Zsigmond zseniális uralkodó volt
2015. 04. 16. 09:52DR. C. TÓTH NORBERT középkorkutató, a Szegedi Tudományegyetem tanára Luxemburgi Zsigmond: magyar királyból német-római császár címmel tartott előadást a Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár az uralkodó fél évszázados regnálásának legfontosabb eseményeiről beszélgetett a Magyar Mediavisztikai Kutatócsoport tagjával.
Dr. C. Tóth Norbert, középkorkutató
Szakmailag irigylésre méltó, hogy az egyik leggazdagabb korral, Luxemburgi Zsigmond korával foglalkozik. Nem csak amiatt, mert ötven évig uralkodott, ami a magyar királyok esetében – Ferenc József kivételével – példátlan, ugyanakkor rendkívül sokirányú országlás volt az övé. Mivel Nagy Lajosnak csak két lánya született, az országait „megosztotta” közöttük. Némi bonyodalom után Hedvignek a lengyel, Máriának a magyar trón jutott. Azt mindenki tudta, hogy aki Mária kezét elnyeri, az magyar király is lesz. Három aspiráns is jelentkezett. Milyen érdekek mentén alakult ki a három királyjelölt tábora?
Kezdjük az utolsó Anjouval, Kis Károllyal. Őt jól ismerték, hiszen a magyar királyi udvarban nevelkedett, ráadásul őt a Lajos által küldött hadsereg ültette vissza a nápolyi trónra. Nevéből adódóan kistermetű ember lehetett. Az apját annak idején éppen Lajos parancsára végezték ki. Magyarországon nőtt fel, népszerű volt, rövid ideig még trónörökösként is felmerült a személye. Megismerték, nyilván tudott magyarul. Hasonlóképpen ismert lehetett a Lackfiak támogatta Zsigmond is, Luxemburgi Károly német császár fia, bár ő nem olyan régóta nevelkedett Nagy Lajos udvarában, 1380-ban már itt lehetett Magyarországon. Származásánál, neveltetésénél fogva nyilván nem beszélt olyan jól magyarul, mint Kis Károly. De a diplomácia mellett a nyelvek zsenije is volt, megtanulta az anyanyelve, a német mellett a cseh nyelvet, a magyart, a latint, ami alapkövetelmény volt, s valamelyik itáliai nyelvjárást is elsajátította. Nem ugyanolyan habitusú ember volt, mint a riválisa. Kis Károly déli temperamentumú, Itáliából érkezett fiatalember volt, Zsigmond pedig Németországból jött. A harmadik jelölt, a „kakukktojás”, a francia királyfi, Lajos orléans-i herceg volt. Őt semmilyen szinten nem ismerték Magyarországon. Hogy mégis őt akarta Erzsébet, az özvegy anyakirályné, a Garaiakkal együtt, annak politikai okai voltak. Ez az országon belüli pártharc, szembenállás kifejezése volt. Zsigmondot az anyakirályné utálta. Hogy miért, azt nem tudjuk. Kis Károlyt sem szerette igazán. Vele kapcsolatban arra is gondolhattak, hogy számára ott a nápolyi királyság, amit eleve pacifikálnia kell, hiszen csupán 1381-ben foglalják vissza. Gyakorlatilag Nagy Lajos halálával dőlt el a nápolyi trón sorsa. Sok ideje nem volt rá, hogy berendezkedjen Nápolyban. Eljönni onnan, elfoglalni egy másik ország trónját, abban a korban a nagy távolság miatt elképzelhetetlen volt. Zsigmondnak nem is annyira Kis Károly, inkább a francia herceg volt az ellenfele. És szerencséjére – ami Zsigmond életében sok szerepet játszott – nem jött össze az orleans-i herceggel tervezett frigy.
Bár köttetett valamiféle diplomáciai „távházasság” közte és Mária között…
Azt valóban meg is kötötték. Ahogy ilyenkor lenni szokott, elment a követség, és fura helyzet állt elő, fordított leánykérés volt: a herceget „megkérték”, fogadja el Mária kezét. „Per procura”, tehát ügyvédek által kötött házasságnak is szokás nevezni, ami akár a későbbi politikai helyzettől függően ugyanannyira érvényes lehet, mint a „rendesen” megkötött frigy, de ugyanúgy érvénytelen is, mint bármely más házassági egyezmény.
Tehát annak nem volt akadálya, hogy végül is Zsigmond vegye el Máriát, mondjuk, a pápa nem avatkozott közbe?
Nem, mert az előbbi gyakorlatilag csak szándéknyilatkozatnak számított. Azt is tudnunk kell, hogy Zsigmondot eleve azért hozták ide, mert eldöntötték, hogy ő lesz az egyik Anjou lánynak a férje. Mire a követek visszajöttek Franciaországból, Magyarországon nagyot fordult a világ: Kis Károlyt annak rendje és módja szerint megkoronázták magyar királynak.
Zsigmondnak, aki közben házasságot kötött Máriával, menekülnie kellett. Miután Kis Károly 39 napi uralkodás után merénylet áldozata lett, hívei, a Horvátiak nagyon kegyetlenül bántak el az özvegy királynéval és lányával.
Kis Károly 1385 decemberében diadalmenetben vonult be Budára, utána átmentek Székesfehérvárra, ahol megkoronázták a Szent Koronával, ahogy a „nagykönyvben” elő van írva. Sokat gondolkodtam azon, hogy Kis Károly miként képzelte el a továbbiakat.
Merthogy?
Merthogy Mária nyolc nappal Lajos halála után, már 1382-ben meg lett koronázva magyar királlyá. Nem „királynővé”, hanem „királlyá” – ahogy egyébként az oklevelekben is megnevezte magát. Idejött Kis Károly – lett még egy király… Ekkor már (1385 augusztusa óta) Mária Zsigmond hites felesége volt. Tehát az se működött, ami ilyenkor szóba jöhetne, hogy az új király feleségül veszi a királynőt. Nem tartom valószínűnek, hogy ebbe a házasságba az egyház is belement volna, hiszen Károlyt és Máriát túlságosan közeli rokoni szálak fűzték egymáshoz. Végül az idő hamar megoldotta ezt a dilemmát, hiszen a Garaiak megszervezték a Károly elleni merényletet. A királygyilkosság eddig példátlan volt a Magyar Királyság történetében. Ennek lett az a folyománya, hogy Károly hívei, a Horvátiak foglyul ejtették a királynőt és anyját, a királynét. Ezzel viszont hatalmi vákuum alakult ki. Zsigmond lett az egyetlen szóba jöhető király jelölt.
Mondhatni, kivárta, amíg elfoglalhatja a trónt…
Igen, tudott várni. Zsigmondnak két nagy erénye volt – a későbbiekben is – a többi királyhoz képest: türelmes volt, és a vesztes csatákban sem veszett oda. Akár IV. Béla, sok csatát elvesztett, de egyikbe se halt bele.
Tehát végül a bárók őt akceptálták.
Így van. Nem maradt több jelölt a porondon. Király meg kell egy ország élére, hiszen egy nemes akkor tud nemes, egy báró meg báró lenni, ha van királya az országnak. Számukra minden „jó” a királytól származott.
