A művészet örök körforgást végez

2013. 08. 09. 00:02A jeles esztéta, szakíró, az Új Művészet szerkesztője, Lóska Lajos képzőművészeti kritikus a Partiumi Keresztény Egyetem meghívott előadójaként járt Nagyváradon. Rövid várszemle, majd városnéző portya után Szilágyi Aladár beszélgetett a budapesti kollégával.




Javasolom, kezdjük a legvégével: információim szerint a legutolsó nyilvános szereplése május 23-án volt Kassán, amikor megnyitotta Haris Lászlónak a kiállítását a Rovás Galériában. Jól tudom?

Így igaz. Kassa 2013-ban Európa kulturális fővárosa lett. E jelentős eseményhez a kassai magyar művészek is igyekeztek hozzájárulni programokkal. A Magyar Művészeti Akadémiával karöltve három Budapesten élő alkotó kiállítása nyílt. Az első a dobozokat, objekteket készítő Prutkay Péter grafikusművésznek a munkásságát mutatta be, aki többek között egy kitelepítési emlékművet is elvitt Kassára.

A hatóságok nem akadékoskodtak?

Nem akadékosodtak, hiszen a kitelepítési emlékmű felállításának témája több éve porondon van. A Dunaszerdahelyen élő Lipcsey György már húsz éve elkészítette a maga tervét. Talán már nem is az a baj ezzel, hogy a hatóságok nem engedélyeznék, bár ki tudja, inkább a kivitelezéshez szükséges összeget nehéz előteremteni.

Ez a kassai emlékmű egy téren volt elhelyezve?

Nem, a kiállításon volt látható, ugyanis a mű egy falra akasztható objekt, egy százéves sváb háznak az ajtaja, amire különböző, múlt századfordulós dokumentumokat, levélrészleteket, tárgyakat applikált a művész. Ez a munka ugyan a svábok kitelepítési emlékműve, de azért, hogy „az anyósom is értsen belőle”, bemutatásra került Kassán. Időrendben a második bemutató Stefanovits Péter grafikáit tárta a nagyközönség elé, a harmadik pedig Haris László fotóművész munkáit. Ez utóbbit nagy érdeklődés övezte, ugyanis Haris nem hagyományos értelemben vett fotográfiákat készít, hanem panorámaképeket, amiket úgy kivitelez, hogy a fotóállványra erősített 360 fokban körbe forduló tengelyre kerül rá a fényképezőgép, s ennek segítségével a művész szó szerint körbefotózza a témát. A zömmel erdélyi tematikájú alkotásokat az teszi unikálissá, hogy ugyanannak az eseménynek egyidejűleg különböző fázisai szerepelnek rajtuk.

Ezek bizonyára monumentális munkák?

Nagyméretűek. Van, amelyik közel három méter hosszú. Látható volt a tárlaton egy búzaszentelést megörökítő kép is (Búzaszentelés Csíkszentdomokoson, 2009). Ezen az időben való történést úgy ábrázolja a művész, hogy a búzaszentelők csoportja egyidejűleg két alkalommal is megjelenik a kompozíción. Látni, ahogy a tömeg elindul a faluból, majd ahogy felér a dombra, a búzamező szélére. Az idő múlása is érzékelhető a panorámaképeken, szemben az egy pillanatot rögzítő hagyományos fotográfiával.

Gondolom, nem véletlenül Önt kérték fel a kiállítások megnyitására, hiszen a gyökerei a Felvidékhez kötik. Csomatelkén született, édesapja Lóska Lajos író volt. Szólna a gyermekkoráról, ifjúságáról?

