Bukarestben 1983-ban, amikor családja úgy dönt: kitelepülnek Magyarországra. A szülök „túszként” hagyják hátra az érettségi előtt álló fiatal lányt, aki reményeik szerint egy magyar állampolgárral kötött névházasság révén utazhat néhány év múlva utánuk.
A névházasság megköttetik, a családegyesítés megtörténik, és – túl ezeken a történeteken – mint tudjuk, a rendszer is megdől. Mondhatnánk, hogy minden jó, ha vége jó. De nincs jó vége semminek, ez derül ki ebből a könyvből.
Elveszett, elvesztegették, elvesztegettük az ártatlanságot, a hitet, a becsületet, kis fájdalmas nyisziteléssel elvágták-elvágtuk a családi, baráti kötelékeket. És a rendszerváltás után két és fél évtizeddel kell megértenünk, hogy saját bukásunk romjain élünk, saját szégyeneinket kell feldolgoznunk, hogy a diktatúra igazából, a külső kényszereken túl és innen, valahol nagyon bennünk volt, van.

A könyv kegyetlensége gyógyítva roncsol, és roncsolva gyógyít.

Ledörzsöli saját magunkról szőtt meséinket és illúzióinkat, de meghagyja utolsó reményként és kapaszkodóként a szembenézés erejét.
Ha engednénk a kötetborító üzenetének (a címlapon egy szögesdrótból hajtogatott táncosnő billeg a szögesdróton), azt is mondhatnánk: ez egy balerina-könyv. Valóban nagyon alapos betekintést kapunk a bukaresti balettintézet életébe, de a táncoktatás, a fizikai edzés, az izmokkal és ízületekkel vívott napi, szadista harc itt más értelmet nyer. A kamaszlány, akinek szembe kell néznie szülei távollétében a hatóságokkal, a besúgókkal, a megfélemlítéssel, és a totális hazugságra épített rendszerrel, azért él túl, mert tökéletesen ura magának fizikai és lelki értelemben. Erre idomították. Hogy tanuljon meg koncentrálni, megfelelni, mosolyogni a legnagyobb fájdalom pillanataiban is, tudjon kitartani és tartsa be az alapszabályt: színpadról soha semmilyen körülmények között nem lépünk le, végigcsináljuk a dramaturgiát, amit ránk mértek.
Mi az ára a kitartásnak? Bodor Johanna, önmagát a legkevésbé sem kímélve leltárt készít. Az az ára, hogy az ember megtanul nem hinni másoknak. Az az ára, hogy megtanul hazudni, és együtt élni azzal, hogy nem hisznek neki. Az az ára, hogy lemond a saját vágyairól, terveiről, erőfeszítéseiről, az egész életét felfüggeszti, abban az illúzióban, hogy valahol máshol majd folytatható ugyanaz, aminek hátat fordít. Az az ára, hogy elfogadja a (nemi) erőszakot, és együttműködő lesz és engedelmes, mert túl akar élni. Az az ára, hogy elkurvul.
Bodor Johanna kétségbeejtő történeteit sorjázza saját romlásának, élve boncolja magát, miközben a körülötte lévőket, az erőszak tetteseit, megengedőit vagy passzív távoli szemlélőit kíméletesen, távolságtartással skicceli fel. Nem lesz vádirat ez a könyv. Nem leplez le senkit. Nem hárítja a felelősséget. Nem kér számon. Csak elszámol, magával, saját lehetőségeivel és veszteségeivel, saját felelősségével. Az olvasót pedig kizökkenti a múlt kényelmének érzetéből.
A kötet után marad a félelem, hogy mindez nem múlt el, nem múlhatott el, mert azok az emberi gyengeségek tartották fent, amelyekkel ma is élünk. Kicsit másként, több az engedmény és kevesebb tilalom. Ürügyként és magyarázatként nem feketéllik hátunk mögött diktátorárnyék. De ugyanúgy, önmagunk és egymás foglyai vagyunk.

(Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem, Magvető, Budapest 2014.)