Zsigmond és az elitcsere
Luxemburgi Zsigmond
Zsigmondot 1387-ben koronázták meg. Ennek viszont ára volt, hiszen meg kellett az úgynevezett ligát kötnie a támogatóival. Sommázná ennek az egyezségnek a lényegét?
Lényegében ez a paktum vagy liga – őt követően aztán, akárcsak Nyugat-Európában, minden király köt egy ilyet – arról szólt, hogy csak a bárók beleegyezésével nevezhet ki bárkit, bármilyen méltóságra. Ebből lehet kibontani azt, hogy csak magyarokat nevez ki, hogy a jelenlegi méltóságokat megtartja a helyükön. Az a lényege, hogy a király megköti a saját kezét azzal, hogy az őt trónra emelők beleegyezése nélkül nem fog meghozni az országban olyan intézkedést, amelyik csak saját magának tetszene. Sokáig félreértették, túllihegték ennek az intézménynek a jelentőségét. Annak a bizonyítékát látta benne a korábbi történetírás, hogy egy báburalkodó volt, azt csinált, amit neki diktáltak. Nyilván, egy uralkodó trónra kerülését követően harc van avégett, hogy kinek legyen nagyobb hatalma, a királynak vagy a támogatóinak. De a középkor nem erről szól. A király uralkodik, az alattvalói, a főpapok, a bárók nyilván nem úgy szolgálnak neki, mint a jobbágyok, de nincs köztük örökös hatalmi harc. Ezek az egyezmények arra voltak jók, hogy egy aktuális helyzetet írásban leképezzenek. Tehát ahhoz, hogy Zsigmond magyar király legyen, a paktumot alá kellett írnia. Utána minden papír annyit ér, amennyit a későbbiekben megvalósítanak belőle. Nagyon szépen nyomon követhető:
ahogy Zsigmond elkezd uralkodni, fokozatosan, öt-tíz év alatt lecseréli ezt az elitet, amely őt trónra jutatta. Húsz év múlva senki sincs közülük a pályán.
Ugyanakkor egyrészt saját helyzetének a stabilizálása, másrészt a későbbi háborús helyzetek, hadjáratok is arra kényszerítették, hogy vár- és birtokadományokkal a körülötte kialakult hatalmi struktúrát jobban magához kösse. Míg apósa halálakor – ha jól tudom – még 160 királyi várat és uradalmat tartottak számon. Azzal nem maga alatt vágta el a fát, hogy az elzálogosítások és főleg az adományozások révén több mint ötven százalékkal csökkent a várai száma?
Amit Zsigmond tesz, annak az az oka, hogy nincs elég pénze, nincsenek támogatói. Hogy támogatókat szerezzen, pénzt kellett volna adnia nekik, mivel pénze nem volt, birtokokat adományozott. Ez azzal járt, hogy a Nagy Lajos kori körülbelül 160 királyi birtokban lévő váraknak és a hozzájuk tartozó, minimum három-négy településsel bíró uradalmaknak több mint a fele a hívei kezére került. Ez volt az ára annak, hogy támogatókat találjon magának. A 160 királyi várból a Zsigmond kor végére 50 marad királyi tulajdonban. De ha megnézzük Zsigmond uralkodását – ötven évről van szó! –, akkor azt látjuk, hogy a várak és az uradalmak eladományozása már 1392-ben, uralkodása ötödik évében gyakorlatilag véget ér. Onnantól kezdve 1437-ig a királyi birtokállomány nem csökken. A fő kérdés az, hogy ez baj-e, kihatással van-e a későbbiekre, vagy nem. És nincs kihatással a későbbiekre. Véleményem szerint nem baj, hogy Zsigmond eladományozta a királyi várakat. Már az előbb is hangsúlyoztam: nem arról szól a magyar középkor története – rövid eltérő periódusokat leszámítva –, hogy az uralkodó és az elit állandóan egymással háborúzik. Nagyon nagy félreértése a korábbi történetírásnak, a régészetnek még a mai napig is, hogy Magyarországon azért vannak a várak, hogy oda bezárkózhasson az úr, és ott megvédhesse magát a másik úrtól vagy a jobbágyoktól. Nem, a várak nem ezt a célt szolgálták Magyarországon, hiszen az urak nem laktak a váraikban. A határvárak kivételével ezeknek az erősségeknek az volt a szerepük, hogy egyrészt a külső ellenség ellen mentsvárakul szolgáljanak, a másik, jelentős szerepük a kincstár funkció volt. Adataink vannak arra, hogy a Perényi család például, Füzér várában tartja néhány ember őrizete alatt az okleveleit, az arany étkészletét és egyéb értékes ingóságait. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor az 1520-as években megházasodott az egyik Perényi, akkor Siklóson volt a lakodalom, és a távoli füzéri várból vitték át a lakodalmi étkészletet. A királyi hatalom szempontjából ezeknek a váraknak az elvesztése nem sokat jelentett. A királyi hatalom a király hatalmán nyugszik.
De hát ez így egy tautológia…
Így van, furán hangzik, mert ez valóban egy tautológia. De arról van szó, hogy
egy királyságban a király mindig annyira erős, amennyire ő ezt a hatalmat személyileg meg tudja teremteni.
Tehát egy olyan király, aki alkalmas az uralkodásra, azokat az alapokat is meg fogja teremteni, amelyekkel az országot is kormányozni tudja. Ha nem olyan, akkor akárhány vár áll a rendelkezésére, nem válik erős uralkodóvá. Nem zajlott állandó háborúskodás Magyarországon, ritkán fordult elő, hogy az egyik úr összeszedte a familiárisait, rátámadt a másikra, és kiostromolta a várából. Szokták mondani, hogy a hatalmaskodás elharapódzott jelenség volt. Leegyszerűsítve a hatalmaskodás mindig egy válasz volt valamire, mindig gazdasági okok álltak mögötte. Olyan például, hogy a szomszéd birtokos jobbágyai a tiszttartó vezetésével elhajtottak három tehenet, akkor az egész falu felkerekedett, és visszaszerezte. Amikor Mátyás trónra lép, a határvárakon kívül már nem sok királyi vár van Magyarországon. Mátyás nem volt gyenge kezű uralkodó, ő – főleg uralkodása második felében – nagyon hamar leszámolt azokkal, akik nem tetszettek neki. Az uralkodó családi birtokállománya ki tudta pótolni azt az erőt, ami hiányzott a királyi várakból. Másik tényező: megváltozik a gazdaság, az árutermelés megjelenése, bővülése Magyarországra is begyűrűzik. Nem véletlenül szokás azt mondani, hogy Zsigmond kora a magyarországi mezővárosiasodás korszaka. Hihetetlenül megnő az előző korszakokhoz képest a mezővárosok száma, a szabad királyi városok száma nem változik. A mezővárosok létrehozzák a piacokat, ahol forog az áru, minél nagyobb az áruforgalom, annál nagyobb vámbevétele lesz egy adott területnek, ahol egyébként a királynak is vannak vámjai. Ha bővül a gazdaság, a király több adót tud beszedni. Zsigmond ugyanúgy be tudta hajtani az adókat, mint később Mátyás. Az 1420-as években már nem jelentett gondot, ha pénz kellett valamire.