Azt még megjegyezném, ha már Kassánál tartottunk, hogy apám is kassai születésű, de a szülei csak rövid ideig éltek a városban, hamarosan elköltöztek a Palócföldre, egy kis faluba, Bolykra, így gimnáziumba már Losoncon járt. A továbbiakban elég csavarosan alakult az élete. Miután Felvidék visszatért, Pécsen elvégezte a jogot, majd besorozták, fogságba esett és a Szovjetunióban négy évig építette a kommunizmust. Bennünket talán azért nem telepítettek ki, mert mire ő 1949-ben hazakerült, már leállították a „lakosságcserét”. Mivel a szlovák hatóságok nem ismerték el a jogi diplomáját, Pozsonyban elvégezte a magyar-történelem szakot. Az általa is alapított füleki gimnáziumban tanított negyven esztendőn át. Nemcsak pedagógusi, de írói munkássága is ismert, több könyve is megjelent, az És mégis felkél a nap című regénye a háború utolsó évének, illetve hadifogságának az élményeit dolgozza fel. Õ azok közé tartozott, akik hazatértek a szülőföldjükre, velem szemben – amit kicsit restellek is. Mert én ugyan Füleken végeztem a középiskolát, de Pestre jártam egyetemre, és ott maradtam.

Füleken most is van magyar középiskola?

Van most is. Amikor én ott tanultam, még színmagyar volt, de egy idő után összevonták a szlovákkal. Először volt három magyar osztály és egy szlovák, most meg van két magyar és két szlovák nyelvű párhuzamos osztály. Ez jellemzi a kisebbségi létet, az utóbbi években közel százezerrel csökkent a felvidéki magyarság lélekszáma.

Budapesten a bölcsészkaron tanult…

Magyar–művészettörténet szakon szereztem diplomát, és olyan szerencsém volt, meg azért is, mert már egyetemistaként publikáltam képzőművészeti cikkeket különböző napilapokban, irodalmi folyóiratokban, 1975-ben friss diplomásként egy havilaphoz, a Művészethez kerültem. Azóta gyakorlatilag ennél a folyóiratnál, illetve, miután 1990-ben megszűnt, az utódjánál, az Új Művészetnél dolgozom. Végigjártam a szamárlétrát, gyakornokként kezdtem, rovatvezető-helyettesként folytattam, majd miután Sinkovits Péter megindította az Új Művészetet, rovatvezető lettem, azóta is az vagyok.

Az egyik esszéjének a címe: Hommage a Szürenon. Többször is foglalkozott ezzel a csoporttal, mi is ez a Szürenon?

Azt szokás mondani, hogy a hatvanas évek végén került szinkronba a magyar művészet az európaival, az egyetemessel. Előtte is voltak kezdeményezések, de azok nem voltak akkora jelentőségűek. Abban az időben két olyan csoportosulás jött létre, amelyik a progressziót képviselte, az egyik az Iparterv, a másik a Szürenon. Ennek az ugyancsak felvidéki születésű Csáji Attila volt a vezetője, és olyan művészeket tömörített, mint a már említett Haris László, Prutkay Péter, Haraszty István és Pauer Gyula. A Szürenon olyan progresszív művészetet képviselt, amelyben a hagyományok, a magyar művészeti gyökerek mindig benne voltak. Az Iparterv tagjai ezzel szemben az akkori nyugat-európai áramlatokhoz, például a pop art-hoz kapcsolódtak.

Többször méltatta a Sensaria Egyesület tevékenységét is. Róluk mit illik tudnunk?

A Sensaria Egyesület viszonylag fiatal társaság, az új évezred elején jött létre.
A közelmúlt magyar művészetének alakulását szemlélve gyakran eszembe jut az örök visszatérés elmélete, az a teória, mely szerint a művészet örök körforgást végez: az elvont, fogalmi (például konceptuális) kifejezésmódot mindig egy szenzuális, figurális irányzat követi, és ezek váltják egymást, hol az egyik kerül előtérbe, hol a másik. A Sensaria Egyesület egy konceptuális periódust váltó új figurális csoport, amelynek tagjai többek között ismét megteremtették az ábrázoló művészet becsületét. Nívós figurális művészetet kezdtek el művelni, újra fölfedezték a festészet számára a történelmet, a hagyományokat.

Az olasz városokban a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben fellendült mozgalom, az úgynevezett arte povera mennyire van jelen Magyarországon?