Ezek után nem véletlen, hogy a városok, a polgárság támogatói voltak Zsigmondnak, sőt – tudtommal – az utolsó országgyűlésen már a negyedik rendként meg is jelentek.
Ne nevezzük „rend”-nek még őket. Én nem így fogalmaznék. Az, hogy a városok hálásak voltak Zsigmondnak, az már az 1403-as felkelés idején kiderül. Egyértelműen az uralkodó mellé állnak, nem nyitják meg a kapuikat a lázadó csapatoknak. És ha ostromra kerül sor, ellenállnak. Ezt 1405-ben hálálja meg a király az úgynevezett városi törvényekkel. Egy csomó olyan kiváltságot biztosít, erősít meg, és tesz általánossá a városoknak, ami addig csak egy szűk csoportnak biztosított. Már azokon az országgyűléseken is, amik az Anjouk alatt zajlanak, ott vannak a városok. Azért nem nevezhetőek „rend”-nek Magyarországon, mert a középkorban még más a szerepük, mint az 1600-as évek Habsburg uralma idején, amikor már tényleg rendet képeznek. A városok királyi tulajdonban vannak, a polgárok részt vesznek az országgyűlésen – erre rengeteg adatunk van. A legtöbbet arról, hogy mi történik az országgyűlésben, éppen az általuk haza írt levelekből tudjuk. Miről döntenek egy országgyűlésen? Adókivetésről, különböző sérelmi ügyekről, aktuális hadjáratindításról, stb. A városok az adókivetésből kimaradnak, mert nem a rendek, a főpapok, meg a nemesek szabják meg, hogy a városoknak mennyi adót kell fizetniük. Azt a király szabályozza, külön beszéli meg a városaival, hogy mennyi adót vet ki rájuk. Tehát azért nem rendként van jelen a polgárság az országgyűléseken, mert… nincs rá szükség. Bár minden alkalommal megjelennek, s ha valamelyik főúrral problémájuk van, leülnek tárgyalni, szólnak a királynak is.
Talán már egyfajta merkantilizmus volt kialakulóban?
Nem, nem. Bár annak tűnhet, de a valóságban még nagyon messze járunk tőle. Hiszen még nincs egységes pénzrendszer. Így például jóllehet Kassán is aranyforintot használtak, de a forintot „kassai számítás” szerint számolták.
Mária, Borbála
Mária
Egy gondolat erejéig térjünk vissza Máriára. Az történt, hogy 1395-ben áldott állapotba került, s egy kilovaglás alkalmával balesetet szenvedett, meghalt s vele együtt a trónörökösnek menendő magzat is elpusztult. Zsigmond Váradon temette el, gondolom, pontosan tudható, hogy miért.
Róluk írtam is egy tanulmányt. Általában Mária és Zsigmond viszonyát úgy ábrázolják, mint egy kényszerházasságot. Lehet, hogy az elején az is volt, mert hoznak egy fiút, hogy „ő lesz a férjed”, vagy kialakul első látásra valamilyen vonzalom, vagy nem. De amikortól lehet követni Máriának és Zsigmondnak az itineráriumát (azaz az adott tartózkodási helyüket), abból tökéletesen látszik, hogy amikor a király nincs hadjáraton, a királyné-királynő ott van mellette. Márpedig ha rosszban lettek volna, azt a középkorban is meg tudták oldani, hogy ne egy helyen tartózkodjanak. Zsigmond egyébként híres volt arról, hogy nagy „gavallér”, ezt nyugat-európai útjai során „bizonyította”. Ennek ellenére a kettejük viszonya kiegyensúlyozott házassági kapcsolat lehetett. És hogyan következik ebből Várad? Ennek két oka is volt. Egyrészt tudjuk, hogy már Lajosnak fontos szentje volt Szent László. Sokszor járt Váradon. Tudjuk, alig lép trónra, 1342-ben első útja Szent László sírjához vezet. Hetekig tartózkodik a városban. Zsigmondnak is fontos szentje volt Szent László. Nem csak, mint eszményi „lovagkirály” hatott rá, hiszen tudjuk, Zsigmond minden volt, csak hadvezér nem. Inkább egy vágyott, elérendő eszményképként lebeghetett előtte Szent László alakja. Ugye, Máriát itt hantolták el, de több mint négy évtized elteltével – határozott óhaja szerint – Zsigmondot is ide temették, Szent László sírjához. Már Máriának is ez lehetett a kívánsága, és Zsigmond a végső nyughelyét első felesége mellett jelölte ki. Váradra temetkezésük tudatos döntés volt, mindkettőjük akarata szerint.
Mindez Váradnak is jól jött, hiszen megannyi adományt, kedvezményt jelentett a székesegyház, a káptalan és a város számára.
Hogyne, ez privilégiumokkal, vásártartási joggal, sok mindennel járt.
Ha már Váradnál tartunk, „intézzük el egy füst alatt” a második felesége, Borbála ügyét is. Amikor Zsigmond szoros szövetségre lépett a Garaikkal és a Cilleiekkel, ennek a folyománya lett a második házassága Cillei Borbálával. Borbála asszonyról sok mindent lehet tudni vagy sejteni, azt is, hogy feltételezett hűtlensége miatt a váradi klarisszák kolostorába száműzte egy időre.
Eberhard Windecke, aki úgymond Zsigmondnak a krónikása volt, ő írja le, hogy Várad mellé, egy kolostorba száműzte egy jó félévre. 1419 karácsonyára kibékült a királyi pár. Állítólag Borbála egy német lovagot részesített a kegyeiben. Ha valakinek nem lehetett erkölcsi joga a felesége fölött pálcát törni, az éppen a férj volt. Ami a kettejük viszonyát illeti, onnan érdemes elindulni, hogy amíg Mária és Zsigmond nagyjából egyidősek voltak, addig Zsigmond és Borbála között már jelentős korkülönbség, 27 esztendő volt. Amikor ténylegesen létrejön a frigy közöttük (1405 novemberében, koronázása december 6-án), Zsigmond már közel jár a negyvenhez, Borbála pedig a tízes évei elején jár. Megállapíthatjuk, hogy Borbála nem volt tehetségtelen, a kezére kapott királynéi birtokokat zseniálisan tudta irányítani.
Mi az a tetszvényjog?
A Pipó várkastély Ozorán ma múzeum
A hatalom megszilárdításához a bárókkal való jó viszony fenntartására, továbbá a különböző adónemek behajtására volt szükség, Zsigmond az egyházat is komoly anyagi forrásnak tekintette. Ebből aztán konfliktusai támadtak. Főkegyúri minőségében elrendelte az úgynevezett placetum regium alkalmazását, a Szentszék hatáskörének korlátozását, rendeleteinek felügyeletét illetően. Jól látom ezt?
Igen, a királyi tetszvényjogról beszélünk. Bár elsőre bonyolultnak tűnik, de roppant egyszerű: a király és a mellette lévő országnagyok – ne feledjük, hogy országgyűlési határozatról van szó – azt döntik el, hogy Magyarországon csak az foglalhat el egyházi javadalmat, bármilyet, aki a király beleegyezését bírja. Magyarán, ha valakit mondjuk kineveznek váradi kanonoknak, akkor azt csak úgy érheti el, ha a király is beleegyezését adja. Nyilván, a király nem minden kanonokság esetében járt el, mert akkor bőven lett volna dolga, hiszen számos székeskáptalan és társaskáptalan fungált Magyarországon. A fontos kérdés a püspökségeknek a betöltése volt, hogy a király, a pápa vagy másnak a jelöltje kerül egyik vagy másik püspöki székbe. A királyi tetszvényjog bevezetése egy korábbi folyamatnak a betetőzése. Már előtte is érvényesül Magyarországon, hogy azt nevezik ki püspöknek, az jut püspöki javadalomhoz, akit a király akar, és utólag kérik hozzá a pápa jóváhagyását. Ez eddig – hogy úgy mondjam – „fű alatt ment”, 1404-ben pedig írásba foglalták. Innentől kezdve egészen 1947-ig a gyakorlatban érvényesült, a mindenkori király (majd az államfő) jogköreként. Ugye, később valamikor kialakul az „anglikán” egyház, de Magyarországon már korábban is a kinevezések terén sajátos fejlődés következett be. Ettől kezdve folyamatosan érvényesül, hogy csak az lehet egyházfő, akit az uralkodó, illetve az elit akar. Hogy ez miért volt fontos a királynak? Mert így a saját híveit tudta javadalmakhoz juttatni. A kor nem ismer „havi fizetést” – a király a tisztségviselőit legkönnyebben egyházi javadalmakkal, főpapi, préposti máltóságokkal tudta honorálni. És miért volt még hasznos? Mert a király megtehette azt, hogy egy jó ideig nem töltette be az egyházmegye püspöki székét. Attól még az jól tudott működni, a segédpüspökök vezették. Viszont a püspöki jövedelmek nem a püspökségi, hanem a királyi kincstárba folytak be. Zsigmond a déli határvonalak megerősítésére fordíttatta ezeket a bevételeket. Amit az 1400-as évek elejétől Ozorai Pipó fölépít, haláláig bezárólag, mind ezekből a pénzekből származik. A végvárrendszer kiépítése komoly összegeket emésztett fel, amire az ország adóbevételei soha nem lettek volna elegendők.
Másik érdekes téma: a királyi várpalota fejlesztése, illetve az egyetem megnyitása Budán. Miért volt szükség arra, hogy kétszer nyissák meg az univerzitást?
Röviden: azért, mert… az első megszűnt. A legelsőt még Nagy Lajos alapítja Pécsett. Egy-két tanáráról vannak információink, de hogy miként működött, azt nem tudjuk. Valószínűleg Nagy Lajos halálát nem élte túl az egyetem. Mai szóval, „logisztikailag” nem jó helyre telepítették. Itália Pécshez képest túl közel volt, s az ország északi részén lakók inkább mentek Bécsbe, Prágába, Krakkóba, meg hát a hírnév is sokat számított. Az, hogy Zsigmond egyetemet alapít, logikus magatartás, hiszen abban a korban uralkodói körökben Európa-szerte divattá vált az egyetemalapítás. Egyébként a prágai Károly Egyetemet éppen Zsigmond apja, Károly alapítja, tehát Zsigmond hozhatta otthonról is a példát. Különben is láthatta – ő maga is tanult ember volt –, hogy az egyetem olyan szakembereket képez, akik modern szóval: az államigazgatásban és az élet minden területén részt tudnak venni. Budán alapítanak egy egyetemet, pontosan hol, nem tudjuk. Óbudára szokás lokalizálni, az egyik tér sarkára ki is helyeztek egy emléktáblát, hogy „itt állt az óbudai egyetem”, de tervrajzok nem maradtak fönt. Az első rövidesen megszűnik, de a konstanzi zsinat kapcsán újraalapítják. Úgy tűnik, akkor egy jó darabig működik is, valóban itt fokozatokat is szereznek magyarországi emberek. Egyet mondok: Temesvári Miklós nevezetű klerikus, aki 1415-ben úgy iratkozik be a bécsi egyetemre, hogy már van „borostyánkoszorúsi” vizsgája, ő később esztergomi olvasókanonok lesz.
Hadd dobjak be még egy „címszót”. Tudtommal Károly Róbert alapította a Szent György nevét viselő, első világi lovagrendet Magyarországon. De mi volt a Luxemburgi Zsigmond alapította Sárkány Lovagrend, a Societas Draconistrarum?
1408 decemberében alapítják, a bosnyák hadjáratok végén vagyunk, sikerül rendet rakni Boszniában, s akkor az uralkodó és a körötte levő főurak gyakorlatilag egy „elitklubot” alapítanak. A király és a királynő a vezetői, idővel bővül, rajtuk kívül kezdetben 22 tagja van. Az alapszabálya kicsit hasonlít az 1387-es ligakötésre. A király és a hozzá hű bárók alakítanak egy közös társaságot, a közöttük felmerült vitás kérdéseket mindig közösen döntik el, a lovagrend lovagjai egymás közt is békéltetőkként működnek. Ami a legfontosabb: Zsigmond arra vállal kötelezettséget, hogy a méltóságviselőket kizárólag a lovagrend tagjai, vagy azok utódai közül fogja kinevezni. Ezt úgy csinálta, hogy… rögtön nem tartotta be. Ahogy megkötötték a lovagrendi szerződést, s esküt tett rá mindenki, már a következő évben kinevezett egy olyan országbírót, Rozgonyi Simont, aki nem volt tagja a lovagrendnek. Miután kinevezték, az lett. Úgy kell elképzelni a Sárkány Lovagrendet, mint a többi, nyugat-európai uralkodó által alapított reprezentációs társaságot. A mai állami kitüntetéseknek az előzményeként, az egyes uralkodók, amikor meglátogatták egymást, vagy követ érkezett a másik uralkodótól, egymásnak osztogatták. Például Zsigmond megkapta a térdszalag rend jelvényét a francia uralkodótól, a Kanna rendét az aragón uralkodótól, mindezt ő a Sárkány Lovagrend jelvényével viszonozta. Külföldi útjai során is osztogatta, fél Európa uralkodó családjai viselhették a saját farkába harapó sárkány jelképét. A rend Zsigmond halála után sem szűnt meg, mivel az 1400-as évek végéről, 1500-as évek elejéről fennmaradt sírkövek bizonyítják, hogy olyanok síremlékén is jelen van a lovagrend jelvénye, akik az alapításkor nem voltak a tagjai.
A török másként harcolt
Stanisław Chlebowski: Timur Lenk fogságba ejti Bajazidot
A török veszedelem már Nagy Lajos korában jelentkezett, de amikor 1389-ben a szerbek katasztrofális vereséget szenvedtek, Szerbia török vazallussá vált, Zsigmond gondjai is megnőttek. Nem véletlenül évről-évre megismétlődtek jobbára sikertelen balkáni hadjáratai. Mégis, min bátorodott fel a magyar király, hogy 1396-ban megpróbálta végleg kiűzni a törököt, ez a hadjárat végül a nikápolyi vereséghez vezetett?