Az arte povera, mint ahogy a neve is mondja, a „szegény művészet” megjelent a magyar képzőművészetben is. Többek között Bukta Imre kifejezésmódjára is hatott. Õ az indulása idején mezőgazdasági művésznek tartotta magát. Azokat a használati tárgyakat, amiket a vidéki emberek selejteztek ki a paraszti tárgykultúrából, beleépíti munkáiba, sőt még a hulladékot is.

Innen, Váradról is indult olyan művész, aki akár a szemetet is megfesti, például…

Gyakorlatilag a huszadik század elejétől nincsenek tabu témák. A 19. századi akadémikusok csak a szépet akarták ábrázolni. És hova jutottak, elszakadt a valóságtól…

Különben Jovián Györgyre gondoltam…

Joviánnak a pályája érdekesen alakult, ő is, mint sok erdélyi alkotó, a nyolcvanas években került Magyarországra. A művészete azon periódusának, amit én először megismertem, még pop-artos karaktere volt. Tudom, miért említi éppen őt, hiszen a progresszív váradi képzőművészeti élet egyik fontos figurája volt, és mi most itt beszélgetünk Nagyváradon. Később Magyarországra kerülve az absztrakttól egészen a figurális festészetig jutott el, jelenleg is ebben a stílusban alkot. Igen, ő is megfestette a szemetet, a Vörös iszap című képétől kezdve a különböző vas- és cseréphulladékot bemutató munkáiig. E vásznak azért meggyőzőek, mert a kacat témát bravúros hitelességgel jeleníti meg.

A kassai tárlatra vonatkozóan már szó esett a dobozművészetről. Ez a „műfaj” mennyire mennyire dívik Magyarországon?

Dobozművek vagy artboxok a hetvenes évek óta tűntek fel nálunk, de az alkotásmódnak a gyökerei egész a dadáig visszanyúlnak. Olyan klasszikusok is készítettek dobozmunkákat, mint Bálint Endre, azután az El Kazovszkij, Újházi Péter, Prutkay Péter. Kétfajta dobozmű létezik. Vannak a mini színpadra emlékezető, különböző kis tárgyakkal berendezett vitrinecskék, illetve az úgynevezett kukucskáló dobozok, amelyek néhány 17-18. századi holland festőnek, például Hoogstraatennek a munkásságára vezethetőek vissza. Ez utóbbiak úgy működnek, hogy belenézel a doboz oldalán lévő kis távcsövecskébe, és a dobozban megjelenik valami perspektivikus ábrázolás. Ezek a dobozmunkáknak népszerűek. Magyarországon már modernebb, úgynevezett light-boxokat, világító dobozokat is készítenek, amelyekben fotók, rövid videófelvételek láthatóak.

Az elektronikus művészet is rengeteg új lehetőséget kínál. Mindezzel nem élnek vissza?

Erre azt tudom válaszolni, hogy a jó művész bármilyen témához nyúlhat bármilyen eszközzel, ha hitelesen megcsinálja, abból kvalitásos munka keletkezik. Ha ellenben egy kontár nyúl egy témához, abból sose lesz művészet. Maga a téma, az anyaghasználat a mai világban bármi lehet, „csak” meggyőző munkát kell létrehozni általuk.

Ott vannak például a könyvtárgyak…

A művészkönyvek nem gondolatok hordozói, mint a hagyományos kötetek, hanem önmagukért léteznek, mint általában a műalkotások. Az első könyvtárgyak a hatvanas évek végén jelentek meg. Annak az idealista szemléletnek a szülöttei, mely szerint a küldemény- és a könyvművekkel semlegesíteni lehet, majd ki lehet szorítani a profitot termelő műkereskedelmet a modern művészet területéről. De hát ez a mozgalom is – mint minden utópia – megszűnt. Napjainkban a konceptuális és mail art munkákat éppen úgy gyűjtik, mint a könyvtárgyakat: múzeumba kerülnek, adják-veszik őket.

Nekem egyik kedvencem a faszobrászat. Krassó-szörényi riportutam alkalmával megdöbbentő élmény volt a szörényordasi művésztábor monumentális szabadtéri fakompozícióit szemlélni egy fenyves övezte magaslaton. Mennyire eleven a faszobrászat Magyarországon?