Szerintem nem ő bátorodik fel. A török megjelenése egy új minőséget hoz, ugyanis másféle harcmodort képvisel, mint amit az európaiak megszoktak.
Az európai uralkodók azt „szokták meg”, hogy felsorakozik egymással szemben két, maximum négy-ötezer főből álló sereg, összecsapnak, és amikor már látszik, hogy ki a győztes, akkor véget ér a csata.
Az elfogottakért váltságdíjat fizetnek. És előfordulhat, hogy ezek a zsoldosok, illetve lovagok a következő csatában már egymás oldalán harcolnak egy másik uralkodó ellen. Ezt a „stílust” a török nem ismeri. Váltságdíjat csak a legmagasabb rangú hadifogolykért követel, az egyszerű katonákat ott, a helyszínen megöli, vagy elhurcolja rabszolgának. Kicsit leegyszerűsítve – az európai uralkodók szerint –, „mi ezt úgy szoktuk csinálni, hogy összegyűjtjük a seregünket, rátámadunk az ellenséges országra, és akkor egy sereggel, egy hadjárattal vagy legyőzzük őket, vagy vereséget szenvedünk, de a háború, az véget ér”. A török nem így harcol. Ő „ráér”, őneki nem sürgős, jó lesz holnap is nyerni. Ma csak be-betörnek az ország déli részére, ha győznek, jó, gazdag zsákmánnyal távoznak, ha vereséget szenvednek, hoznak egy másik sereget. Bármikor képesek feltölteni egy ugyanakkora sereget. Az akkori európai közvélemény szerint úgy lehet kiszorítani a törököket a Balkánról meg Kis-Ázsiából, hogy fel kel szerelni egy jó nagy lovas sereget, az majd egy csatában tönkreveri a szultáni hadat, és azok szépen hazamennek… A tévedés ott van, hogy – még ha meg is verik a szultán seregét – az adott terület nem kerül az ellenőrzésük alá, hiszen az ott lévő helyőrségek nem állnak át. Az európai háborúkban, ha látszik, hogy a fő sereg vereséget szenvedett, akkor megszűnik a harc, nincs értelme folytatni. A török észjárás nem így működik, nem ismeri ezt a logikát. A nikápolyi vereség például nem annyira a haditechnikának, inkább a hadi szervezésnek a kudarca. Eleve azt feltételezték, hogy egy lovagsereg le tud győzni egy nem páncélba öltözött, reguláris hadseregként begyakorolt hadműveleteket tudó, őket számban is jelentősen felülmúló sereget. Azzal kérkedtek, hogy az európai hadban annyi harcos van, hogy „a lándzsáikkal megtartják az eget”. A török ellen ez kevésnek bizonyult, mert a lovagok valóban sokat harcoltak, vitézül küzdöttek, de nekik nem ez volt az életformájuk, mint a janicsároknak, akik naponta gyakorolták a harcászatot. Ilyen feltételek között csapott össze a két sereg, aminek meg is lett az eredménye: összeomlott a lovasroham, egy csomó embert fogságba ejtettek, hatalmas váltságdíj ellenében. A magyar nádort is, akit aztán nem is tudnak kiváltani, ott hal meg a fogságban, hiszen 60 ezer aranyforintot követelnek érte. Itt szembesül Európa először azzal a tapasztalattal, hogy a török másképpen harcol. Zsigmond ebből rögtön levonja a konzekvenciákat. Egyébként ezért volt szerintem zseniális uralkodó. Kalandos úton tért haza, fél év is beletelt, míg hazaért, a Dunán menekült Konstantinápoly felé, s végül velencei gályák szállították az Adriai tengeren haza, Zára-Zágráb útirányon. Rögtön ősszel országgyűlést hív össze, az egész magyar hadrendszert megreformálja, átállítja védekező típusúra, illetve ekkor kezdik kiépíteni a déli végvár-rendszert.
Már nem hasznosíthatta az úgynevezett ütközőállamokat…
Azok már gyakorlatilag nincsenek. Nagy Lajos korában még ütközőállamokként működtek, de azóta felfalta őket a török. Bosznia egyébként sem volt egy „acélos” ütközőállam, Havasalföld sem. Pont abban a határzónában vannak, ahol a magyar királynak is, a török szultánnak is a befolyási övezete volt. Aki pillanatnyilag erősebb volt közülük, afelé hajlottak. Tehát nem volt más mit tenni, mint az ország déli határát egy kettős végvárvonallal megerősíteni. S ez még Mohács után is, 1527-ig, amíg Jajca, a végvárrendszer legészaknyugatibb erőssége elesik, útját állja a török expanziónak.
Bár az Oszmán Birodalom terjeszkedését képtelen volt megakadályozni, Zsigmond az európai politikában is, a Vatikánnal szemben is jó diplomatának bizonyult, ugye? Követei mindenhová eljutottak, ahol csak lehetett érdekeket egyeztetni, Ázsiába is, Afrikába is. Erről tudunk-e bővebbet?
Perényi Miklós járt Ázsia mélyén, volt a perzsa sahnál, Indiába is eljutott, próbált egyfajta koalíciót szervezni a szultán ellen, de ahogy az lenni szokott, mivel az érdekek meglehetősen különbözőek voltak, ez nem igazán sikerült. A távolság is nagy akadály volt, hiszen nem volt távközlés, nem volt email. Ha „innen” átszóltak volna a perzsa sahnak, hogy „most” támadjanak, mire odaér a követ, már régen vége volt mindennek.
Tudtommal az egyiptomi kalifa udvarában is megfordult valaki…
Akár azt is el tudom képzelni. Tény, hogy Perényi többször járt Ázsiában, Török Józsa meg Szerecsen Miklós a tatárokig elment egy törökellenes koalíció érdekében, elképzelhető, hogy eljutottak Egyiptomba is. Meg kellene nézni Tardy Lajosnál, ő írt erről. Szokás Zsigmondnak a szemére vetni, hogy amikor Bajazid halála után trónviszály volt a töröknél, az ankarai csata után tíz évig egymással harcoltak a szultánfiak, akkor kellett volna lépnie. Ugyan mit tehetett volna? Ez a török birodalom tovább is nagyon erős volt, külső ellenség támadása általában egységbe rántotta a belső erőket. Ne tévesszük össze az Oszmán Birodalmat Bizánccal, ahol a rivális uralkodók éppen a törököt hívták be segítségül egymás elleni harcukban. Így tettek a bolgár uralkodók is néhanapján, a szerbek is, a bosnyákok végképp. A törökök ebben nem ismertek tréfát, ha külső ellenség támadt rájuk, akkor mind ellene fordultak. Másik tény, hogy Zsigmondnak akkor gyűlt meg a baja az ellene indított belső felkeléssel (szerk. megj.: a pápa által is támogatott László nápolyi király híveivel). amikor Bajazid 1402-ben vereséget szenvedett Ankaránál Timur Lenk mongol hadaitól. 1403-ban tört ki a Zsigmond ellenes felkelés, azt kellett lerendeznie. Hogy legyőzte a felkelőket, az egy dolog, de utána békét kellet teremteni az országban.
Hatalmi játszmák
Husz János a konstanzi zsinaton
Szerintem az is Zsigmond javára írható, hogy egy idő elteltével még a legnagyobb belső ellenségeivel is kibékült, mi több, néhányuknak újból magas pozíciókat biztosított. Ezt a békülékeny politikát Nyugat-Európában is folytatta.
Ez a bölcsesség abszolút érvényesült nyugat-európai tevékenységében is.
Ahhoz, hogy bármilyen sikert el tudjon érni a konstanzi zsinaton az egyházszakadás megszüntetése érdekében, vagy egyáltalán: meg tudja szerezni apjának a koronáit, a német, a cseh királyi és a császári koronát, ahhoz az kellett, hogy Magyarországon rend és béke legyen.
Ezt fegyverrel fenn lehet tartani egy ideig, de „olcsóbb”, ha mindkét fél akarja a békét. A lovagrend megalapítása az egyik erre mutató törekvés volt. Egyrészt, akik eddig kitartottak mellette, azokat beemelte a rendbe, ugyanakkor jelezte a kívülállóknak, hogy ők is kaphatnak pozíciókat, hiszen az 1400-as évek elején ellene többször is fellépő Rozgonyi Simont országbírónak nevezte ki. A legnagyobb húzás Kanizsai János érsek rehabilitálása volt. Az esztergomi érseket 1407-ig gyakorlatilag házi őrizetben tartotta. Elvette tőle a főkancellárságot, az esztergomi érsekséget pedig Stibor vajda kormányozta, semmi nem marad Kanizsai kezében. És mit tesz Zsigmond? Egyrészt visszaadja neki az érsekséget, és amikor 1410-ben elnyeri a német királyi címet, nem a mainzi érseknek ajánlja fel a német-római főkancellárságot, ahogy ígérte, hanem Kanizsai Jánosnak adja. Magyarán: értett ahhoz, hogy kiegyezzen a volt ellenfeleivel, akiknek szintén ez volt az érdekük. Magyarországon egy bárónak akkor volt „jó” élete minden szempontból, ha a királlyal jó viszonyban volt, és tisztséget kapott tőle. Jó példa arra, hogyan járnak azok, akik kiesnek a hatalom, az elit szűk köréből, a Homonnai – Anjou-korban használt nevükön: a Drugeth – család. Lajos uralkodásának az elejéig mindent adtak az országnak, nádortól kezdve országbíróig. Gyakorlatilag örökölték a nádori címet. Lajos király nem adott nekik hatalmat, hiszen trónra lépése után egy hónappal meghalt Drugeth Vilmos nádor, a Drugeth-fiak pedig kiskorúak voltak, így akkor értelemszerűen nem kaptak semmit, később pedig „elfelejtettek” nekik tisztséget adni. Zsigmondnak már eszébe sem jutott tisztséget adni nekik, még egy megyei ispánságot sem kaptak, pedig abból a Magyar Királyságban volt bőven. Hiába voltak óriási birtokaik, a politika peremére szorultak.
Már szót ejtettünk Zsigmond német királyságáról. Ott is egy csomó bonyodalom támadt, hiszen amikor meghalt Rupert német uralkodó, többen is ugrottak a trónért. Mások mellett Jodok morva őrgróf, Zsigmond unokatestvére is. Mi a magyarázata annak, hogy Luxemburgi Vencel, Zsigmond bátyja nem a testvére, hanem Jodok mellé állt?
Azt is tudni kell, hogy Vencel és Zsigmond féltestvérek voltak, Zsigmond Károly császár utolsó, negyedik feleségétől született. Károly örököse Vencel volt, aki valóban meg is örökli a német-római császári, meg a cseh királyi címet, de a környezete hamar fölismeri, hogy Vencel – főleg birodalmi szinten – alkalmatlan az uralkodásra. Ezért 1400-ban megfosztják a német-római uralkodói címétől. Az is tudvalevő volt, hogy nem lesz örököse. Zsigmondnak nem volt sok választása, ahhoz, hogy a koronák a családban maradjanak: úgy kellett politizálnia, hogy egyrészt a birodalmi rendek tetszését elnyerje, hogy a választófejedelmek megválasszák, másrészt Vencellel se rúgja össze a port. Mert testvérek voltak, szomszédos országokban uralkodtak, és gyakran kellett egymásnak segítséget nyújtaniuk, akár katonai téren is. A harmadik tényező, hogy Vencelnek volt egy nagyon erős ellenzéke Prágában. Akik sok mindenkit láttak volna szívesen a cseh trónon, csak Vencelt nem. Egyszóval Zsigmondnak sok mindent kellett figyelembe vennie, és sokszor rögtön cselekednie. Így 1401-ben, amikor az országnagyok fogságba vetették, ahogy kiszabadult, először egy-két embert leváltott, majd ellenfelei megrökönyödésére elhagyta Magyarországot, és Prágába ment. 1402 február elején Vencel kinevezte Zsigmondot Csehország kormányzójává, amiért „hálából” Zsigmond alig egy hónap múlva fogságba vetette. 1402 nyarán hazatért némi rendrakási célzattal, (illetve ekkor nevezi ki Habsburg Albertet helyettesévé), majd október végén Ausztrián keresztül legszűkebb környezetével, Garai Miklós nádorral, Perényi Péterrel és csapataikkal visszatért Cseh- és Morvaországba, ahol Jodok morva őrgróffal háborúzott. Az ellene kitört 1403-as lázadás híre Prágában éri, onnan jön vissza. Az 1400-ban Vencel helyett megválasztott Rupert 1410-ben meghalt, így új német királyt kellett választani. A királyt a hét választófejedelem – köztük a Luxemburgiak, akik brandenburgi őrgrófságuk révén voltak jogosultak –, választja. Igen ám, de a német trónra aspiráló Zsigmond az apjától örökölt őrgrófságot már elzálogosította, eladta, eladományozta. Tehát neki jogilag már nem volt választófejedelmi státusza. Ő ennek ellenére úgy gondolta, ez a jog még mindig megilleti őt.
A riválisa, Jodok viszont a saját jogán szavazhatott…
Igen, így volt, és Vencel támogatására is számított, hiszen a cseh uralkodó is választófejedelem volt. Ha összesítjük az első szavazás eredményeit, 4-3, de a fentebb mondottak miatt inkább 5-2 arányban Jodok nyerte az első fordulót, de ez nem jelentett semmit, mert Zsigmond is azt gondolta, hogy ő nyert. A véletlen a segítségére sietett: 1411 januárjában meghal Jodok, Zsigmond pedig azzal kampányol, hogy őt már megválasztották.
Zsigmond korának fontos eseménysora volt az évekig tartó konstanzi zsinat. Miért is kellett ezt kezdeményezni, mi zajlott le alatta?