Magyarországon az egyik jelentős fával dolgozó művész szintén erdélyi születésű. De most nem a Szervátiuszokra gondolok, hanem a Zetelakán született Tornay Endre Andrásra, aki néhány esztendeje halt meg. Életművének nagy része, amivel kezdeni kellene valamit, ott lapul a kőszegi műhelyében.

Beszélgessünk a képzőművészeti közéletről is. A biennálékra, a triennálékra, a folyóiratokra, szakirodalomra gondolok.

A képzőművészeti közélet a nyolcvanas évek óta demokratizálódott, gyakorlatilag bármit be lehet mutatni, és bármiről lehet írni. Közvetlenül a rendszerváltás utáni időszakot eufórikus állapotok jellemezték. Ebben az etapban számos jó mű született, több olyan is, amely a rendszerváltás előtt nem születhetett meg. Ez volt az aranykor, ekkor még mindenki összeborult mindenkivel. Mára úgy tűnik, hogy kialakultak homlokegyenest eltérő esztétikai elveket valló szekértáborok. Elég, ha csak a néhány éve a Műcsarnokban megrendezett, a szekértáborok közötti árkokat betemetni igyekvő Mi a magyar? című kiállításnak a fogadtatását nézzük. A kritikusoknak az egyik fele dicsérte, a másik fele elítélte a tárlatot. Én dicsértem, mert azt gondolom, a kizárólag az egyetemes művészethez való kapcsolódás egy semleges és senkihez se kötődő művészetet eredményez. Viszont az a művészet, amely a tradíciót, az identitást fölvállalja, az értékes, az a valódi. Úgy látom, a különböző karakterű nemzeti vagy regionális irányzatok, áramlatok hozhatják létre az egyetemes művészetet. Az avantgárdnak a senkihez sem kapcsolható világművészetet hirdető teóriája megbukott. Kötődni kell az identitást jelentő szülőföldhöz, a régióhoz, melyben élünk, a tradíciókhoz. Ezt szemmel tartva talán nehezebb művészetet megcsinálni, mint úgy, hogy egyszerűen csatlakozunk egy topon lévő nyugat-európai csoportosuláshoz, stílushoz. Ha ehhez kapcsolódik valaki, akkor már nem kezdeményező, következésképpen csak a sor végére, legfeljebb a közepére kerülhet. Ezzel szemben, ha valaki olyan egyéni és karakteres művészetet hoz létre, amely egy ország vagy egy régió arculatát, egyéni karakterét be tudja mutatni, az az igazi művészet. A két pólus mentén vitatkoztak a kritikusok is, amikor dicsérték vagy szidták a Mi a magyar? című kiállítást.

Mennyire jellemző az átjárás a sajátosan magyar vagy magyarnak gondolt művészet és az európai vagy világművészet között? A magyar képzőművészet mennyire tud megmutatkozni a határokon túl?

Ha röviden kell válaszolnom, azt mondhatom, hogy a magyar művészet, bármennyire kvalitásos is, kevésbé jelenik meg az egyetemes porondon, mint amennyire megérdemelné. A román, illetve a romániai művészet talán szerencsésebb helyzetben van. Gondoljunk csak a kolozsvári iskolára! Õk jobban bekerültek az európai vérkeringésbe, mint bármelyik magyar csoport. Hogy miért van így, az összetett dolog, amiben a galériáknak, a menedzselésnek, a PR-tevékenységnek van döntő szerepe. Mert ha ezek a művek csak ott lapulnak valamelyik műteremben, vagy el vannak dugva valahol, hiába minőségiek, nem kerülnek be a nemzetközi vérkeringésbe. Ha viszont sikerül a galériák, főleg a nemzetközi vásárokon jelen lévő magángalériák által egy hatékony kiajánlást létrehozni, akkor eladhatóbb és ismertebb lesz a magyar művészet, akkor a minőségéhez méltóan mutatkozhat meg az európai művészeti centrumokban.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!