1414-ben már három pápája van a katolikus egyháznak. Van egy, aki az ibériai félszigeten él, ő XIII. Benedek, a félsziget uralkodói támogatják. Él egy pápa Rómában, s egy pápa francia földön, Avignonban is. Az elején, 1378 után még csak két pápa volt, egy római meg egy avignoni. Összehívtak zsinatokat, próbálták az egyházszakadást megszüntetni. Az 1409-10-ben lezajlott zsinat következményeként lett egy harmadik pápa is. Mert a zsinat lerakta a másik kettőt, választott egy harmadikat. Azok viszont nem ismerték el a letételüket, így 1413-ban már három pápa volt. Egyetlen uralkodó lett volna képes Európában egyetemes zsinatot összehívni, kézben tartani, ez a német-római birodalom uralkodója, a császár. Zsigmond ekkor még nem császár, csak német király volt. Viszont ő diplomáciai érzékéről híres uralkodó volt, akinek magának se volt mellékes, lesz-e végre egyetlen pápa, akit mindenki elfogad, vagy sem. Gondoljunk bele: egyházjogi megfontolásokon túl, az, hogy nem egy pápa van, hanem három, az egyes uralkodóknak „kapóra” jött. Mert minden király azt a pápát fogadta el, aki az ő érdekei szerint cselekedett. Ez az út a totális káosz felé vezetett. Zsigmondnak szintén jól jött, hogy több pápa van, akiket lehet egymással zsarolni: ha nem fogadod el az én kívánalmaimat, megyek a másikhoz. Egyet viszont – mivel német-római császár akart lenni – Zsigmond, nem hagyhatott figyelmen kívül: császárrá koronázásnak Rómában kell megtörténnie.
Ahhoz, hogy ő mindenki által elfogadott császár lehessen, az kell, hogy egyetlen, mindenki által elfogadott pápa hajtsa végre a koronázását.
Amellett, hogy egyházjogi megfontolások is szerepet játszottak a konstanzi zsinat sikeres lebonyolításában, Zsigmondnak ezt a négy-öt éves procedúrát türelmesen végig kellett vinnie, mert a szeme előtt ott lebegett, hogy ő csak akkor tud császár lenni, ha egyetlen pápa lesz. Ezért utazta körbe egész Európát.
A sógorát, az angol királyt is meglátogatta. Ezzel kapcsolatban olvastam egy érdekes dolgot. Javában zajlott az angolok és a franciák közötti százéves háború. Az angolok sikert értek el. De Zsigmond érdeme volt az, hogy a zsinati képviseletet illetően, az ő nyomására ismerték el először az angolokat önálló nemzetként, mert addig a németekkel egy kalap alá vonták őket, a németek látták el az ő képviseletüket is. Hogy is volt ez?
Hogyan is néz ki egy zsinat? Egyrészt vannak a pápa (esetünkben a pápák) által kinevezett bíborosok, és vannak az egyház további méltóságai, a minden országból érkező érsekek, püspökök, apátok, prépostok stb., akik az „egyetemi nemzetek” mintájára szerveződnek. Nem a mai nemzet fogalmát kell érteni alatta. Ha valaki elment tanulónak valamelyik egyetemre, akkor valamelyik elismert „natio” tagjaként kellett beiratkoznia. Attól kezdve ugyanannak a nemzetnek a képviselője reprezentálta az ő érdekeit is. Megszokott dolog volt az egyetemeken, hogy milyen nemzetek vannak – azok, akik a legtöbb tanulót adják. Például az itáliai egyetemeken volt itáliai, német meg francia nemzet. A krakkói egyetemen később már volt magyar nemzet is. A zsinat az egyetemi nemzetek szerint tanácskozott. S ha a nemzetek hoztak egy határozatot, utána arról közösen szavaztak. Zsigmond tisztában volt azzal, hogy nem mindenki támogatja az ő politikáját, viszont az angolokat maga mögött tudta, s ezért elfogadtatta, hogy az angolok önálló nemzetként legyenek jelen a zsinaton. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy az angol főpapoknak már nem a németek közé kellett beülniük, hanem önálló küldöttséget képeztek, a skótokkal és az írekkel egyetemben. Ez volt Zsigmond egyik nagy újítása, a másik, hogy az Ibériai-félszigeten uralkodó királyokat azzal nyeri meg, hogy elfogadtatja a zsinattal a spanyol nemzet elismerését is. Amikor 1417-ben az ibériai követek is megjelennek, lerakják az eddig támogatott Benedeket a pápaságról. És végül öt nemzet alkotja a konstanzi zsinatot.
Fontos fejleménye volt a konstanzi tanácskozásnak a huszita mozgalom, Husz János ügye. Valahol olvastam, kezdetben Zsigmond támogatta volna Husz Jánost.
Igen, valóban támogatta, mert Husz olyan kérdéseket is feszegetett, amelyekkel ő egyetértett. Zsigmond nem volt egy „vérivó” alkat. Vencelnek Prágában semmi problémája nem volt Husz Jánossal, Zsigmondnak se nagyon. Nem gondolta, hogy ez annyira kardinális kérdés lenne, amivel neki kell foglalkoznia. Védlevelet adott Husznak, hogy a zsinaton megjelenhessen, megvédhesse a tanait. Ahogy ez lenni szokott, kevésbé tartották tiszteletben. Látszott, hogy Zsigmond igazából igyekezett ebből az ügyből kivonni magát. De miután a zsinat eldöntötte, hogy Husz eretnek, Zsigmondnak nem volt más lehetősége, csak azt mondania, hogy valóban az. Hiszen ha ezek után ő továbbra is védi Husz Jánost, a bűnpártolás vétségébe esik. Onnantól kezdve esélye sem maradt volna arra, hogy meghatározó résztvevője legyen a zsinatnak.
Különben magyar királyként is meggyűlt a baja a huszita mozgalommal, hiszen miközben folyt a csehországi belháború, amíg nem váltak ketté a táboriták és a kelyhesek, sokszor ők törtek be Magyarországra.
Senki nem gondolt arra, hogy Husz János kivégzése mit fog generálni. Gyakorlatilag militarizálta a cseh társadalmat, kettészakította, aztán még tovább. A husziták gyakorlatilag abból éltek, hogy… harcoltak. A birodalmi had eleve egy nehézkesen mozgó szervezet volt, mire a sereg felvonult, a mozgékony husziták már rég máshol jártak. A gyalogságukat szekerekre ültették, így gyorsabban haladhattak, és a szekerekből „várat” lehetett formálni, ami hatékony hadászati eszközzé fejlődött. Betörtek Magyarországra, aminek fontos oka volt, hogy az évekig tartó belháborúban Csehország pusztasággá vált, évekig szinte teljesen szünetelt a földművelés. Ahol kétszer végigment egy sereg, ott már nem volt kérdés, hogy mit kell vetni, vagy mit kell aratni, mert nem maradt semmi. A husziták sikeresen betörnek a Felvidékre, jó néhány évre el is foglalnak városokat, de aztán a kelyhesek kiválásával a táboriták magukra maradnak, attól kezdve rövid idő alatt leszámolnak velük. 1434-ben lezajlik a lipanyi csata, amikor leverik őket a cseh liga katonái. Zsigmond már azon gondolkodik, mit lehetne tenni ezekkel a harchoz szokott huszitákkal, leküldik őket Nándorfehérvárra. 1437-ben már, mint zsoldosok vannak a vár védői között. Két évtizeden keresztül ők adják Európa zsoldos utánpótlását.
Hosszú út Rómába
Budai Nagy Antal bélyegen
Zsigmond császárrá szentelése se ment zökkenőmenetesen, gyorsan se. Hiszen már 1431-ben elindult Itáliába, több fázisa volt a Rómába érkezésének. Először Visconti herceggel kellett egyezkednie. Útközben aztán többen támogatták, sok helyi hatalmasságot sikerült meggyőznie, a pártjára állítania?
Már német-római királyként érkezve olasz földre, Milánóban megkoronázzák Itália királyává, onnantól kezdve már nem kérdés, hogy császár lesz-e, de a koronázáshoz el kell jutnia Rómába. Abban a korban császárt koronázni még Rómában kell. Ahhoz, hogy Rómába érjen, át kellett haladnia Itália északi és középső részén, ahol nem éppen baráti hercegségek, városállamok álltak az útjába. És hát ott volt Velence befolyási övezete. Már nem harcoltak egymás ellen, de hadiállapot volt, a velenceiek már mindent elfoglaltak Dalmáciában, csak nem kötöttek békét. Ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson, a Velencei Köztársassággal kellett békét kötnie. Utána ott voltak az egymással viszálykodó kisebb-nagyobb városállamok. Ezért történik az, hogy Zsigmond kilenc hónapig Sienában lakik, a sienaiaknak nem sok öröme származik a magyarok hosszas vendégeskedéséből. Mindenkivel meg kell találnia a modus vivendit, vagy egy olyan középutat, hogy ha egy városállammal megegyezik, kibékül, a szomszédos rivális ne haragudjon meg rá. Mindez másfél évig tartott. Mire mindenkivel sikerül megegyeznie, hogy szabadon végigvonulhasson a félszigeten, eljut Rómába. Ott megtörténik, aminek történnie kell, és ettől kezdve mindenki által elismerten, teljes joggal viseli a császári titulust.
Oly hosszú távollét után hazatérve előbb Pozsonyban, majd másik országa, a Cseh királyság fővárosában időzött huzamosan. Miközben nagybetegen hazafelé indult, már javában zajlott az 1437 tavaszán kitört erdélyi parasztfelkelés. Még csak ez hiányzott neki…
Budai Nagy Antal felkelése kitör Erdélyben. A legfontosabb oka: három éven keresztül rossz váltópénz volt forgalomban, s a püspök emiatt nem szedte be az adót. A krónikás tanúsága szerint, amikor elkezdtek jó pénzt verni, akkor egyben követelte az egészet. Hát ez vagy igaz, vagy nem. A másik ok a szabad költözés megakadályozása volt. A parasztok összegyűltek, némi csetepaté után írásba foglalták, hogy ők mit kívánnak. A királytól vártak orvoslást, követelték, hogy szabadon költözhessenek, hogy meghatározott legyen az ajándék, illetve az adó összege. Ezek egy kicsit fura követelések voltak, mert tudtunkkal az egész országban szabad költözési jog érvényesült, ha egy jobbágy át akart költözni egy másik földesúrnak a birtokára, akkor, ha lerótta az adókat, és kifizette a tartozásait, szabadon mehetett. Ugyanakkor középkori viszonylatban ez nem egy szokatlan követelés, hiszen az egyes országgyűléseken nagy többségben ugyanazokat a törvényeket hozzák meg újból és fogadják el. Ennek oka, hogy nem mindig tartják be a már meghozott törvényeket. Valószínűleg ekkor is voltak kirívó esetek, amikor egy-egy földesúr nem engedte el a jobbágyát. De ehhez hozzá lehet tenni: ha a jobbágy mindenáron el akart költözni, megtehette, mert megbeszélte a másik úr officiálisával, akkor az elküldte az embereit érte, és elvitték. Ami az adókat illeti, az megint olyan dolog, hogy tudtunkkal nem voltak olyan magasak. Nyilván, Erdélyben némileg különböztek a viszonyok, mert más a telek méret, némiképp más a gazdálkodás módja is. Úgy tűnik, ott lehettek olyan ingadozások, amelyek indokolhatták a felkelést. Végső soron a sok apró sérelem összeadódott, és mivel tárgyalásos úton nem akarták rendezni az urak, így kitört a felkelés 1437 márciusában. Az első jelentősebb csatát a parasztok nyerték, ekkor kötötték a kolozsmonostori egyezményt (1437. július 6.): meghatározták a fizetendő tized összegét, eltörölték a kilencedet, a jobbágyok szabad költözési jogot kaptak, és szabadon végrendelkezhettek a javaik felett. Szeptember 16-án az erdélyi három rendi nemzet (magyar nemesség, székelyek, szászok) szövetséget kötöttek, de seregük ismét vereséget szenvedett. Végül az úri csapatok december közepén győzik le a még fegyverben álló maradék hadat. De nagyobb megtorlás, azon túl, hogy – ugyanúgy, mint később 1514-ben – a felkelés vezetőit kivégzik, és Kolozsvár rövid időre elveszíti városi jogát, nem történik.
Zsigmond uralkodása idején kezdődött történelmünk egyik kiemelkedő alakjának, Hunyadi Jánosnak a pályafutása. Semmi alapja nincs annak a legendának, hogy ő Zsigmond és Morzsinai Erzsébet rövid kapcsolatának a gyümölcse lett volna?
Ez valóban csak legenda.
Hunyadi János születését mértékadó becslések alapján az 1405 körüli évekre teszik. Zsigmond nem nagyon jár akkoriban errefelé, Morzsinai Erzsébet pedig nem jár arrafelé, ahol Zsigmond jár.
Zsigmond 1395-ben járt Hunyad településen (ekkor még nincsen ott vár, azt majd Hunyadi János építi, első említése az 1440-es években van), de rá kilenc hónapra nem született meg senki… Már beszéltünk arról, hogy Zsigmond nagy „gavallér” volt. Van viszont egy érdekes dolog: az uralkodó egyetlen egy törvénytelen gyerekéről sem tudunk. Ez azért érdekes, mert az a hír járta róla, amerre megfordult, „röptében elkapta a legyet”. Ehhez képest Károly Róbertnek, Mátyásnak, sőt II. Lajos királynak is volt természetes (azaz törvénytelen) gyermeke. De egy olyan korból, mint a Zsigmondé, amelyik már igen jól adatolt, nem maradt fent semmi írott nyoma ilyen legendának.
Valahol mintha azt olvastam volna, hogy amikor Rómában járt a császárrá koronázása ügyében, akkor megerősítette azt az óhaját, hogy a váradi székesegyházba temessék el Szent László és Mária királynő mellé.
Hogy ezt megerősítette volna, azt nem tudom. De az tény, hogy 1406-ban, amikor egyrészt az előtte ott pusztított tűz miatti kárpótlásul, másrészt saját és családja lelki üdvéért kegyes adományt tett a váradi székesegyház részére, akkor kinyilvánította, hogy Szent László, és saját első felesége, Mária királynő mellé akar temetkezni. Ennél többre nincs is szükség, ez eléggé egyértelmű jelzés volt.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
